Mit adott nekünk Dárdai?

A magyar válogatott történetében véget ért egy rövid, de mégis mindennél jelentőségteljesebb fejezet.

Persze, a több mint évszázados história egészét nézve nyilván jelentéktelennek nevezhető ez a kevesebb mint egy év, de a jelenkori magyar labdarúgás számára valóban felbecsülhetetlen. És egyelőre csupán reménykedni lehet, hogy mindez még folytatódhat.

Mit adott hát nekünk Dárdai Pál? Megmutatta, milyenek lehetnénk.

Milyenek lehetnénk, ha képesek lennénk kihozni magunkból a maximumot, képesek lennénk olyan teljesítményt nyújtani, amilyet a tudásunk elvileg lehetővé tesz. Megmutatta, milyenek lehetnénk, ha képesek lennénk összefogni, ha képes lenne az egész ország és az egész magyar labdarúgás a válogatott mögött állni.

Mindehhez csak egyetlen ember kellett: Dárdai Pál.

Aki a mentalitásával, a profizmusával, a maximalizmusával képes volt integrálni és egy irányba állítani nemcsak a válogatott játékosainak képességeit, hanem a teljes magyar futball különféle szereplőit.

Szokás ilyenkor a Németországból hozott gondolkodására hivatkozni (ami egyben csalóka megnyugvást is jelentene az utóddal, Bernd Storckkal kapcsolatban), de ez túl könnyű magyarázat lenne, és igazságtalan Dárdaival szemben.

Rengetegen próbálkoztak már ugyanis azzal, hogy „hazahozzanak" valamit a nyugati profi világból, különösebb siker nélkül. Amikor az összeomlás felé közelítő Kádár-rendszerben először engedélyezték magyar labdarúgók külföldre szerződését (szigorú feltételekkel és a kint megszerzett valutájuk jelentős részének fejében, persze), akkor az egyik fő szakmai cél éppen az volt, hogy ezek a játékosok alaposan felvértezzék magukat tapasztalatokkal az átkos Nyugaton, és mindezt hazatérve a magyar futball fejlesztésére használják fel.

Ezt a célt még csak megközelíteni sem sikerült.

Ne kerteljünk: komplett generációk buktak itt meg.

Ha csak a magyar futball utolsó „nagy" válogatottját, az 1986-os világbajnokságon részt vevő Mezey-csapatot vesszük sorra, a 22 játékosból legalább 8 olyat találunk, aki játszott külföldön és utána dolgozott vezetőedzőként a magyar NB I-ben, vagyis megvolt az alkalma átadnia a tapasztalatot, a „nyugati" mentalitást. Burcsa Győző, Bognár György, Dajka László, Détári Lajos, Disztl László, Garaba Imre, Kiprich József, Róth Antal. Emlékszik bárki bármire abból, amit edzőként elértek?!

De ne pécézzük ki csak őket, hiszen a kritika gyakorlatilag a teljes légióshadra igaz: semmit nem tudtak hazahozni abból, amit kint láttak. Nyilasi Tibor az egyetlen, akinek van komoly légiós múltja, és ezt követően tudott edzőként maradandót alkotni a hazai élvonalban. (Igen, többek közt Pintér Attila is játszott külföldön, de azt ne tekintsük komoly karriernek.) A magyar NB I-et csak olyan magyar edző tudta megnyerni, aki Magyarországon szocializálódott és nevelkedett, meg persze néhány echte külföldi – de Nyilasin kívül egyetlen olyan magyar edző sem, aki külföldön szerezte meg tapasztalatai jelentős részét.

És ha már a válogatott: Bálint László volt az egyetlen hazatért légiós, akiből Dárdai előtt szövetségi kapitány lett, pár meccs alatt meg is bukott. Többen eljutottak odáig, hogy tagjai legyenek az aktuális kapitány stábjának, a nagyobb nevek közül például Fazekas László és Détári Lajos is, de nem volt esélyük előrébb lépni.

Írtam már e hasábokon Pálfalvi Gábor Idegenlégiósok című könyvéről, amelyet 1985-ben adtak ki, vagyis éppen Mexikó előtt, amikor a magyar válogatott vezette az európai ranglistát, a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott, az U18-as ificsapat Eb-t nyert.

A könyv az addig hivatalos engedéllyel Nyugatra szerződött légiósokról szól, sok interjúval tarkítva, és ezek a játékosok mind ugyanazt mondták a kinti és a hazai labdarúgás különbségeiről: nem edzenek többet, de azok a tréningek pörgősebbek, élesebbek, már az edzésen is meg kell küzdeni mindenkinek a helyéért, a játékosokkal senki nem lelkizik, csak a teljesítmény számít stb. stb. stb.

1985-ben írták ezt.

Ha megkérdezünk ma egy külföldön játszó magyart, ugyanezt mondja el. Szóról szóra.

Újabb bizonyíték a légiósgenerációk bukására: sokan megpróbálkoztak az edzői pályával (jóval többen, mint ahány példát hoztam az NB I-es kispadig eljutó „mexikóiakra"), de szemlátomást semmilyen változást nem hoztak a tapasztalataik, minden maradt a régiben. Közben meg a világ még messzebbre került tőlünk.

Ezért kell annyira megbecsülnünk Dárdai Pált: ő képes volt arra, amire elődei tucatjai sem.

(Talán nem véletlen, hogy stábjának tagja lett Nyilasi Tibor, az egyetlen fenti kivétel is, mint ahogy éppen a „megbukottak" egyik jeles képviselője szájából hangzott el a mára mémmé vált mondat Dárdairól és az edzői szakma szembe köpéséről.)

Amit tehát Dárdai elért, az egyáltalán nem triviális, nem lehet egyszerűen csak rábökni egy külföldön tapasztalatot szerzett légiósra, aki majd hazahozza magával a profi mentalitást. Ahhoz ember is kell.

Dárdai ilyen: játékosként is olyan volt, akire soha nem lehetett panasz, aki a magyar futballból indulva is hiteles tudott maradni, lényegében ez tette kapitánnyá, és ezzel tudta kihozni a legtöbbet a magyar válogatott lehetőségeiből. Gyakorlatilag csak neki (és persze az Eb létszámát 24-re felemelő Michel Platininek...) köszönhető, hogy nagyon régen nem látott reális esélyünk van kijutni egy világeseményre.

És hogy mindez ne egy szomorú „nekrológ" legyen, gyorsan szögezzük le: az is csak Dárdainak köszönhető, hogy – még régebben nem látott módon – van magyar vezetőedző a legerősebb európai bajnokságok egyikében, akihez ráadásul szemlátomást foggal-körömmel ragaszkodik a klubja.

Ez még talán fontosabb, mint a magyar válogatott Eb-részvétele.