Téli olimpia: Öröm van a szívünkben, jó volt itt állni! – Liu Shaoang az éremátadás után

Amikor a Liu testvérek a Pekingbe indulás előtt azt nyilatkozták, Kínában is nagyon szeretik őket, és rengeteg rajongójuk van nemcsak nekik, hanem a magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatottnak is, jóleső érzéssel konstatáltuk, és ennél tovább nem is nagyon gondoltuk a dolgot.

Ám hogy miről beszéltek pontosan, azt csak itt, a helyszínen értettük meg teljes valójában.

Hogy a versenyekre beengedett maroknyi, meghívott kínai szurkoló ugyanúgy élteti őket a rajt előtti bemutatásoknál és a futamgyőzelmeknél, mint a tulajdon versenyzőiket, egyből a nyitó short track-versenynapon feltűnt, és az egy nappal későbbi éremátadó ceremónián is tapasztalható volt.

A pekingi téli játékokon mindig az aktuális versenyszámokat követő napon kerítenek sort az ünnepélyes ceremóniára az úgynevezett „medál plázában”. A szombaton drámai körülmények között, a fináléban a kanadaiak miatt elszenvedett bukás után bírói döntéssel megerősített remek bronzérmet szerző vegyes váltónk itteni idő szerint vasárnap este vehette át jól megérdemelt medálját a dobogó harmadik fokára felállva.

Miután megtudta, honnan jöttünk, már a sajtóregisztrációnál eleve úgy fogadott minket a kevés angolul beszélő kínai önkénteshölgy egyike, hogy „elképesztő csapatunk van a két sráccal az élen” (szó szerint az „incredible” szót használta csillogó szemekkel), amikor pedig a medál plázában a színpad közepén tündöklő pódiumra szólították a mieinket, hatalmas ovációt kaptak a helyiektől – egyedül a dobogó tetejére szólított aranyérmes kínai válogatott körözte le őket e téren, nyilvánvalóan.

És akkor azt még nem is láthatjuk (az olimpiai faluba nem mehetünk be), amit ők, a versenyzőink szerencsére igen, és amit többen is megerősítettek: a faluban a szó szoros értelmében lépten-nyomon megállítják őket ölelgetni, fotózkodni a lelkes kínai önkéntesek…

Ami azonban még ennél is sokkal lényegesebb, hogy a magyar váltó tagjai – a dobogón állásuk sorrendjében, mutatós mintában Krueger John-Henry, Jászapáti Petra, Liu Shaoang, Kónya Zsófia és Liu Shaolin Sándor – ugyanannyira szépnek látták a nyakukba akasztott bronzérmet, és ugyanannyira örültek neki, mint egy nappal korábban. Ezt a dobogón állva félreérthetetlen testbeszédük is jelezte, valamint a ceremónia után szavakkal is alátámasztották.

A SHORT TRACK VEGYES VÁLTÓ ÉREMÁTADÓJA

„Egyértelműen tudtunk örülni annak, hogy ott állhattunk a dobogón, még ha a harmadik fokán is. Igen, sokat beszélgettünk róla, hogy lehetett volna ez az érem még fényesebb is, de bátran és őszintén mondhatom, hogy mindannyian elégedettek vagyunk ezzel a nagyon szép bronzzal, nincs csalódottság senki szívében, örömmel vettük át az érmet” – mondta Liu Shaoang, akire egyúttal kellemes déja vu-érzések törtek rá a hideg vasárnap estében. A pekingi medálceremónia tudniillik egy az egyben a történelmi, négy esztendővel ezelőtti pjongcsangira emlékeztette, még akkor is, ha itt, a kínai fővárosban most a fránya világjárvány miatt jóval kevesebben lehettek is a színpad előtt.

Bátyja, Liu Shaolin Sándor hozzátette, ő is nagyon boldog az éremmel, és külön örül, hogy ennyire jól kezdett a magyar csapat Pekingben. „Annyi gratuláló üzenetet kaptam, valósággal felrobbant a telefonom, próbáltam inkább nem is foglalkozni vele, hanem lefeküdni minél hamarabb, hiszen a sajtótájékoztatók és a doppingellenőrzés után elég későn kerültünk vissza a szállásra” – magyarázta Shaolin; arra a kérdésünkre pedig, hogy milyen nyelven adta a legtöbb interjút a bronzérem óta, természetesen egyből rávágta: kínaiul!

A születésnapos Kónya Zsófia természetesen az általa a „legszebb születésnapi ajándékkal” a nyakában nyilatkozott, és egyetértett abban társával, Jászapáti Petrával, hogy még mindig nem fogták fel, hogy olimpiai bronzérmesek lettek. Az elődöntőben és a bosszantó kanadai kilökésig a fináléban is nagyszerűen versenyző Kónya (akiről Bánhidi Ákos elmondta, klasszisversenyző rejtőzik benne, s ez most a legjobbkor jött ki belőle) elárulta, még arra sem volt idejük, hogy egyáltalán visszanézzék a futamaikat; így azt az emlékezetes pillanatot sem, amikor az elődöntőben egy váltásnál Liu Shaolin Sándor akkorát taszajtott rajta, hogy kis híján lefejelte a jeget…

Váltótársa, Jászapáti Petra úgy fogalmazott, szerencsére a pályafutásuk alatt volt már jó néhány olyan pont, ami kárpótolta őket a sok nélkülözésért, kemény munkáért és fáradtságért, de ez az olimpiai bronzérem mindenképpen az egyik ilyen kiemelkedő pillanat. „Mondom ezt úgy, hogy Zsófihoz hasonlóan még én sem fogtam fel teljesen, hogy itt lóg a nyakamban ez a bronz. Lehet, hogy azért, mert tudjuk, hogy van még négy versenynap, és most azokra kell koncentrálni – talán majd otthon, ha ott hever előttem az íróasztalomon, és csak nézem, hogy ez tényleg az enyém…”

Jászapáti már a hétfőn folytatódó egyéni versenyre előretekintve elmondta, nyilván kimondottan biztató, hogy a hatodik legjobb idővel ment tovább 500 méteren (már csak azért is, mert így valószínűleg ismét kettes pályát kap majd), ugyanakkor messzemenő következtetést nem szabad levonni pusztán ebből a tényből.

A váltó ötödik tagját, a negyeddöntőben futó Krueger John-Henryt is megkérdeztük, hasonló érzés volt-e ismét ott állni a dobogón, mint ahogy tette azt anno négy évvel ezelőtt még amerikaiként Pjongcsangban, az 1000 méter döntője után. Ő úgy felelt, az első azért mindig nagyon különleges, de nagyon örül, hogy ismét átélhette ezt a megunhatatlan érzést, ráadásul hogy társaival együtt örülhetett a szép sikernek.

Amelynek megünneplése ugyanakkor még várat magára, több okból is – ahogy Liu Shaoang fogalmazott: „hétfőn már újra verseny, nem érünk rá szórakozni…”

Nos, reméljük, az utolsó versenyszámot követően már idejük, illetve még több okuk is lesz rá…

A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)