Izzó hangulatban

Szombat reggel néhány haverral és legalább annyi ismeretlennel szaunázás a program. A törzsgárda régóta jár oda, pici helyiség az egész, nyolcan lehet beférni, a létszámot az ajtó előtt a papucsok számából lehet ellenőrizni. Általában én vagyok a kakukktojás, nincs ugyanis papucsom. Azt szoktam mondani, én nem papucsban, hanem lábon hordom ki a gombát… A probléma abból van, ha nyolcadik vagyok, mert az utánam érkező azt hiszi, még befér, de szigorú a nép.

Méregtelenítünk. Testileg, lelkileg. Testileg ugye világos, gondolom, a lelki is. Általában csendben fővünk a levünkben, egy-egy mondat persze elhangzik, főleg hétköznapi dolgokról, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudom, a reggeli brigádból politikailag ki kinek „szurkol”. Elegánsabb kifejezéssel élve, ismerem mindegyikük pártpreferenciáját. Ez időnként „fel-felböffen”, de még a másik oldalon álló ingerküszöbét se nagyon éri el. Magyarán: nem egymástól kapunk gutaütést, legfeljebb a hőségtől.

Hanem ma reggel iszonyatos ordítozás folyt, pedig még bőven befértem a nyolc közé. A legjobb nyolc közé, ahogyan felemelt mutatóujjal szoktam jelezni. És most senki sem mondta, hogy itt a papucs nélküli kolléga. A létszámmal se volt szigorú a csapat, idővel tizenketten osztottuk az észt, meg is jegyezte valaki, hogy többen már tényleg ne legyünk, mert… De ki figyelt erre?!

Mindenki „kézilabdázott”, röpködtek a dicsérő mondatok: „Fazekas transzban volt, kivédte a szemüket” (…) „Nem is tudtam, hogy ez a Harsányi gyerek ilyen ügyes” (…) „Zubai talán csak medvével a nyakában hibázott volna” (…) „Krivokapicsot hogy kifütyülték az első meccsen a hazaiak, mégis túltette magát az egészen” (…) Itt aztán kis vita kerekedett, kik is azok a hazaiak, mert ahol ötezer honfitársunk szurkol a csapatnak, ott otthon vagyunk. Aztán jó magyar szokás szerint számolgatni kezdtünk, meddig juthatunk ezzel a három pontos kezdéssel, egészen jó kis helyezés jött ki belőle, de nem írom le, hogy hányadik, mert előfordulhat, hogy a játékosok is beleszaladnak ebbe a blogba. Na jó, annyit azért leírok: az „öreg” nem lenne meglepve, ha a jövő pénteki elődöntőre is aludnánk egyet, mint a franciák elleni meccsre. Volt persze, aki lehurrogta az „öreget”, mondván, egy szót sem szólhattunk volna, ha ebből a csoportból kiesünk, s akkor most csendben főnénk itt a levünkben, mint általában. De ma nem általában volt, fűtött a kályha rendesen, már ki-ki túllépte a máskor megszokott idejét a „hevítőben”, de nem tágítottunk: hallani akartuk még egymást, jóllehet, mindenki kívülről tudta, mit mond a másik.

Aztán már a zuhanyban mondta a jogász srác – akivel a bringázásról szoktam amúgy néhanapján dumálni –, egyszerű ez, mint a pofon: közösen akartuk feldolgozni az élményt, örömet szerzett egy csapat. Aztán néhány „sportosabbal” még arról dumáltunk, mikor volt legutóbb, hogy magyar együttes ekkora örömöt szerzett. Én a hokisok szapporói A-csoportos feljutását mondtam, más a svédek elleni kettő egyet, de volt akinek, az U20-as bronzérem ugrott be. Abban maradtunk, a franciák elleni siker ritka bravúr. „Jó volt magyarnak lenni” – jegyezte meg egy olyan valaki, akiről nem is mertem feltételezni, hogy egy ilyen mondat elhagyja a száját. De az öltözőből azonnal lehurrogták: „Nem volt, papa, hanem lesz is! Egy hétig még biztosan.”
Ebben maradtunk.