Ki akar még 16 NB I-es csapatot?

A közgyűlésen ismétfelvetődött, hogy túl sok a 16 csapat a labdarúgó NB I-be, és ezt„elemezni kell".felvetődött, hogy túl sok a 16 csapat a labdarúgó NB I-be, és ezt„elemezni kell".

Én évek óta hajtogatom ezt (néhány példaitt,itt,ittésitt), de az sem nyugtat meg különösebben, hogy most a szövetség irányításából érkezett hasonló vélemény, hiszen erre is volt már korábban precedens (mondjukezvagyez), mégsem történt semmi.

Pedig annál nyilvánvalóbb jeleket nem kell kapnunk, mint amilyeneket az elmúlt időszakban láttunk: az élvonal egyik legstabilabb hátterű csapatának gondolt Győri ETOkártyavárként látszik összeomlania Quaestor csődje után, az eddig sem a gazdagságáról ismert Lombard Pápát vélhetően hasonló módon megrázza majd atulajdonos cégcsoport elleni eljárás, és a Pécsi MFC mögött álló Matyi-birodalom isrecseg-ropog, felszámolási és végrehajtási eljárások is zajlottak-zajlanak. Ezek az esetek persze elvileg függetlenek lennének a tulajdonos hobbijától, az általa működtetett futballklubtól, de természetesen minden ott csapódik le, hiszen a klubok képtelenek eltartani önmagukat, nincsen hozzá elegendő saját bevételük, így belső forrásokra, a tulajdonos köldökzsinórjára vannak utalva. Csakhogy úgy tűnik, most több helyen is elnyisszantják ezt a köldökzsinórt.

És a fentiek csak a konkrétan ismert ügyek, miközben több csapatról is tudni-hallani, hogy késnek a fizetések, nehezen tudja előteremteni a tulajdonos a klub működtetéséhez szükséges összegeket.

Az ok egyértelmű: a magyar gazdaság egyszerűen nem bír el 16 darab élvonalbeli futballklubot, élvonalbeli fizetésekkel, kiadásokkal, költségvetéssel.

Elég egyszerű matematikai műveletet kell végrehajtanunk: vonjuk ki a jelenlegi 16-ból azt a számot, ahány klubnál komoly gondok merülnek fel minden bajnoki évben, és megkapjuk a magyar NB I ideális létszámát.

12-nél biztosan nem lesz több, de akár 10-re is lemehet.

Én magam a 10-től sem riadnék vissza, de belátom, hogy a 12 még éppen az a kompromisszum, amely gazdaságilag is elviselhető és a bajnokság is megfelelően érdekes tud még maradni.

Miért lenne mindez hasznos?

Megint csak egyszerű matematikai műveletről van szó, a magyar futballpiac bevételei kevesebb szereplő között oszlanának el, így mindenkinek több jutna. És ne tessék azt gondolni, hogy ez azért képtelenség, mert a szurkoló vagy szponzor nem vihető át olyan könnyen az egyik csapattól a másikhoz – a jelenlegi magyar labdarúgás bevételeinek többsége nem a piacról (vagyis a szurkolótól vagy a szponzortól) származik, hanem elsősorban központi bevétel: az MLSZ által kötött televíziós és marketingszerződések klubok közötti szétosztásából fakad. Másodsorban meg persze állami pénz, például tao-támogatások formájában. (Ehhez jön majd még hozzá a szerencsejátékok jövedelméből érkező részesedés, amelyet már évek óta várnak a klubok – a külföldi fogadóirodáktól végül mégsem kér egyetlen fillért sem a magyar futball, megelégszik majd a Szerencsejáték Zrt. pumpolásával.)

És a két legfontosabb összetevőből nemcsak a tőke, hanem természetesen a játékosok is koncentrálódnának, erősebb csapatokat eredményezve. (Sőt, mivel kevesebb helyet kellene feltölteni, akár a légiósok száma is csökkenhetne, mert a magyar játékosok jobban ki tudnák tölteni a játékoskereteket.) A jobban koncentrált tőke és az erősebb csapatok pedig magukkal hoznák azt, hogy az élcsapatoknak sem lenne lefutott meccsük, nagyobb erőbedobásra kényszerülnének, ami a nemzetközi porondon kamatozhatna.

Ilyenkor szoktak jönni az ellenérvek, hogy „volt már 12 csapatos bajnokság, még sem lett jobb semmi". Nos, valóban nem nyert Bajnokok Ligáját egyetlen magyar csapat sem ezalatt, de nem is ment csődbe senki év közben.

És azért lássuk be, négy év próbálkozás (2001 és 2004 között) nem is lehetett elég, hogy mélyreható sportszakmai változásokat érjen el ez a rendszer, azonban annyi azonnal sikerült, hogy a bajnokság ezekben az években volt messze a kiegyenlítettebb, ergo legizgalmasabb. A 12 csapatos ligákban ugyanis 1,75 pont volt a szezon végén az arany- és az ezüstérmes közötti átlagos különbség a tabellán, míg azóta, 2005 és 2014 között ugyanez 16 csapatos élvonallal 5,2 pontra nőtt (idén a Videoton ezt tovább fogja növelni), előtte pedig 1997 és 2000 között 18 csapattal 12,5 pont volt ez az átlag. És akkor még nem is említettük külön a 2004-es idényt, ahol az utolsó forduló előtt még három csapat lehetett volna bajnok – mindez a szűkebb mezőny és az élcsapatokat jobban megmozgató rájátszás eredménye.

(De ha valaki mindenáron nemzetközi eredményeket akar: ekkor, a 2001 és 2004 közötti időszakban fordult elő utoljára, hogy egy magyar csapat megérte a tavaszt az európai porondon – a DVSC 2004-ben –, és az FTC is innen harcolta ki az UEFA-kupa csoportkörét, kis híján a BL-t is elérve. Hát ilyen jószág a statisztika.)

Hogy miért vagyok mégis szkeptikus a létszámcsökkentéssel kapcsolatban? Ahogy mondtam, számtalanszor felmerült már a legilletékesebb helyekről 2010 óta is, mégsem történt semmi. Senki nem meri felvállalni azt, hogy kevesebb szeletre vágja a tortát, kevesebb embernek ad belőle – azért, hogy maga a torta nagyobb, finomabb lehessen.

Márpedig egy ilyen átszervezés érdeksérelmekkel, konfliktusokkal járna, és eddig ezek elől mindig mindenki elszaladt – nem lepne meg, ha most is így lenne. Jöhetnek majd mindenféle sportszakmai indokok, meg hogy mi lesz ezzel-azzal a vidéki „fellegvárral", de a sok fától nem vesszük észre az erdőt, a magyar labdarúgás érdekeit.

Kívánok mindenkinek erőt, kitartást és bölcsességet ahhoz, hogy ezt mégis felismerjék.