Tenisz, Laver-kupa: Észak-Amerika visszaintegetett

Valahogy túl egyértelmű volt, hogy ezekben az években az európaiak fölénye már-már fullasztó. Nem fogunk mélyfúrásokat végezni, miképp hullámozhat a két óriás, az Egyesült Államok és Ausztrália „kibocsátóképessége” ennyire, ám ettől még tény: törvényszerűnek aligha mondható, hogy míg a kilencvenes években az amerikaiaknál egy időben ütött négy olyan fantasztikus játékos, mint Pete Sampras, Andre Agassi, Jim Courier és Michael Chang (az ausztráloknál pedig Pat Rafter és Lleyton Hewitt), addig az ezredforduló óta rendre a középszerűnél csupán kicsit jobb teniszezők tűnnek fel a színen a két nagyhatalom képviseletében.

Persze mihez, pontosabban kihez, kikhez képest – avagy valahol csoda, hogy egy korba születik három akkora géniusz, mint Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics. Nem igazán akadt még olyan éra a teniszben, hogy három játékos ennyivel magasabb szinten álljon, mint bárki más, ám hogy a háromból kettő éppenséggel Svájcból és Szerbiából „került elő”, az szöget üt az ember fejébe; elvégre a hagyományok, a felhalmozott tudás, a kiválasztási rendszer mind-mind azt feltételezné, hogy azért az Államokból és Ausztráliából csak érkezik, mondjuk, öt-hat évente egy megkerülhetetlenné váló klasszis.

És hát az utóbbi hónapok sem a jenkiktől és az ausziktól voltak hangosak, mi tagadás: Nadal és Djokovics remeklése mellett Carlos Alcaraz fantasztikus nyári menetelése és US Open-győzelme, valamint a norvég Casper Ruud felívelése volt a legfrissebb nagy sztori – Danyiil Medvegyevet pedig nem is említettük. Most csupán Ruud volt az európai csapat tagja, ám nagyon úgy fest, ha Federer után esetleg Nadal is búcsút intene, az európai gárdát vezető Björn Borg (meg hát leginkább a Federer/Laver-kupa-menedzsment) jóval minőségibb anyagból válogathat a sorok feltöltéséhez.

Mindezek fényében kissé sokkolónak hatott, hogy a tengerentúliak meg tudták fordítani az idei párharcot. A játékosait három napon át tüzelő John McEnroe boldogan kiabálta a végén: „Olyan nincs, hogy a világválogatottat egymás után ötször megverjék”, majd amikor „visszahűlt” a nagyszabású ünneplést követően, mosolyogva közölte: „Lenyűgöző! Óriási dolog ez nekünk, óriási nekem, de óriási lökés az eseménynek is. Hála istennek, hogy végre a világválogatott nyert, igaz? Szerintem ezzel most mindenki egyetért, még a média is.”

A történtek mindenesetre nyújthatnak némi reményt a tenisz észak-amerikai szerelmeseinek, elvégre a 22 éves kanadai Félix Auger-Aliassime és a 24 éves amerikai Frances Tiafoe elsőrangú tenisszel rukkolt ki vasárnap. Hiába „csak” Laver-kupa, Djokovicsot megverni két szettben kemény pályán, illetve négy meccslabdáról fordítani Sztefanosz Cicipasz ellen – az fegyvertény, lábjegyzet nélkül.

Tiafoe mindenesetre elárulta, hogy bármennyire „hárít” is, McEnroe-nak óriási szerepe volt a sikerben.  „Egész héten tolta a szöveget. Szórta az F-bombákat, megállás nélkül   (ez az amerikai „bémegezés” médiakompatibilis leírása – a szerk.) ,  hogy ő már baromira unja a vereségeket, az idén muszáj megcsinálnunk, ötödik próbálkozás, sikerülnie kell.”

Tiafoe az utolsó 12 rövidítését egyaránt megnyerte a touron, nyolcból nyolcat a US Openen, itt pedig újabb négyet: a Federer búcsúját „tönkretevő” párosmeccsen és a győzelmet biztossá tevő Cicipasz elleni szingliben egyaránt szetthátrányból fordított úgy, hogy a második játszmát vitte (vitték) 7:6-tal, majd behúzta a szuper tie-breaket is.

Így vált a pénteken még nosztalgiázós-búcsúpartizós Laver-kupa igazán izgalmas teniszcsatává; és alkalmasint ez garantálja, hogy az esemény eddigi motorja, Roger Federer visszavonulása után is megmarad a tenisznaptár egyik fénypontjának.