Keringenek az edzők

Nagyjából így összegezhetnénk az elmúlt napok markáns szurkolói véleményeit, arra reflektálva, hogy az edzőt váltó csapatok, vagyis aVasasés aMezőkövesdis a már több klubnál is szerepelt szakemberekre szavazott.Vasasés aMezőkövesdis a már több klubnál is szerepelt szakemberekre szavazott.

Miért történik ez így?

Képzeljük el a következő szituációt: van egy nagyon drága autónk, amely ráadásul a szívünk csücske, nagyon vigyázunk rá. Valamiért egy idegen sofőrt kell hívnunk, hogy vezesse. Milyen sofőrre bíznánk rá az imádott autónkat? Olyanra, aki már nagyon sok kilométert levezetett, különböző autókban, különböző utakon, vagy olyanra, aki csak most kapta meg a jogosítványát?

Azt gondolom, hogy a válasz nyilvánvaló: az elsőt választanánk. (Bár nekem nincs ilyen drága autóm, szóval ezt nekem is el kellett képzelnem.)

A klubtulajdonosok pontosan ugyanígy viselkednek. A csapat számukra általában nemcsak egy vállalkozás a sok közül, hanem a legféltettebb kincsünk, amely ráadásul óriási vagyoni értéket is képvisel (ma már minden NB I-es klub éves forgalma milliárdos vagy azt megközelítő), és egy edző „totálkárosra” törni talán nem tudja, de komoly szakmai és anyagi veszteséget is okozhat a klubnak és így a tulajdonosnak, ha rosszul kezeli a rá bízott játékosállományt. Ezért aztán a vezetők olyan megoldás mellett döntenek, amely nemcsak (vagy nem elsősorban) a legnagyobb értékfejlődéssel kecsegtet, hanem amely emellett a legkisebb kockázatot is hordozza magában.

Milyen más lehetőségek állnak a klubvezetők előtt?

Nyilván hozhatnak egy edzőt külföldről, olyat, aki vagy ismert, vagy ismeretlen a magyar piacon (ezt tette a nyáron a Zalaegerszeg és a Honvéd). Ezt a megoldást általában szintén szokta kritika érni, mondván, minek ide ennyi külföldi edző. A válasz itt is hasonló: olyan tudást, tapasztalatot szerezne behozni a tulajdonos, amely a magyar piacon nem elérhető. Más kérdés, hogy ezekben a döntésekben van a legtöbb lutri, jóval több külföldi szakember távozott eredménytelenül, mint amennyi ténylegesen hozzá tudott tenni valamit a magyar futballhoz – egy bővebb elemzés témája lehetne, hogy ez miért alakul rendszeresen így.

És persze kinevezhetnek a csapat élére egy „friss jogsis” szakembert, akinek ez az első NB I-es csapata vagy akár eleve az első felnőtt csapata. Marketingszempontból ez a lépés szokott a legjobban elsülni, a szurkolók és a sportág közvéleménye általában értékeli, ha a klub lehetőséget ad egy fiatal, ezen a szinten kezdő szakembernek. Ez a pozitív hangulat persze általában csak az első vereségekig tart, akkor már könnyen a vezetők fejére olvassák a szurkolók, hogy miért nem egy tapasztaltabb szakemberrel folytatták a munkát. (Sőt, néha hamarabb is: Huszti Szabolcs debreceni kinevezését például már a kezdetnél általános értetlenség fogadta, nem is húzta túl sokáig.) Ne felejtsük azonban el, hogy a klubvezetőknek nem az a dolguk, hogy a magyar futball számára új edzőket neveljenek ki, hanem a saját csapatukat kell menedzselniük. Szerencsés esetben a kettő egybeesik – máskor meg nem.

Fontos szempont a „bukott” edzők kérdése is, hiszen ezt is fel szokták hozni az edzőkeringő ellen. Nos, elnézést kérek az érintettektől, de minden edző bukott edző. Szinte nincs olyan szakember, akit még ne rúgtak volna ki valahonnan – egyszer ez még Alex Fergusonnal is megtörtént, őt a St. Mirren küldte el a pályája elején. (Igaz, amiatt, mert a klubvezetés tudta nélkül aláírt az Aberdeenhez.) Hogy csak egy példát mondjak még: a Bayern Münchenfriss veretlenségi rekordja a BL-csoportkörbenegy 2017-es, Paris Saint-Germain elleni zakó után kezdődött, amely miatt a vezetőség menesztette Carlo Ancelottit – őt éppen nemrég választotta megaz év edzőjénekaz UEFA.

A fő szervezeti jellegzetessége az edzők munkájának az, hogy milyen kapcsolatot tud kialakítani a játékosaival, hogy tud rájuk hatni, hogy tudja menedzselni a csapat közösségét. Persze, érteni kell a taktikához, a fizikai felkészítéshez és minden egyébhez, de a fő kérdés – szerintem – az emberi viszony az edző és a játékosok között, értve ezalatt mind az egyes játékosokkal kialakított egyéni viszonyok összességét, mind a játékosok összességével mint csoporttal kialakított viszonyt. Nem véletlenül szokták ebben a helyzetben az edző és a csapat közötti „kémiát” emlegetni, mert ez valóban a szerelmi viszonyokra hasonlít a legjobban: van, amikor nagyon jól működik, szárnyal a szerelem és szárnyal a csapat, és van benne rengeteg mélypont. Ahogy a szerelmi kapcsolatok túlnyomó többsége is előbb-utóbb szakítással ér véget, úgy az edzőknek is előbb-utóbb el kell hagyniuk – akár önként, akár vezetői felszólításra – a csapatukat, mert nem működik már a viszony, elfáradt a kapcsolat, vagy esetleg soha nem is működött, csak egyfajta kényszerházasság volt.

Ilyen értelemben tehát kifejezetten életszerű, hogy ha egy edző egy helyen „megbukik”, attól még egy új helyen lehet sikeres, hiszen ha az embert kirúgja a szerelme, attól még lehet később mással ragyogó szerelmi viszonya. A klubvezetőnek a fő feladata éppen az, hogy megtalálja, milyen edző illik leginkább a játékosaihoz, milyen karakter tudja őket a legjobban motiválni, kivel lesz a legjobb a viszony. És itt a jó viszony alatt természetesen nem azt értem, hogy a játékosok szeretik az edzőt, mert nem az számít – akkor jó a viszony, ha a csapat az edző alatt képes kihozni magából a legtöbbet.

Nem egyszerű feladat tehát az edzőválasztás, és persze ahogy a játékosok közül is mindig az a legjobb, aki éppen nem játszik, az edzők közül is az, akinek nincsen csapata. Ő biztosan nem hibázik.