Mit hoz a nyilvánosság a futballpénzügyekbe?

Sok szurkoló régi követelése válna ezzel valóra, de ne igyunk előre a medve bőrére.

Először is, aszűkszavú bejelentésbőlnem derül ki, hogy játékosonként kellene-e nyilvánosságra hozni az adatokat vagy csak klubszintű bértömegként – vélhetően az utóbbiról van szó. Vagyis a klub teljes költségvetésében fel kellene tüntetni, hogy azon belül mennyit költöttek összességében fizetésekre és a játékosügynököknek fizetett díjakra.

Hatalmas változásokat ez a mostani helyzethez képest nem hozna: a költségvetéseket eddig is viszonylag pontosan lehetett tudni, a fizetések pedig minden klubnál a büdzsé legnagyobb részét teszik ki, nagyjából egy 60–80 százalékos sávban mozognak, tehát tűrhető hibaszázalékkal becsülhetőek. Nyugat-Európában nagyon sok klub – például a tőzsdén szereplő futballcégek, de mások is – már ma is hozzáférhetővé teszi az éves jelentéseiket, amelyekből ezek az összegek kiderülnek, de a játékosokra lebontott összegek persze nem. A kötelezően beadott éves beszámolókból a magyar klubok költségvetése és az abban szereplő bérköltség is nyilvánossá tehető, a sajtóban és tanulmányokban ezt meg is szokták tenni, más kérdés, hogy nálunk sokkal több kérdőjel merül fel az adatok pontosságát illetően, ráadásul jelenleg sok klub egyszerűen nem ad le éves beszámolót, vagy csak hiányosan adja le, a rájuk vonatkozó előírások ellenére.

(Tisztázzuk gyorsan az elején egy kitérővel: az egyes játékosok fizetése, illetve az az átigazolási díjaikNyugat-Európában sem nyilvánosak, ezekről mindig csak sajtóinformációk jelennek meg, amelyek általában persze elég pontosak. De a klubok általában ott sem tesznek közé ezekről semmit.)

A mostani változtatást a pénzügyi fair play szabályozás megújításával magyarázza az UEFA; erre a megújításra kétségkívül szükség volt, mert a pénzügyi fair play – a fő céljait tekintve – gyakorlatilag hatástalan maradt. Kisebb változásokat lehetett érzékelni, például a legnagyobb jövedelmű klubok közül több (mint például a Chelsea) határozottan elmozdult a fiatalabb játékosok leigazolása felé, hogy hosszabb távon könnyebben megfeleljen az előírásoknak, de már a kezdet kezdetén lehetett sejteni, hogy a játékosfizetések és az átigazolási díjak növekedését ez rendszer nem fogja tudni megállítani. Ha hamarabb nem, legkésőbb Neymar 222 milliós klubváltásakor mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy a pénzügyi fair play végérvényesen megbukott, tehát az UEFA-nak lépnie kellett.

Vélhetően más elemek is lesznek majd a klubok pénzügyi fegyelmének növelésére, de eddig csak a nyilvánosságot jelentette be az UEFA. Arról a testületről beszélünk egyébként, amelyik a mostani döntéssel egy időben azt is elmondta, hogya futball nem eladó, és a pénz nem uralhatja a labdarúgást – egyértelműen utalva ezzel azokra a tervekre, amelyek a FIFAúj, akárkülső befektetők bevonásávalrendezett tornáival kapcsolatban láttak napvilágot. Mindeközben viszont szeptembertől az UEFA csúcsterméke, a Bajnokok Ligája még több topligás csapattal indul újra, tovább növelve a különbséget a kontinens gazdagabb és szegényebb fele között. (Erről persze még éppen azelőtt született döntés, hogy a kisebb országok mellett többször is kiálló szlovén elnököt, Aleksander Ceferint megválasztották volna, de az új vezetés sem tett egyelőre semmit ennek kompenzálására.)

Logikus elvárásnak tűnik, hogy az átláthatóság segíthet racionalizálni a klubok gazdálkodását, különös tekintettel a sokszor, sok helyen elszabaduló játékosfizetésekre. Mindez azonban csak akkor fog működni – és remélem, ezt az UEFA illetékesei is belátják –, ha a nyilvánosságra hozott adatok pontosságát az európai szövetség a nemzeti tagszövetségek segítségével ellenőrzi, hitelesíti. Biztosan velem van a baj, de felmerült bennem, hogy meg nem nevezett országok meg nem nevezett klubjai megpróbálnak majd fals adatokat nyilvánosságra hozni, például úgy, hogy a játékosok fizetéséhez kapcsolódó költségeiket más cégekbe rejtik el, vagy akár teljesen feketén juttatják el a futballistákhoz a jövedelmük egy részét.

Kicsit szélesebb látókörrel fogalmazva, az teljesen egyértelmű, hogy a sok különböző ország különböző szervezeti szabályozásai más és más kötelezettségeket rónak a klubokra, így a pénzügyi adataik harmonizálása egyáltalán nem triviális feladat, hiszen más és más tételek szerepelhetnek a bevételi és a kiadási oldalon egyaránt, ami a nyilvánosságra hozatalban is okozhat eltéréseket. (És akkor még nem beszéltünk az egyes országok eltérő normáiról és kultúrájáról a pénzügyi fegyelem terén, amire az előbb kicsit nyersen utaltam.)

Cseppet sem mellékes, hogy ezek az eltérések képezik az egyik legfőbb akadályt az amerikai ligák valóban átlátható, a lehetőségekhez képest maximálisan nyilvános pénzügyi rendszerének átvételében. Amíg ott egy ország egyféle szabályozását kell lekövetni (oké, Kanada is ott van, de az USA-hoz nagyon hasonló pénzügyi struktúrával), addig Európában több mint ötvenét, és ezen az Európai Unió egységesítő előírásai sem tudnak mindig segíteni, hiszen az UEFA tagországainak csak nagyjából felét foglalja magába. A teljes rendszer átvétele (fizetési sapkával és minden mással együtt) nyilván egyéb, főleg kulturális a rendszerszintű okok miatt sem reális, de az egységes pénzügyek már az elején komoly különbséget jelentenek – mindezt csak azért kell hangsúlyozni, mert sokan, sokszor az amerikai ligákat hozzák fel példának az európai futball megreformálására, csakhogy ez néha tényleg olyan, mintha felhőkarcolókat akarnánk építeni Kolumbusz előtti időkből származó épületeink helyébe.

Nem kis fába vágta tehát a fejszéjét az UEFA – az azonban egyértelmű, hogy a labdarúgás egészséges, fenntartható fejlődése mindenképpen megkívánja a racionális gazdálkodást kikényszerítő hatékony eszközök bevezetését.