Jeges legjobbjaink – a téli olimpiák legnagyobb magyar sikerei

Örökre megjegyeztük a dátumot: 2018. február huszonkettedike.

Rövid pályás gyorskorcsolyázóink Pjongcsangban történelmet írtak, a férfiváltó – Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor és Burján Csaba – megszerezte a téli játékok első magyar aranyérmét. Nem csoda, hogy a győzelem után az idősebb Liu fivér, Sándor – aki úgy utazott Dél-Koreába, hogy Magyarországnak 38 év után nyerjen téli olimpiai érmet – a „történelmi” felvetésre azt mondta a Nemzeti Sportnak: „Bizony, az iskolában minket fognak tanítani.” Pedig nem úgy indult, mert fiaink nyolcadik csapatként éppen hogy kvalifikálták magukat az olimpiára, s az is kellett hozzá, hogy a kazahok a negyedik versenyen ne legyenek érmesek...

Amikor a rövid pályás gyorskorcsolya 1992-ben Albertville-ben először szerepelt az ötkarikás játékokon, mi, magyarok még szinte a szakágat sem ismertük, maximum a már osztrák színekben versenyző gyorskorcsoláyzó Hunyady Emesének szurkoltunk (3000 méteren bronzérmes lett, 1994-ben Lillehammerben 1500-on aranyérmet nyert). A 2006-os torinói viadal hozta meg az áttörést, Huszár Erika 1500-on elért negyedik és Knoch Viktor ugyanezen a távon jegyzett ötödik helyével pontszerzőként érkezett a célba, és Pajor Kornél 1948-as negyedik helyezése óta először végzett magyar gyorskorcsolyázó az első hatban. A sportág honi létjogosultságának igazolásaként 2009-ben a női váltó ugyancsak Torinóban az Eb-n első lett. Idővel feltűntek a Liu testvérek, 2013-ban Varsóban Liu Shaolin Sándor a junior-vb-n állhatott dobogóra, 2016-ban már a felnőttek között 500-on lett első, öccse, Shaoang bronzérmes, 1500-on második.

A PJONGCSANGI FINÁLÉ

A NAGY TRÜKK

Amíg Hunyady Emese kalandvágyból hagyta el az országot (bővebben keretes írásunkban), Pajor Kornél azért távozott külföldre, mert építészként itthon kevés lehetőséget látott maga előtt. A Műegyetemen megkezdett tanulmányait Stockholmban fejezte be. Edzője, a sportág történetének harmadik osztrák Európa-bajnoka (1935), Karl Wazulek csiszolta a technikáját, a tréner azért dolgozott nálunk, mert a németek azt mondták, nem tartanak igényt a féllábú szakemberre... Wazuleknek nagy szerepe volt abban, hogy Pajor később világbajnok lett. Az 1948-as St. Moritz-i olimpián robbant be a világ élvonalába 10 000 méteren elért negyedik helyezésével, 1949-ben Davosban összetettben Eb-harmadik, valamint Oslóban világbajnok lett, onnan „dobbantott”.

Tudása fejlesztése érdekében ösztöndíjkérelmet adott be, noha ő maga is tudta a választ. Vb-győzelmét követően Ortutay Gyula közoktatási minisztertől táviratot kapott, amelyben szó szerint az állt: „Ösztöndíjkérelmét engedélyezem, hazatérése után intézkedünk az ügyben.” Pajor a magyar szokásokat ismerve – már a fordulat éve után voltunk – biztos volt benne, ha hazamegy, senki sem intézkedik az ügyében. Egy zseniális ötlettől vezérelve a mondat második felét zsilettel levakarta – ez a Műegyetemen pauszpapírra tussal rajzoló hallgatónak gyerekjáték volt –, a táviratot visszaragasztotta, majd megkérte a portást, másnap, amikor a csapat együtt van a reggelinél, hozza be az étterembe. Így lett, a gyorskorcsolyázó pedig mindenki előtt felolvasta a táviratot, amire a küldöttség csapatvezetője – aki az akkori szokás szerint minden sportolótól elvette az útlevelét és magánál tartotta – megjegyezte: „Ugye megmondtam, Kornél?” Pajor elkérte az útlevelét, de nem kapta meg, ám a világbajnok kieszelt még egy furfangot: megkért egy repülőtéri hivatalnokot, hogy gyűjtse be az útleveleket, s a beszálláskor egyenként adja vissza a sportolóknak. Pajor a megkapott útlevéllel azon nyomban továbbállt, pályafutását Svédországban folytatta, igaz, a szabályok miatt olimpián már nem indulhatott más ország színeiben, viszont a nemzetközi szövetség engedélyével „függetlenként” jégre léphetett, az 1951-es vb-n harmadik lett, majd már svédként Eb-bronzérmes 1952-ben. A 92 éves korában 2016-ban elhunyt Pajor Kornél később többször is megfordult Magyarországon, ha szóba került az olimpiai negyedik helye, mindig megjegyezte, sajnálja, hogy később már nem állhatott rajthoz ötkarikás játékokon, hogy javítson...

ÉLETRE SZÓLÓ TERHET CIPELT

A Rotter Emília, Szollás László műkorcsolyázó-páros női tagja a sporttörténet első magyar olimpiai érmese, s nem csupán a téli, hanem az egész olimpiai mozgalmat figyelembe véve. A duó 1930-tól korcsolyázott együtt, egy év múlva Berlinben (1931) világbajnokságot nyert, 1932-ben Montrealban második lett, aztán Stockholmban (1933), Helsinkiben (1934) és Budapesten (1935) ismét a világbajnoki dobogó tetejére állhatott, mi több, Prágában (1934) megnyerte a kontinensbajnokságot. Az első olimpiai érem az 1932-ben Lake Placidben rendezett játékokhoz fűződik, Rotterék bronzérmet vehettek át, akárcsak négy évvel később Garmisch-Partenkirchenben (1936).

A Nemzeti Sport csalódottan számolt be az 1932-ben elért harmadik helyükről: „Tudtuk ugyan, hogy a kitűnő Rotter, Szollás pár az ugyancsak kitűnő francia Brunet-párral szemben óriási feladat előtt állt, de a reális számítás mégis arra mutatott, hogy ha a magyar korcsolyázók legelső olimpiai startja nem is hoz mindjárt bajnokságot, a második helyet nem veheti el tőlük senki sem. Hogy most a magyar sportközönség titkos bizakodása mellett ez a reálisnak hitt reménység is elveszett, ez bizony szomorúságot kelt a magyar sikerekért áhítozók nagy táborában.” Dr. Minich Jenő, sportküldöttségünk vezetője nem rejtette véka alá a pontozókról alkotott véleményét, azt még csak-csak elfogadta, hogy a bírók kedveztek a címvédő francia Andrée Brunet, Pierre Brunet kettősnek, de felháborítónak tartotta, hogy az amerikaiak legjobb duóját (Beatrix Loughran, Sherwin Badger) is Rotter Baby és párja elé helyezték. A magyarok gyakorlata után Minich ezt vetette papírra: „Megnyugvás töltött el bennünket, mert a közönségsiker határozottan nagy volt s bíztunk benne, hogy ez majd az eredményben is megnyilvánul.” A pontozóbírói kar még a verseny befejezte után, azonnal összeült, s „itt kiderült a bennünket szörnyen lehangoló, igazságtalan eredmény”.

Garmisch-Partenkirchenben nem született igazságtalan eredmény, talán azért sem, mert dr. Minich is pontozott... De félre a tréfával! 1936-ban a jégstadionban 10 ezer néző – közte Adolf Hitler, Hermann Göring és Joseph Goebbels – várta a német győzelmet, Maxi Herber és Ernst Baier sikerét. Remek gyakorlatot futottak, az NS szerint „olyan az egész, mint egy tökéletes jégköltemény, (...) a bírák is megfelelően honorálják a valóban szép gyakorlatot, (...) a mieink húzzák a szájukat: »Nehéz lesz itt nyerni.«” Babyék kűrje után „az a benyomása az embernek, hogy mindenki »mástól« nagy futás lett volna ez, de Szolláséktól és a győzelemhez – kevés.” A verseny meglepetését az osztrák Pausin testvérek szolgáltatták: „Már a megjelenésük is lebilincselő. (...) Valami gyermeki vakmerőség jellemzi ezt a két fiatalt.” A pontozás után az Nemzeti Sport szomorúan szögezte le: „Ez azt jelenti, hogy a második helyünk is oda.” Szollás László keserűen jegyezte meg: „Nálunk nem minden sikerült tökéletesen.” Rotter Emília pedig úgy vélte: „Ha már itt nem nyerhettünk, Pausinéknak kellett volna nyerniük.” Babyt azonban egy nagyobb trauma is érte, amelyről élete végéig nem beszélt. Nem kerülhette el a kézfogást Hitlerrel, ami annyira bántotta a zsidó származású sportolót, hogy titokban tartotta, s évtizedekkel később is csupán egy rokona tett róla említést.

VÉGÁLLOMÁS: KANADA

Az 1948-ban St. Moritzban ezüstérmes Kékessy – eredetileg Kékesy, de az AFP francia hírügynökség egy verseny után elírta a nevét, és a két s betűvel írt változat terjedt el – Andrea, Király Ede műkorcsolyázó-páros női tagja a háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok, 1932-ben Budapesten bemutatót tartó norvég Sonja Henie hatására ismerkedett meg a sportággal – még kurblis korcsolyával. A BKE színeiben tízéves korában megnyert egy versenyt, amiről az Origónak azt nyilatkozta a 95 évesen is életvidám, Ottawában élő Kékessy Andrea: „Még ma is, ennyi évtized után ez a legszebb emlékem.”

A hölgy és Király Ede közös karrierje úgy kezdődött, hogy az egyéniben is kiváló gyakorlatokat bemutató Király egyszer megkérdezte Kékessyt, nem volna-e kedve vele párost futni. Többször megnyerték a magyar bajnokságot, majd 1949-ben a prágai Eb-t is. Esélyesként utaztak a téli olimpiára (1948), mégsem állhattak a dobogó felső fokára. Ahogyan a Népsport írta: „A Kékessy, Király pár kiemelkedett a mezőnyből, a »nyugati blokk« azonban lepontozta őket s így a második helyen végzett.” Az 1947-ben világbajnok belga Micheline Lannoy, Pierre Baugniet duó nyerte meg az aranyat. A pontozásról még a hatodik helyen záró amerikai kettős, a Kennedy testvérek édesapja is így vélekedett: „Nem érdekli ezeket, hogy ki hányszor és miért esett el, szerintem itt már előre eldöntötték, hogy mi lesz a sorrend.” Az is tény, néhány nappal a játékok után a davosi vb-n is ezüstérmesek lettek a mieink. Egy évvel később Párizsban már Kékessyék nyakába került a vb-arany, noha Kennedy papa – az NS Kékessy Andrea 95. születésnapjára készült írásából kiderül – „pénzt, fáradságot és Chesterfield cigarettát nem sajnálva olyan hírverő kampányt” csapott, hogy előzetesen szinte mindenki az amerikaiaknak adta az első helyet. Kékessy és Király már kétszeres Európa-bajnok is volt, mégis a párizsi vb volt az utolsó versenyük. Ebben közrejátszott az is, hogy Kékessy szerint Király Edével – ahogyan Andrea hívta, Edussal – képtelenség volt beszélni a jövőről, továbbá el volt már jegyezve Bernolák Imre ügyvéddel. Az esküvő után Kanadába „disszidáltak”, később Kékessy egy chicagói jégrevü show-jának női sztárja lett. A rend kedvéért megemlítjük: Király Ede 1950-ben – az egyéniben megnyert 1950-es oslói Eb után – ugyancsak elhagyta Magyarországot, szintén Kanadába ment, ahol számos jégpályát tervezett. A 2009-ben 83 évesen elhunyt Király Kékessy elmondása szerint azért hagyta abba a korcsolyázást, mert a revüben „nem akart pojáca lenni” . A Rákosi-rendszer mindkét sportoló családját meghurcolta, mi több, híres edzőjüket, Dillinger Rudolfot is internálta.

NAPFÉNY A JÉGEN

A szombathelyi illetőségű Nagy testvérpár – Marianna és László – az 1948-as olimpia hetedik helye után az 1950-es oslói Európa-bajnokságot megnyerte, ugyanebben az évben Londonból vb-bronzot hozott, az 1952-es bécsi Eb-n harmadik lett, tehát az 1952-es oslói olimpián dobogóra esélyesként léphetett jégre. A Népsport szerint „jól sikerültek az első emelések, mozgásuk tökéletesen összhangban volt a zenével. (...) Műsoruk sokkal tartalmasabb volt, mint a Kennedy testvéreké, a kivitelben körülbelül egyforma teljesítményt nyújtottak, de az amerikaiak lendületesebben futottak és a lendületet sokra értékelték a pontozók.” Ám nemcsak Kennedyék végeztek előrébb, az Eb-címvédő nyugatnémet Falk házaspár nyerte meg az olimpiát, „tőle megszokott tökéletes kivitelezéssel, kitűnő összhangban adta elő jól kidolgozott műsorát”. Nagy Marianna nem tagadta: „El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök. (...) ez a helyezés ebben a rendkívül erős mezőnyben jónak mondható.”

Összességében László is örült – némileg kritikusan: „Érzésem szerint mi hibátlanul fejeztük be gyakorlatunkat. Kennedyék ennek ellenére megelőztek bennünket. Azért még így is elégedett vagyok helyezésünkkel.” Sebes Gusztáv – igen, „az” a Sebes – csapatvezető is értékelt: „Örülök annak, hogy a tárgyilagos közönség is méltányolta a magyar kettős teljesítményét.”

A testvérpár az 1956-os Cortina d'Ampezzó-i játékokig a kontinens elitjéhez tartozott. Összességben három vb-bronz (1950, 1953, 1955), két Európa-bajnoki cím (1950, 1955), négy Eb-ezüstérem (1949, 1953, 1956, 1957) a termés – a nyolc magyar bajnoki elsőség mellett. A mieinket Cortinában a kanadai Frances Dafoe, Norris Bowden és az osztrák Elisabeth Schwarz, Kurt Oppelt duóval együtt egyaránt esélyesnek tartották, az NS megemlítette, hogy Nagyék kedvező sorsolást kaptak. Azt már elhallgatta a szaklap, hogy párosunknak itthonról nem foglaltak szállást, végül egy sérült csehszlovák síelő padlásszobáját kapták meg... A mieink Csajkovszkij Olasz capricciójának zenéjére futottak, a muzsikával összhangban adták elő programjukat, de Marianna egy kisebb hibát elkövetett. A pontozásról azt írta az NS: „A közönség általában nem volt elégedett, amikor látta, hogy a bírók a magyar pár futását kevesebbre értékelték, mint az osztrákokét.” A világbajnok kanadaiak színtelenül adták elő műsorukat, „második helyüket csak az angolszász bírák összefogásának, s hírnevüknek köszönhették, mert elmaradtak az osztrák és a magyar pártól”.

A testvérek 1958-ban hagyták abba a versenyzést, a páros hölgytagja a Magyar Jégrevü első szólótáncosa volt, két filmben – Téli rege, Napfény a jégen – is korcsolyázott, életét a Jégkirálynő című filmben örökítették meg. László edzősködött, többek között a szapporói játékokon (1972) ötödik műkorcsolyázó, Almássy Zsuzsa trénere volt.

AZ EMBERI FAKTOR...

Az 1980-as Lake Placid-i olimpián ezüstérmes jégtáncospár tagjai, Regőczy Krisztina és Sallay András sohasem felejtik a napot, amikor találkoztak: 1967. február 17-ét. A mai napig közösen emlékeznek a nevezetes dátumra, Regőczy innentől datálja, hogy jégtáncos lett. A két korcsolyázó lehet bárhol, ezen a napon felveszik egymással a kapcsolatot.

REGŐCZY KRISZTINA ÉS SALLAY ANDRÁS KŰRJE AZ 1980-AS TÉLI OLIMPIÁN

Krisztina testnevelő tanár nagypapája az emelések technikai kivitelezésében – amelyek koreográfiáját Regőczy mama találta ki – segített, a zenepedagógus nagymama a kűrzene kiválasztásának reszortját vállalta. A jégtánchoz (is) nélkülözhetetlen balettre az Operaház magántáncosa, Nagy Zoltán tanította őket, a mostoha sportágban az állam annyit segített, hogy évről évre megkapták az útlevelet, s az is tény, hogy a nem éppen fillérekbe kerülő jégidőt is központi finanszírozásból fedezték. Angliában a híres házaspár, Roy és Betty Callaway irányította a szakmai munkájukat – a britek eredetileg a Berecz Ilona, Sugár István kettős felkészítésére érkeztek Budapestre, de Regőczy édesanyja felvette velük a kapcsolatot –, ugyanakkor jártak tréningezni az egykori Karl-Marx-Stadtba Jutta Müllerhez, a kiváló NDK-s korcsolyázó, a világ- és Európa-bajnok, Gaby Seyfert édesanyjához, egyben edzőjéhez. Az 1980-as olimpiát megelőzően jégtáncosaink az 1978-as ottawai vb-n harmadikok, az 1979-es bécsi vb-n másodikok lettek. Mindkét világversenyen a szovjet Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov duó nyert. Ugyanakkor Regőczyék a jobbik szovjet pár nyakára nőttek. Ezért kellett a „nagy testvérnek” „letutiznia” az első helyet a Lake Placid-i olimpián. A színfalak mögötti lobbizás eredményeként kiszámolták, ha a kűr után a szovjet pontozó nem Regőczyt és Sallayt teszi a második helyre, hanem a Linyicsukéknál gyengébb másik szovjet kettőst, Irina Mojszejevát és Andrej Minyenkovot, és a magyarokat csak a harmadikra, akkor Linyicsukék az olimpiai bajnokok. A sors azért igazságot szolgáltatott, mert a még ugyanabban az esztendőben rendezett dortmundi vb-n a magyarok elsők lettek. Évekkel később Sallay egyszer Moszkvában járva megtudta, hogy – stílszerűek legyünk – „sto szlucsilosz”... A több mint stiklire Regőczy Krisztina egy NS-nek adott korábbi nyilatkozatában elmondta, ahol pontoznak, ezt be kell kalkulálni: „Amikor valaki elkezd pontozásos sportágat űzni, (...) elfogadja a tisztelt bírók döntését, amelyben helye van az emberi faktornak is.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 29-i lapszámában jelent meg.)