A barátságot félreteszik, a tiszteletet soha – Nadal és Federer vetélkedése

Bár Rafael Nadal eredményeiről az első, ami az eszünkbe juthat, hogy ő a Roland Garros királya, hiszen 20 Grand Slam-trófeájából 13-at Párizsban emelt a magasba, a spanyol zseni pályafutásának legfontosabb helyszíne mégis Wimbledon, két legemlékezetesebb mérkőzése pedig a Roger Federer elleni 2007-es és 2008-as finálé a sportág szentélyében.

Nadal már a 2006-os döntőben is kikapott a svájcitól, ám azt még nem tekintette fájó vereségnek – az egy évvel későbbit viszont megsemmisítő kudarcként élte meg, mert nem a játéka, hanem a feje, a koncentrációja hagyta cserben. A mérkőzést követően ült a zuhanyzóban és zokogott, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy elszalasztott egy talán soha vissza nem térő lehetőséget. Még rémesen szigorú, mindig kritikus nagybátyja és nevelőedzője, Toni Nadal is vigasztalni próbálta, mondván, lesz esélye elnyerni a wimbledoni trófeát, amelyről mindig is álmodott. „Rafa” akkor nem hitt neki, ám 2008-ban, minden idők legjobb teniszmérkőzésén valóban legyőzte Federert, majd 2010-ben megint ő ünnepelt a sportág legfontosabb versenyén.

Nadal önéletrajzi könyve a 2007-es és 2008-as wimbledoni döntőre épül, de nem csupán ezért kapott nagy szerepet benne Federer. Ha a számokat nézzük, a svájci neve 298 alkalommal szerepel az oldalakon, míg a szerb Novak Djokovicsé „csak” 108-szor, s ez jól példázza, mennyivel szorosabb a kapcsolat a 20-szoros Grand Slam-bajnokok között. A marketingesek álma, ha egy sportágat két népszerű és rendkívül eredményes, történelmileg is kiemelkedő klasszis párharcával reklámozhatnak – gondoljunk csak a labdarúgóknál Cristiano Ronaldo és Lionel Messi versengésére –, a teniszben pedig pontosan ezt teszik Federerrel és Nadallal. (Egyébként a nőknél is ugyanez volt a taktika Serena Williams és Marija Sarapova esetében, ám belerondított a képbe, hogy az orosz 15 évig képtelen volt legyőzni az amerikait, azóta pedig visszavonult.)

A két közönségkedvenc számtalanszor elmondta, hogy a másik sikerességének hála vált jobb és jobb teniszezővé, amiből nem csupán a kettős, hanem a sportág is profitált – nem véletlen, hogy nagyon rövid azon játékosok listája, akik nyilvánosan kritizálni merték őket, hiszen tisztában vannak azzal, hogy a generáció gazdagsága, a pénzdíjak elképesztő emelkedése nekik köszönhető.

Nadal leginkább a hihetetlen munkamorálja, ereje és mentális stabilitása miatt jutott a csúcsra, miközben Federer tehetségesebb, ösztönösebb, technikailag képzettebb. A spanyol őszintébben, de egyszerűbben nyilatkozik, kevésbé aktív az üzleti életben, míg a svájci mindig bőbeszédű, udvarias, diplomatikus, és már most kitűnik, hogy jelentős tervei vannak a sportágban a visszavonulását követően is. Két ellentétes személyiség, különböző játékfelfogással, ám nem csupán abban mutatnak jó példát, hogyan lehet szétszórt tinédzserből legendás sportolóvá válni: lenyűgöző, mekkora tisztelettel viszonyulnak a másikhoz a pályán és azon kívül is.

„Roger a sporttörténelem egyik legnagyobbja, de ami ennél is fontosabb: fantasztikus ember, családapa. Mindkettőnknek és a tenisznek is előnyére vált a rivalizálásunk, amit ő is ugyanúgy élvez, mint én. Ha a pályára lépünk, a barátságot félretesszük, ám az egymás iránti tiszteletet soha. Bizonyos területeken hasonlítunk, neki is fontos a család, a nyugalom, de azért sok mindenben kiütközik, hogy ő svájci, én meg spanyol vagyok, különböző a karakterünk, a kultúránk, az életmódunk. A kezdetektől nagyon kedveljük egymást  – mondta egy olasz szakírónak adott interjújában Nadal, aki önéletrajzi könyvében a szakmai különbségre is kitért.  – Toni állandóan emlékeztet rá – és tudom, igaza van –, hogy Federer technikailag képzettebb nálam, de nem azért figyelmeztet erre, hogy elkeserítsen, hanem mert tudja, hogy ez a játékom tökéletesítésére ösztönöz majd. Néha visszanézem felvételről Federer meccsét, és mindig elámulok azon, mennyire jó, és meglepődöm, hogy képes voltam legyőzni. Ami a mentális részét illeti: Federer zseniális ütéseire az egyetlen lehetséges válasz az, ha megpróbálsz nyugodt maradni, és megvárod, amíg elvonul a vihar. Nem sokat tehetsz, amikor a tenisztörténelem legjobb játékosa úgy tudja követni a labdát, mintha futball-labda nagyságú lenne, és erőteljesen, magabiztosan, tűpontosan üti meg.”

Federer a 2016-os és az idei térdsérülését követően is számíthatott Nadal rendszeres érdeklődésére, a svájci pedig elsőként gratulált, amikor a spanyol a Roland Garroson megszerezte 20. Grand Slam-győzelmét, beérve őt az örökrangsor élén. Azzal kezdte levelét, hogy emberként és bajnokként is mindig a legnagyobb tisztelettel gondol rá, és szívből gratulál neki: „Hosszú évek óta riválisok vagyunk, ami inspirál bennünket arra, hogy jobbak és jobbak legyünk. Remélem, hogy ez a 20. trófea csak egy újabb lépés a közös utunkon.”

Utóbbi mondata nem csupán az ő reménye, hanem mindenkié, aki szereti a teniszt, ugyanis a sportág még messze nem áll készen arra, hogy elbúcsúzzon legendáitól – ha Federer komplikációk nélkül felépül térdműtétjéből, valószínűleg ennek még nem is lesz itt az ideje. És miközben a rajongóik évek óta azon vitatkoznak, melyikük minden idők legnagyobb teniszezője, addig a két ikon nem ezzel foglalkozik, hanem egyszerűen élvezi, hogy 30 felett is Grand Slam-versenyeket nyer, a legjobbak közé tartozik és a világ bármelyik pontján határtalan szeretettel fogadják.

Ha minden jól megy – még ha nem is telt ház, de –, nézők előtt léphetnek majd pályára a 2021-es Australian Openen, és ki tudja, talán a végjátékban megrendezik egymás elleni 41. mérkőzésüket...

(A következő részben: Tudja, mi a közös abban a két játékosban, akit Nadal először legyőzött Grand Slamen, és akitől először kikapott a Roland Garroson? )

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 21-i lapszámában jelent meg.)