Fütty és taps a válogatottnak

A múlt heti magyar–finn mérkőzést követő, többek által felemlegetett szurkolói füttyszóról nekem a színház jutott eszembe.

Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.

Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.

Tény, hogy a futballszurkolók nem cizellálják túl a mondandójukat, és az értékelési skálájuk sem nevezhető különösebben árnyaltnak. Marketingszempontból ez nem szerencsés, különösen nem egy sikerekkel olyan kevéssé ellátott piacon, mint a magyar. Ha a hazai labdarúgásban gyakoribbak lennének a klubcsapatok és a válogatottak jó nemzetközi eredményei, akkor élhetőbb lenne a „vagy ünneplünk, vagy temetünk" hangulat, de a „nagy ritkán ünneplünk, általában meg temetünk" kevésbé válik a magyar futball javára.

Ebből a szempontból éppen az lenne az üdvözítő, ha a labdarúgópályákon is minden mégis úgy működne, mint a színházban: a társulat játszik (jól vagy rosszul), az úri közönség szórakozik (jól vagy rosszul), majd a végén utóbbi tapssal köszöni meg előbbinek az érte nyújtott szolgáltatást, a vájt fülű belsősök meg úgyis kihallják ebből a tapsból az értékelést. Tulajdonképpen miért kellene a színházi világnak kötelezően „kulturáltabbnak" lennie a futball világánál?

Vagy ha ez túl irrealisztikus, vegyük a skót példát: bátran állítható, hogy a két élcsapatot, a Celticet és a Rangerst leszámítva a helyi élvonal klubjai semmivel sem futballoznak jobban a magyaroknál, sőt, helyenként kifejezetten alulképzett játékosokkal és csapatokkal is találkozni, a nemzetközi eredményességük pedig (ismételten leszámítva a két glasgow-i nagyot) gyakorlatilag nulla, akárcsak a válogatotté. A közönség azonban mégis értékeli őket, minden lövést vagy becsúszást megtapsol, a labdarúgás általános megítélése és a róla kialakult közkép pozitív. Igaz persze az is, hogy a játékosok a meccseken csúsznak-másznak, a földet is felszántják, ha kell... Ez lehet talán a magyar futball számára a leginkább követendő minta, mind szakmai, mind marketingszempontból.

De vissza a Puskás Ferenc Stadionba, a magyar–finn meccs lefújásához. A hármas sípszót valóban füttyszó követte, és látni lehetett, hogy Egervári Sándor külön szólt a játékosainak: ennek ellenére menjenek oda a nézőkhöz megköszönni, hogy kijöttek a stadionba. Ők a kérésnek becsülettel eleget is tettek, és ekkor a reakció is megváltozott: az akkorra már némileg megfogyatkozott közönség tapssal köszönte meg a csapatnak az egész selejtezősorozatban mutatott teljesítményt, és a kerítés melletti pacsizás sem maradt el.

És mindez így volt rendjén: az utolsó meccsért járt a fütty, az azt megelőzőkért járt a taps, a válogatott pedig meg is kapta mindkettőt.

Ahhoz persze, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek a füttyszó okozta csalódások, a nemzeti együttesnek is elérhető célokat kell maga elé tűznie – mert a szurkolók legalább annyit várnak el a játékosoktól, mint ők saját maguktól (vagy még többet). Hogy mindezt lefordítsuk konkrét elvárásokra: a 2014-es vb selejtezőivel kapcsolatban eddig mindenki minimum azt ígérte, hogy a válogatott a törökök és a románok mellett harcban lesz a második helyért, a szövetség elnöke pedig egyenesen a kijutást emlegette (bár legutóbb már óvatosabban fogalmazott). Ne feledjük, ehhez legalább kettő olyan válogatottat kellene megelőzni a csoportban, amelyik a mostani Eb-selejtezőkön továbblépett a csoportjából, akár egyből az Eb-re, akár pótselejtezőre.

(Csak zárójelben, elvégre ez nem szakmai blog: jóval reálisabb lenne a harmadik helyet célul kitűzni. Egyrészt ez sem lesz könnyű, másrészt ennek elérése gyakorlatilag garantálna a harmadik kalapos kiemelést a következő, 2016-os Eb selejtezőin, márpedig oda már 24 csapat jut ki, így a selejtezőcsoportokból a várható lebonyolítás alapján a harmadikak is továbbkerülnek legalább a playoffba. Ha már újra van olyan szövetségi kapitányunk, aki egymás után két kvalifikációs szériát is elkezdhet a gárdával – az elmúlt 28 évben ez eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő! –, érdemes lehet hosszabb távban is gondolkodni.)

A kapitány is említette már a magyar–finn kapcsán, hogy a csapat magának tette túl magasra a lécet; és addig nincs is ezzel gond, amíg ezt az együttes a játékával, eredményeivel teszi. Ha viszont a szavak szintjén kezdünk el irreális célokat kergetni, akkor a szurkolók joggal kérhetik azokat számon a futballistákon – és ilyenkor elkerülhetetlenül jön a füttyszó.

Az eredmények mellett (vagy helyett) józansággal és töretlen küzdőszellemmel lehet mindezt megelőzni.