NB II: jön a magyar futball legdrágább fordulója

A legfeltűnőbb persze az, hogy a DVSC, Vasas páros nem tudta olyan könnyedén kivívni a feljutást, ahogyan azt a rajtnál gondolni lehetett – és egyelőre az a valószínűbb, hogy a Vasasnak ez egyáltalán nem is fog sikerülni –, köszönhetően részben az őket kitartóan üldöző Gyirmótnak, részben a saját szerencsétlenkedéseiknek.

Ennek szakmai boncolgatása nem az én asztalom (megtetteezt a volt NB I-es futballista Bobory Balázs), gazdasági oldalról azonban fontos hangsúlyozni, hogy a Debrecen és a Vasas költségvetése milliárdos nagyságrendű, NB I-es szintű volt ebben a szezonban, szemben a Gyirmóttal és a többi csapattal – és még az élvonalban sem lett volna kieső ez a páros a büdzséjével. A DVSC példáulbevallottan1.2 milliárdot tervezett az idei bajnoki évre az induláskor, de azt követően még több olyan játékosigazolás is történt, amelyek egész biztosan nem voltak az eredeti költségvetésbe tervezve, így a teljes összeg vélhetően közelebb van legalább a másfél milliárdhoz.

Mindezt azért jelentős, mert a magyar futballklubok mai stabil gazdasági hátterét alapvetően az MLSZ-től érkező központi bevételek, vagyis a televíziós jogdíjakból és a szerencsejáték-pénzekből a csapatoknak adott részesedések biztosítják, ezek viszont az NB II-ben lényegesen kisebbek az NB I-hez képest. Több százmilliós nagyságrendű különbségről van szó, amely extrém esetben – ha az adott klubnak jelentősebb saját bevétele is van, amely a másodosztályban lecsökkenhet – akár a félmilliárd forintot is elérheti.

Az angol másodosztály, a Championship rájátszásának döntőjét szokás a világ „legdrágább” mérkőzésének titulálni, mert annyi pénz múlik rajta: szintén százmilliók, csak éppen fontban. A győztes a mennybe, de legalábbis a Premier League-be megy, ahol mind a központi bevételekből, elsősorban a televíziós jogdíjból, mind az egyéb bevételekből lényegesen nagyobbat szakíthat ki, mint a Championshipben ragadó vesztes. (Jövő héten vívják az elődöntőket, AFC Bournemouth–Brentford és Barnsley–Swansea a két ág, a győztesek a Wembleyben játsszák majd a finálét.)

Az NB II most vasárnapi hármas csatája bátran felfogható tehát egy hasonlóan „drága” ütközetnek, hiszen rengeteg pénz múlik azon, hogy a DVSC, Gyirmót, Vasas hármasból melyik kettő jut fel, és ki lesz a zokogó harmadik.

Éppen ezért az NB I és az NB II közötti többszáz milliós eltérésre úgy tekintsünk, hogy az idei szezonban élvonalbeli költségvetést biztosító debreceni és az angyalföldi tulajdonosoknak ezt a különbözetet saját zsebből kellett biztosítaniuk, jelentős kockázatot vállalva a feljutás érdekében – nyilván azzal a gazdasági megfontolással, hogy az NB I-ben majd megtérülhet ez a befektetés. Ha viszont egyikük nem jut fel, akkor ezt a pénzt kidobták az ablakon.

Jelen állás szerint a Vasasnak kell reálisan számolnia ezzel – ráadásul egymás után másodszor, mert már az előző idénynek is így vágtak neki (még ha nem is akkora büdzsével, mint az idén), de beragadtak a rajtnál, és bár a hajrában akár még oda is érhettek volna a feljutó helyekre, a koronavírus miatt nem volt hajrá, félbeszakadt a bajnokság. Idén viszont már csak maguknak köszönhetik a kínos helyzetet.

És ha már feljutás, muszáj megemlíteni az NB II még egy aspektusát, kapcsolódva korábbi írásomhoz, amelyben az NB I földrajzi átalakulásátelemeztem.

Sokszor elhangzik, hogy az NB I tizenkettes létszámát azért kellene felemelni, hogy több „vidéki fellegvár” juthasson szóhoz a budapesti és a kistelepülési csapatok mellett-helyett. (Persze lassan szinte mindenre a létszámemelés lesz a javasolt gyógyír, lásdpéldául itt, még a globális felmelegedésre is.) Ezzel csak az a baj, hogy a „fellegvárak” csapatai nem azért nem jutnak fel, mert kevés a hely az NB I-ben, hanem mert nem elég versenyképesek.

2015-ben csökkent le az NB I mezőnye 16-ről 12-re, nézzük meg, hogy kik végeztek az NB II 3–6. helyein azóta ­– ezekkel a csapatokkal lehetett volna ugyanis feltölteni az NB I-et 16 csapatra bármelyik évben. A szóban forgó hét bajnoki évben, beleszámítva az ideit is, a következő együttesek tudtak egynél többször is a 3–6. helyek valamelyikén végezni, vagyis róluk mondható el, hogy a feljutást érő helyezések közelében „toporogtak”: Békéscsaba (3-szor), Budaörs (3), Gyirmót (3), Vasas (3), Csákvár (2), Kisvárda (2). (Az idei évben az első 6 mezőnye már az utolsó fordulótól függetlenül eldőlt, csak a sorrendjük változhat; de bárki csúszik is le a feljutásról, a Vasas és a Gyirmót is mindenképpen ezen a listán marad.) Nos, a hat nevezett csapat között csak egy „vidéki fellegvárat” találunk, a Békéscsabát, a többiek mind kisvárosiak – ideértve a Győrhöz tartozó, de identitásában elkülönülő Gyirmótot is –, plusz egy budapesti.

Az idei szezonban például 9 megyeszékhelyi csapat indult az NB II-ben (nem számítva a Gyirmótot és a DEAC-ot), de az első hatba a DVSC-n kívül csak a Pécs fért be, az Ajka és a Budaörs szorította ki őket, és a 9 „fellegvár” többsége, vagyis 6 csapat a 7.-től a 14. pozícióig nyúló középmezőnyben tartózkodik, vagyis ahol sem a feljutásért folyó, sem a kiesés ellen vívott harc nem érinti őket közvetlenül. (A jelenleg 14. helyezett Békéscsaba még hátrébb csúszhat, a többiek ebben a régióban maradnak.)

Mindez annak az igen egyszerű bizonyítéka, hogy e nagyvárosok csapatai nem a 12 csapatos NB I miatt nem férnek be az élvonalba – máshol kell keresni a hibát. Természetesen szerepet játszanak ebben a magyar futball finanszírozási sajátosságai, vagyis hogy jellemzően nem a piaci háttér, hanem klubvezetők gazdasági-politikai kapcsolatai határozzák meg egy-egy csapat bevételeit, de ezt nem az NB I létszámának emelésével lehet megoldani.

Jó szurkolást vasárnapra!