„Nem verhetetlen, verhető” – Rafael Nadal és Novak Djokovics párharca

2006-ban kezdődött minden. Ahogy az ESPN amerikai televíziós csatorna kommentátorai fogalmaztak: egy technikai KO-val. A Roland Garros negyeddöntőjében 6:4, 6:4-nél, a harmadik játszma első gémjében a 19 éves szerb Novak Djokovics hátsérülése miatt feladta a húszéves címvédő, a spanyol Rafael Nadal elleni mérkőzését. Talán senki sem tulajdonított volna nagy jelentőséget ennek, ha nem hozakodott volna elő váratlan mondatokkal a sajtótájékoztatón Djokovics.  „Úgy érzem, irányítottam a mérkőzést, minden rajtam múlt  – mondta az önbizalomtól már akkor is duzzadó, azóta 17 Grand Slam-győzelmet számláló szerb klasszis. – A fájós hátam ellenére is kiegyenlített meccset játszottam vele. Nem verhetetlen, verhető.”

Ha szó szerint értelmezzük, Nadal tényleg nem volt verhetetlen a párizsi salakon, hiszen az elmúlt 14 évben kétszer is kikapott, másodszor éppen Djokovicstól a 2015-ös negyeddöntőben, amikor a manacori csillag pályafutása legnehezebb időszakát élte át, míg riválisa a csúcson volt (igaz, Garrost akkor még nem, csak 2016-ban nyert először és eddig utoljára).

Hogy mennyire kontrollálta Djokovics a 2006-os, első Nadal elleni mérkőzését, az a labdamenetek 42 százalékának megnyerése tükrében erősen kérdéses, mindenesetre az újságírók rákérdeztek erre a spanyolnál. „Ó, igen, hát nem tudom, ha ő ezt mondja, rendben van, nekem akkor nem kell válaszolnom” – mondta mosolyogva, visszafogottan, a rá jellemző módon.

Meg kell hagyni, Djokovics valóban nem a kedvenc ellenfele Nadalnak, sőt... Ötvenhat mérkőzésükből 29-et a jelenlegi világelső nyert meg, a 27 döntőjükből 15-öt húzott be „Nole”, kemény pályán behozhatatlan előnnyel, 20–7-re vezet a szerb sztár, s bár mindegyik Grand Slam-tornán felülmúlta már egyik a másikat, az Australian Openen mindkétszer Djokovics győzött. Nadal említett szenvedős korszakában, 2015-ben és 2016-ban hét nullás mérleget produkált ellene Djokovics, s 2011–2012-ben is volt egy ilyen szériája.

Salakon persze dominál „Rafa”, ahogy füvön sem tudott fölé kerekedni a szerb, ami viszont örömteli, hogy kettejük rendkívül éles párharca nem jár együtt azzal, hogy a kapcsolatuk ellenséges lenne, s ha a szó szoros értelmében nem is számítanak barátoknak, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés jellemzi a viszonyukat – talán nevezhetjük őket haveroknak.

Évről évre húzták felfelé egymást, hogy ennyire sikeresek lettek, abban elévülhetetlen érdemei vannak a másik félnek is, hasonlóan természetesen a svájci Roger Federerhez.

„Jó a kapcsolatom vele, jó ember. Helyén kell kezelni a köztünk lévő dolgokat    – mondta Nadal a Roland Garros 6:0, 6:2, 7:5-re megnyert idei fináléja után az El Periódicónak.   – A döntőt követően nem tudtam vele beszélni. Gratulált nekem a pályán és ennyi, de ez rendben is van. Ha így veszítesz el egy meccset, nem igazán akarsz cseverészni. Teljesen megértem.”

Djokovics a tavalyi párizsi torna alatt együtt is edzett Nadallal a Bercy sportcsarnokban, erről hosszabban is beszélt azután. „Élveztem, nagyon jó volt! Hatalmas móka  – taglalta Djokovics. – Elképzelhetik, nyilván nagyon intenzív edzés volt és dolgozott bennünk a versenyszellem, de mindezt abszolút tisztelettudóan adtuk elő. Néhány nappal előtte játszottunk egy jótékonysági meccset Kazahsztánban, emellett eltöltöttünk egy kevés időt együtt. Ugyan riválisok vagyunk, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy becsüljük a másikat, valamint megfelelő módon bánjunk egymással és a minket körülvevő stábtagokkal is. Mindig ilyen kapcsolatom volt Rafával, függetlenül attól, éppen milyen ívet írt le a karrierünk, mennyire voltak feszültséggel teliek az összecsapásaink, mindig tiszteltük egymást.”

Nincs olyan játékos, akit többször győzött le Nadal, de olyan sincs, akitől többször kapott volna ki. Djokovics a kilenc teniszező egyike, akinek pozitív a mérlege hősünk ellen – közülük négyen csupán egyszer mérkőztek vele. Biztos, hogy mindenki fejből tudna idézni néhány emlékezetes Nadal–Djokovics találkozót, kettő közülük a 20-szoros Grand Slam-győztes spanyol legnagyobb diadalai között is helyet kap majd sorozatunk későbbi epizódjaiban.

Talán nem árulunk el nagy titkot, ha közöljük, az egyik a 2010-es US Open-döntő, amellyel Nadal elérte a karrier Grand Slamet, vagyis mind a négy nagy tornán nyert egyszer (sőt, a Golden Slamet is, mert 2008-ban Pekingben olimpiai aranyérmet is szerzett egyesben – az elődöntőben éppen Djokovics testén keresztül haladt tovább). A másik a 2013-as Roland Garros-elődöntő, amelyen a pazar Djokovicsnak valós győzelmi esélye volt Nadal ellen, brékelőnybe került a döntő szettben, mégis alulmaradt minden idők talán legfantasztikusabb mérkőzésén a vörös salakon.

Szintén bődületes csatát hozott a 2012-es Australian Open-döntő, ehhez hasonló volt a 2018-as wimbledoni elődöntő is – mindkettő úgy festett, hogy sohasem ér véget. Melbourne-ben 5 órán és 53 percen keresztül püfölték a labdát, ennél hosszabb GS-döntőt sohasem játszott senki. Djokovics már a negyedik játszmában lezárhatta volna a csatát, a rövidítésben két meccslabdához juthatott volna, ha ziccerben nem vágja a labdát a hálóba. Az ötödik szettet aztán brékelőnyből veszítette el Nadal – hiába, kemény pályán Djokovics a legjobb. A két évvel ezelőtti wimbledoni csúcstalálkozó eldöntésére elég volt 5 óra és 15 perc is, igaz, két napra kellett bontani: péntek este kezdtek el játszani, aztán szombat délután a saját szempontjából 4:6, 6:3, 6:7, 6:3, 8:10-nél fejezte ki elismerését a hálónál az elbukó Nadal.

Mivel 2006 óta minden esztendőben összemérték a tudásukat valahol, egészen biztos, hogy ez 2021-ben sem lesz másként, talán már az Australian Open döntőjében találkoznak. Ráadásul addig még vár ránk a londoni világbajnokság végjátéka, az évzáró nagy tornát a 33 éves Djokovics ötször is megnyerte már, miközben a 34 éves Nadalnak még sohasem sikerült. És bár sokszor elmondja, nem hajszolja a rekordokat, de biztosan maximálisan motiválja, hogy a hiányzó trófeát is beillessze a kupái közé.

(A következő részben: Tudja, mit csinált Nadal a zuhanyzóban, miután kikapott Federertől a 2007-es wimbledoni fináléban?)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 14-i lapszámában jelent meg.)