Csapataink harcban állnak

Női vízilabdázóink már négy között vannak, a keddi elődöntőben Spanyolország az ellenfél. Egyáltalán nem verhetetlen csapat, még akkor sem, ha a csoportmeccsen kétgólos vereséget (11–13) szenvedtünk. Válogatottunk merész álmokat szövöget, s talán stilárisan belefér, hogy ezek egyben Merész-álmok is… Inkább azt utóbbi értelmezést tartanám meg, mert egyébként nem is olyan merészek ezek az álmok.
A női vízilabda bemutatkozásakor, a sydneyi olimpián nem volt ott együttesünk (a palermói selejtező nem sikerült), Athénban hatodik lett a válogatott, Pekingben negyedik. Nagyon jól jött volna egy érem, az elődöntőben és a harmadik helyért vívott mérkőzésen sem volt esélytelen csapatunk.

Női vízilabdázóink már négy között vannak, a keddi elődöntőben Spanyolország az ellenfél. Egyáltalán nem verhetetlen csapat, még akkor sem, ha a csoportmeccsen kétgólos vereséget (11–13) szenvedtünk. Válogatottunk merész álmokat szövöget, s talán stilárisan belefér, hogy ezek egyben Merész-álmok is… Inkább azt utóbbi értelmezést tartanám meg, mert egyébként nem is olyan merészek ezek az álmok.
A női vízilabda bemutatkozásakor, a sydneyi olimpián nem volt ott együttesünk (a palermói selejtező nem sikerült), Athénban hatodik lett a válogatott, Pekingben negyedik. Nagyon jól jött volna egy érem, az elődöntőben és a harmadik helyért vívott mérkőzésen sem volt esélytelen csapatunk.

A sikeres szerepléshez persze önbizalom is kell, Drávucz Rita az olimpia előtt határozottan jelentette ki: „A célunk nem változott, továbbra is az aranyérem megszerzése.” Antal Dóra kicsivel volt csak óvatosabb: „A dobogós hely az abszolút cél, de természetes, hogy szeretnénk a legfelső fokán állni.” Mondhatjuk, hogy a lányok túl rózsaszínben látják a világot, de Faragó Tamás – a 2005-ben világbajnok együttes szövetségi kapitánya – véleménye mértékadó lehet: a válogatottnak egyértelműen az első háromban a helye.

A közvélemény elvárásának nehéz megfelelni, hiszen a lányok a háromszoros olimpiai bajnok férfiválogatott árnyékában játszanak, nálunk azt mondják, a póló „magyar” sportág, ergo a hölgyeknek is oda kell érniük a dobogóra. Minimum ugye. Ezért szerencse, hogy a lányok sem látják másképpen a helyzetüket. Az első és a harmadik hely között ég és föld a különbség, de magam sem vagyok benne biztos, ha most azt mondanák, a bronz a magyar lányoké elfogadnám-e. Ebbe akkor megy bele az ember, ha verhetetlen csapat vár rá ellenfélként. A spanyol válogatott egyáltalán nem az, sőt az Egyesült Államok (vagy Ausztrália) sem. Még talán akkor sem, ha az olimpiát megelőzően négyszer is kikaptunk az amerikaiaktól.

Férfiválogatottunk is vereséget szenvedett kétszer az Egyesült Államoktól az amerikai túrán, s lehet, hogy pekingi döntős ellenfeleink elhitték, Londonban visszavághatnak a 2008-as vereségért. Rosszul tették, de ne velük foglalkozzunk, hanem magunkkal.

Ha azt írom a háromszoros olimpiai bajnok magyar válogatottról, hogy rosszul játszott valamennyi csoportmeccsén, nem írok igazat, persze akkor sem, ha azt írom, hogy jól vízilabdázott. Az viszont igaz, hogy az olimpia a pólósok esetében a nyolc között kezdődik. Ráadásul az amikat parádés játékkal vertük meg. Kemény Dénes az olimpia előtt nem azt nyilatkozta, hogy a magyar válogatott az olimpia esélyese, hanem azt, hogy válogatottunk eljutott arra a szintre, hogy az esélyesek közé sorolható. Nem érzem magam becsapva, mert ebben az is benne volt, hogy kikapunk a vetélytársaktól, s az is, ahogyan megvertük az amerikaiakat. Magamban háborogtam, de az inkább a háromszoros olimpiai bajnok titulusnak szólt, mint annak, hogy kötelező veretlenül nyerni az olimpiát. Az Egyesült Államok elleni találkozón összességében sok mindenre választ kaptam, csupán egy dologra nem: végleg átestünk-e a gyermekbetegségeken vagy elkapjuk-e még a kanyarót az egyenes kieséses szakaszban?

A kézilabdázókról szólva, egy korábbi írásomra reagálva egy tisztelt kommentelő megjegyezte, vegyem észre, a csapat a szerbek elleni találkozót tekinti kulcsmeccsnek, győz és továbbjut. A stílus kicsit arrogánsabb volt… Annyiban egyezik a véleményünk, hogy ez papírforma. Tehát nem a bravúr kategória. Az más kérdés, hogy kézilabdában a rendkívül kiegyenlített erőviszonyok miatt a nyolc közé jutás úgymond megsüvegelendő.

Nehezen tudom megfogalmazni, valamit nem látok a csapaton – ez alól a szerbek elleni találkozó kivétel –, amit annak kellene kiváltania, hogy a világ egyik legjobb játékosával egészült ki a kerete. Sőt a válogatott húzóembere éppen az a Mocsai Tamás, akire akár éppenséggel bénító hatású is lehetett volna a vetélytárs érkezése. Kapitány, játékos valamennyi nyilatkozatában kihagyhatatlan, hogy jó közösség a miénk, pedig mintha éppen ezen a téren nem lenne minden a legnagyobb rendben, hiába próbálják ezt belénk sulykolni. Ez pusztán megérzés, bár tévednék.

A realitásoktól nem elvonatkoztatva, a csapat valóban a halálcsoportból jutott tovább, papíron olyan erős ellenfél, mint Horvátország és Spanyolország, talán csak egy van, Franciaország. Gyorsan hozzáteszem, a közelmúlt eredményei alapján nekünk a következő akadály, Izland is a majdnem verhetetlen kategóriába tartozik, tehát nem mi vagyunk a negyeddöntő esélyesei. Izland Peking ezüstérmese, a 2008-as és 2012-es Eb-n, a 2011-es vb-n simán legyőzte a magyar válogatottat, a 2006-os kontinensbajnokságon győztünk úgy, hogy ők már továbbjutottak, mi már kiestünk. A 2004-es Eb-ig kell visszamenni, hogy másik győzelmet jegyezhessünk, ez előtt Élesék 1997-es sikeres vb-negyeddöntője említhető, továbbá 1986-ban a Mocsai Lajos vezette vb-2. együttes a középdöntőben 21–20-ra győzött Izland ellen.
Az ellenfél finoman fogalmazva a mumusunk, magyar csapatoknál ez általában egyenlő a vereséggel. Ám ha a szerbek elleni mentalitást továbbviszik a játékosok, a rossz hagyomány megtörhető.

Az lenne valami!