Tenisz: Ugyanonnan indultunk Keninnel – Gálfi Dalma

– Látta az Australian Open női döntőjét?
– Nem, a levegőben voltam, akkor repültem haza az Egyesült Államokból. De nem lepődtem meg, hogy Sofia Kenin nyert: mindig is erős, határozott személyiségnek tartottam, igazi amerikai lány. Juniorként is látszott, hogy tele van önbizalommal – felelte Gálfi Dalma, akit annak apropóján kérdeztünk, hogy a 2015-ös korosztályos US Open fináléjában két játszmában legyőzte Kenint, aki szombaton a felnőttek között megszerezte első Grand Slam-trófeáját: a juniorként világelső Gálfival egykorú, 21 esztendős sportoló a legfiatalabb amerikai top 10-es Serena Williams óta, nem mellesleg hazája legmagasabban rangsorolt teniszezője.

– Jó négy évvel ezelőtt gondolta volna, hogy Kenin egyszer eljut idáig?
– Benne volt a pakliban, mint ahogy az én esetemben is benne volt, hogy gyorsan az élmezőnybe kerülök.

– De nem így történt. Frusztráló, hogy felnőtt Australian Open-bajnok az a lány, akivel szemben juniorként Grand Slam-döntőt nyert?
– Inkább motiváló, hiszen ugyanonnan indultunk, semmiféle különbség nem volt közöttünk. Neki több lehetősége adódott szabadkártyákhoz jutni a felnőttversenyekre, több amerikai tornát rendeznek, ami óriási előny. Jól jött ki neki a lépés, egyre nagyobb az önbizalma, de ő is ugyanazt a kemény munkát végzi a mindennapokban, amit én.

– Ennyit számít az önbizalom?
– Abszolút, nagyon előre tud vinni, ha rendben van. Nyilván az amerikaiaknak is vannak mélypontjaik, ám sokkal hamarabb ki tudnak mászni belőlük, mert egész életükben azt hallják: te vagy a legjobb, meg tudod csinálni! Itthon egészen más a légkör, gyakoribb a negatív hozzáállás, ami csak annak az önbizalmát nem tépázza meg, aki olyan személyiség, hogy minden kritika lepereg róla.

– Kétezertizennégyben adta az első interjúját a Nemzeti Sportnak, amelyben a top ötvenet jelölte meg célként a felnőttek között. Jelenleg messze áll ettől – miért?
– Akkor még fogalmam sem volt arról, mi az a felnőtt-tenisz. A top ötven most is a szemem előtt lebeg, ám reálisabban gondolkozva a legjobb száz a nagyobb célom, a kisebb meg a kétszáz, hogy ismét pályára léphessek a Grand Slam-selejtezőkben. Jó úton haladok, a francia edzőmmel, Bastien Fazincanival sokat fejlődtem az elmúlt egy évben.

– Miben volt a legnehezebb az átállás a junior- és a felnőtt élet között?
– Juniorban még jól érzed magad: együtt vannak a fiú- és lányversenyek, a meccsek után együtt lógsz a többiekkel. A felnőtteknél már nem így van, nehéz kialakítani barátságokat. A másik része, hogy több hétig úton vagy, olykor teljesen egyedül. Nem mindig tudom megengedni magamnak, hogy kivigyem az edzőmet a versenyre, és néha édesapám sem jön el, mert elfoglalt – neki is pénzt kell keresnie.

– És a mérkőzéseket tekintve?
– Sokkal kiegyensúlyozottabb a mezőny, nincsenek könnyű meccseid, ráadásul az is nyomasztó, hogy nem csak a ranglistapontokért játszol, hanem a megélhetésedért is. Amikor elkezdtem a felnőttek között teniszezni, nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba, csak élveztem a nagy versenyeket, a jó ellenfeleket. Jöttek is az eredmények. Aztán egy idő után elkezd ezen is agyalni az ember, ami nem tesz jót.

– Kenin aligha a pénzdíját böngészte Melbourne-ben fordulóról fordulóra…
– Persze, óriási előny, ha van mögötted egy stabil anyagi háttér, és nem neked kell aggódnod.

– Kétezertizenhétben még 136. volt a világranglistán. Mi történt utána?
– Magánéleti gondjaim adódtak, amelyek hátráltattak. Kellett fél év, hogy túltegyem magam rajtuk, és ismét százszázalékosan a teniszre összpontosítsak.

– Az elmúlt években egymás után törnek be a legjobbak közé az önnél is fiatalabb női játékosok – ez sem bosszantja?
– Nem, ugyanúgy motivál, mint Kenin sikere. A kanadai Bianca Andreescut például jól ismerem, még másfél éve is edzőmeccset játszottunk egymással, emlékszem, hogyan dobálta az ütőjét – aztán látom, hogy US Opent nyer. Én is mindent megteszek, küzdök, hogy ott legyek az élmezőnyben. Biztos vagyok benne, hogy eljön majd az a pillanat, amikor azt mondom: megérte várni!