Futball – Made in China

Egy éve ilyenkor egyetlen európai futballszurkoló nem tulajdonított volna az előző mondatnak különösebb jelentőséget, de az elmúlt hetek tapasztalatai alapján nem lehetne meglepődni azon, ha az utolsó órákra még tartogatnának a kínai klubok egy-két szenzációs átigazolást.

Mi folyik itt Kínában?

A hatalmas ország óriási gazdasági potenciálját eddig is ismertük – számunkra szinte felfoghatatlan méretekről beszélünk, hiszen Kína lakossága több mint kétszerese Európáénak, több mint négyszerese az Egyesült Államokénak, és ez a tömeg (elsősorban persze a városi népesség) egyre jobb módban él, vagyis tud is költeni.

Ez a piac eddig is rendkívül fontos volt az európai futballklubok számára, minden topcsapat járt már legalább egyszer Kínában a felkészülési időszakokban, hogy híveket toborozzon magának, csakhogy most megfordult a széljárás: a kínaiak nemcsak egyszerű fogyasztói immár az európai labdarúgásnak, hanem vetélytársai lettek annak.

A kínai gazdaságban ugyanis a legnagyobb szerepet mindenféle globalizáció ellenére a kínai cégek játsszák, amelyek sok szektorban ráadásul szinte (vagy nem is csak szinte) monopolisztikus helyzetben vannak – köszönhetően az ország demokratikustól igen távol álló politikai rendszerének. Ez pedig globális szinten is óriássá teheti a csak Kínában működő cégeket is. Hogy csak egy példát mondjuk, a Baidu nevű internetes kereső a világ egyik legnagyobb informatikai vállalkozása csakis azáltal, hogy majd' minden kínai ezt használja – mivel a Google odaát nem elérhető...

Ezek között a cégek vannak állami és magánkézben lévő vállalatok is, de Kínában ez gyakorlatilag mindegy is, mivel a magáncégek is igen erős állami kontroll alatt vannak. Gazdaságilag kapitalizmus, politikailag kommunizmus: így néz ki a közel másfélmilliárdos ország kettős berendezkedése, amely nagyon jól belesimul a hagyományosan kollektivista távol-keleti kultúrába.

Ha tehát a kínai államvezetés valamit el akar érni, akkor a teljes gazdaságát ennek szolgálatába tudja állítani, garantálva azt, hogy el is fogják érni a kitűzött célt.

Azt pedig már évek óta látjuk, hogy Kína vezetése a sporton keresztül próbálja legitimálni magát és kifejezni Kína nagyságát és hatalmát. Ilyen erődemonstráció volt a 2008-as pekingi olimpia, amely lényegében egy világméretű PR-kampányként funkcionált, kiegészítve a 2004-ben elindított Formula–1-es futammal; ezeket 2022-ben a szintén pekingi téli olimpia követi majd.

Tulajdonképpen az a meglepetés, hogy a futball eddig kimaradt ebből a körből – most alaposan elkezdték ezt bepótolni.

Sokan tulajdonítják ezt a kínai elnök, Hszi Csin-ping futballszeretetének, de ennél sokkal többről van itt szó.

Egy-egy olimpiával vagy hasonló eseménnyel lehet időnként nagyot robbantani, de folyamatos, hétről hétre vagy akár napról napra jelentkező hatást a labdarúgással lehet elérni, ahol a bajnokság egész éven át leköti az emberek figyelmét. A világ legnépszerűbb sportja természetesen Kínában is vonzó, de korábban a helyiek inkább az európai klubokra figyeltek (lásd még: a topcsapatok már említett kínai túrái) – ezt akarja megfordítani a pártvezetés, vagyis a világ figyeljen Kínára, ne Kína a világra.

Ázsiában már korábban is tudott a kínai futball sikereket elérni (a helyi Bajnokok Ligájának például jelenleg is a Kuangcsou Evergrande a címvédője), de ahhoz, hogy világszinten is tényezők legyenek, sokkal komolyabb befektetésekre volt szükség – és a fenti gazdasági-politikai háttérrel ennek nem is volt semmi akadálya, csak annyi kellett hozzá, hogy az állami vezetés kiadja az ukázt a kínai futball támogatására.

A belépő kétségkívül hatásos volt, a téli átigazolási időszak eddig a kínai klubokról szólt. Hogy sportszakmailag mikor és mennyire térülnek meg ezek a játékosvásárlások, azt még meglátjuk, de az máris kimondható, hogy Kína alaposan felkavarta az európai futball amúgy is érzékeny gazdasági rendszerét.

Nagyon komoly árfelhajtó hatása lehet ugyanis ezeknek a változásoknak – a játékosok könnyedén zsarolhatják azzal a klubjaikat, hogy Kínában az európai jövedelmek többszörösét keresik, így csikarva ki magasabb fizetést a klubjuktól, vagy éppen az átigazolási díjak ugorhatnak meg akkor, ha egy kínai együttes is beszáll a licitbe. Ez az infláló erő természetesen torzítja az erőviszonyokat: általánosságban igaz az, hogy a labdarúgók értékének egyetlen objektív mércéje a fizetésük, hiszen minden eszköz annyit ér, amennyit fizetnek érte, de a kínai bajnokság legújabb szerzeményei a valós értéküknél jóval előrébb kerülnek ezen a listán.

Mindez akár sokkal drasztikusabb változásokat is okozhat, mint mondjuk az arab befektetők megjelenése az európai kluboknál – és ez a tél csupán a kezdet volt, egyelőre beláthatatlan a történet vége.

Arra ne is számítsunk, hogy a kínai klubok ugyanúgy kifulladnak majd, mint tette azt az Anzsi Mahacskala vagy bármely másik hasonló csapat – a világ legstabilabb hátterével rendelkeznek, a pénz nem lehet akadály, legfeljebb a pártvezetők dönthetnek úgy, hogy elég a fociból, de ennek elég kicsi a valószínűsége. Amit elkezdtek, azt végig is fogják vinni, és szinte biztos, hogy rövid időn belül a kínai lesz a legerősebb Európán kívül liga.

Előbb-utóbb nyilván célba fogják venni a világbajnoki rendezést is (ha Katarnál marad a 2022-es vb – ami nagyban függ az egyébként szintén a héten rendezendő FIFA-elnök választástól –, akkor egy kicsit még várniuk kell), és a saját nemzeti válogatottjuk számára is komolyabb célokat szabnak. A minta adott, nem kell messzire menniük: ahogy Japán és Dél-Korea felépítette a maga futballját szinte a semmiből, az Kína számára könnyedén másolható, csak éppen sokkal több pénzt tudnak ennek szolgálatába állítani, így azon sem kell meglepődni, ha hosszú távon sikeresebbek is lesznek.

A kínai futball nem lesz gagyi termék – tessék komolyan venni.

Egy éve ilyenkor egyetlen európai futballszurkoló nem tulajdonított volna az előző mondatnak különösebb jelentőséget, de az elmúlt hetek tapasztalatai alapján nem lehetne meglepődni azon, ha az utolsó órákra még tartogatnának a kínai klubok egy-két szenzációs átigazolást.

Mi folyik itt Kínában?

A hatalmas ország óriási gazdasági potenciálját eddig is ismertük – számunkra szinte felfoghatatlan méretekről beszélünk, hiszen Kína lakossága több mint kétszerese Európáénak, több mint négyszerese az Egyesült Államokénak, és ez a tömeg (elsősorban persze a városi népesség) egyre jobb módban él, vagyis tud is költeni.

Ez a piac eddig is rendkívül fontos volt az európai futballklubok számára, minden topcsapat járt már legalább egyszer Kínában a felkészülési időszakokban, hogy híveket toborozzon magának, csakhogy most megfordult a széljárás: a kínaiak nemcsak egyszerű fogyasztói immár az európai labdarúgásnak, hanem vetélytársai lettek annak.

A kínai gazdaságban ugyanis a legnagyobb szerepet mindenféle globalizáció ellenére a kínai cégek játsszák, amelyek sok szektorban ráadásul szinte (vagy nem is csak szinte) monopolisztikus helyzetben vannak – köszönhetően az ország demokratikustól igen távol álló politikai rendszerének. Ez pedig globális szinten is óriássá teheti a csak Kínában működő cégeket is. Hogy csak egy példát mondjuk, a Baidu nevű internetes kereső a világ egyik legnagyobb informatikai vállalkozása csakis azáltal, hogy majd' minden kínai ezt használja – mivel a Google odaát nem elérhető...

Ezek között a cégek vannak állami és magánkézben lévő vállalatok is, de Kínában ez gyakorlatilag mindegy is, mivel a magáncégek is igen erős állami kontroll alatt vannak. Gazdaságilag kapitalizmus, politikailag kommunizmus: így néz ki a közel másfélmilliárdos ország kettős berendezkedése, amely nagyon jól belesimul a hagyományosan kollektivista távol-keleti kultúrába.

Ha tehát a kínai államvezetés valamit el akar érni, akkor a teljes gazdaságát ennek szolgálatába tudja állítani, garantálva azt, hogy el is fogják érni a kitűzött célt.

Azt pedig már évek óta látjuk, hogy Kína vezetése a sporton keresztül próbálja legitimálni magát és kifejezni Kína nagyságát és hatalmát. Ilyen erődemonstráció volt a 2008-as pekingi olimpia, amely lényegében egy világméretű PR-kampányként funkcionált, kiegészítve a 2004-ben elindított Formula–1-es futammal; ezeket 2022-ben a szintén pekingi téli olimpia követi majd.

Tulajdonképpen az a meglepetés, hogy a futball eddig kimaradt ebből a körből – most alaposan elkezdték ezt bepótolni.

Sokan tulajdonítják ezt a kínai elnök, Hszi Csin-ping futballszeretetének, de ennél sokkal többről van itt szó.

Egy-egy olimpiával vagy hasonló eseménnyel lehet időnként nagyot robbantani, de folyamatos, hétről hétre vagy akár napról napra jelentkező hatást a labdarúgással lehet elérni, ahol a bajnokság egész éven át leköti az emberek figyelmét. A világ legnépszerűbb sportja természetesen Kínában is vonzó, de korábban a helyiek inkább az európai klubokra figyeltek (lásd még: a topcsapatok már említett kínai túrái) – ezt akarja megfordítani a pártvezetés, vagyis a világ figyeljen Kínára, ne Kína a világra.

Ázsiában már korábban is tudott a kínai futball sikereket elérni (a helyi Bajnokok Ligájának például jelenleg is a Kuangcsou Evergrande a címvédője), de ahhoz, hogy világszinten is tényezők legyenek, sokkal komolyabb befektetésekre volt szükség – és a fenti gazdasági-politikai háttérrel ennek nem is volt semmi akadálya, csak annyi kellett hozzá, hogy az állami vezetés kiadja az ukázt a kínai futball támogatására.

A belépő kétségkívül hatásos volt, a téli átigazolási időszak eddig a kínai klubokról szólt. Hogy sportszakmailag mikor és mennyire térülnek meg ezek a játékosvásárlások, azt még meglátjuk, de az máris kimondható, hogy Kína alaposan felkavarta az európai futball amúgy is érzékeny gazdasági rendszerét.

Nagyon komoly árfelhajtó hatása lehet ugyanis ezeknek a változásoknak – a játékosok könnyedén zsarolhatják azzal a klubjaikat, hogy Kínában az európai jövedelmek többszörösét keresik, így csikarva ki magasabb fizetést a klubjuktól, vagy éppen az átigazolási díjak ugorhatnak meg akkor, ha egy kínai együttes is beszáll a licitbe. Ez az infláló erő természetesen torzítja az erőviszonyokat: általánosságban igaz az, hogy a labdarúgók értékének egyetlen objektív mércéje a fizetésük, hiszen minden eszköz annyit ér, amennyit fizetnek érte, de a kínai bajnokság legújabb szerzeményei a valós értéküknél jóval előrébb kerülnek ezen a listán.

Mindez akár sokkal drasztikusabb változásokat is okozhat, mint mondjuk az arab befektetők megjelenése az európai kluboknál – és ez a tél csupán a kezdet volt, egyelőre beláthatatlan a történet vége.

Arra ne is számítsunk, hogy a kínai klubok ugyanúgy kifulladnak majd, mint tette azt az Anzsi Mahacskala vagy bármely másik hasonló csapat – a világ legstabilabb hátterével rendelkeznek, a pénz nem lehet akadály, legfeljebb a pártvezetők dönthetnek úgy, hogy elég a fociból, de ennek elég kicsi a valószínűsége. Amit elkezdtek, azt végig is fogják vinni, és szinte biztos, hogy rövid időn belül a kínai lesz a legerősebb Európán kívül liga.

Előbb-utóbb nyilván célba fogják venni a világbajnoki rendezést is (ha Katarnál marad a 2022-es vb – ami nagyban függ az egyébként szintén a héten rendezendő FIFA-elnök választástól –, akkor egy kicsit még várniuk kell), és a saját nemzeti válogatottjuk számára is komolyabb célokat szabnak. A minta adott, nem kell messzire menniük: ahogy Japán és Dél-Korea felépítette a maga futballját szinte a semmiből, az Kína számára könnyedén másolható, csak éppen sokkal több pénzt tudnak ennek szolgálatába állítani, így azon sem kell meglepődni, ha hosszú távon sikeresebbek is lesznek.

A kínai futball nem lesz gagyi termék – tessék komolyan venni.