Felemelő győzelmek, fájó kiesés

Katartikus győzelem volt.

Hiába, no: szerda délelőtt kajakosaink két aranyérmet nyertek Londonban, de talán mégis kézilabdázóink bravúrja kívánkozik elébb.

Mocsai Lajosnak lett igaza, a csoportban két mérkőzésre kellett koncentrálni, a csapat pedig megvalósította a nem kevés kockázatot magában hordozó tervet. Mert azért valljuk be, nagyobb játéktudás ide, egészséges önbizalom oda, volt abban kockázat, hogy az utolsó körre maradt a döntés.

Szerencsére ez már a (rég)múlt, sőt az izlandiak elleni mérkőzés is az. A játékosok már készülnek az elődöntőre, a szurkoló pedig kutat az emlékezetében. Volt-e valaha magyar kézilabdacsapatnak ilyen emlékezetes, s nem mellékesen győzelemmel végződő mérkőzése? A friss élmény mindig előretolakodik, de talán nem a válasz. Ha pedig azt veszem, hogy a válogatott legrosszabb esetben is megismétli az athéni olimpián elért negyedik helyét, akkor azt írhatom, ennek a csapatnak lehet még két olyan meccse, amelyek közül legalább az egyik az Izland ellenit is felülmúlja. A pakliban mindenesetre benne van.

Ritka eset, hogy magyar csapat győztesen jöjjön ki egy ilyen partiból. Rendre a vesztes hős szerepét osztják ránk. Azt mondjuk erre, magyar betegség, és soroljuk, melyek lettek volna azok a bizonyos sorsfordító szituációk, amelyek ha úgy alakulnak, akkor... Ez az élveboncolás most már megmarad az izlandiaknak, ha arrafelé divat egyáltalán a balsorson merengeni.

A szerbek legyőzésére azt mondtam, papírforma, s akadt hozzászóló, aki szerint túl hűvös távolságtartással fogadtam a továbbjutást. Talán azért, mert ettől a csapattól elvártam a negyeddöntőt. Izland legyőzése után azt mondom, hiányérzetem lett volna, ha kiesünk. Lehet, hogy az ellenfél legjobbjai erősebb klubokban játszanak, mint a mieink, s nem véletlen, hogy Pekingben ezüstérmes volt, de nem a verhetetlen kategória. Nekünk inkább a mumus (volt) – ami persze még rosszabb. Hál' istennek, Fazekas Nándornak lett igaza, végre egyszer le kellett őket győzni. Egy heroikus mérkőzésen, amelynek résztvevői – most persze a magyarokra gondolok –, évekig meríthetnek ebből a nem is tudom, hány percből. (Már rögtön az elődöntőben és a...)

Mondjon nekem bárki bármit, felülmúlhatatlan érzés kiszurkolni valamelyik csapatsportban a sikert. (Ezért sajnálom, hogy ilyen gyalázatos a magyar futball.) Megmutatjuk, hogy létezünk – mit létezünk?! – vagyunk, sőt tényezők vagyunk egy rendkívül népszerű sportágban. S nem másutt, hanem az ötkarikás játékokon! Persze az is igaz, hogy a sportág helyzetéből nem következik, hogy a válogatott nyolc év különbséggel két olimpián is a legjobb négy között végezzen, de az ehhez hasonló bravúroknak közösségépítő ereje van. Csapaton, országon belül.

Mint ahogyan a kajakosaink győzelmének is hasonló a hatása. Csak ez úgymond az elvárható kategória. Még akkor is, ha például a női négyesben napra pontosan 20 évvel ezelőtt nyertünk olimpiai bajnoki címet, azóta ezüstös a kvartett. A címvédő kenus, Vajda Attila győzelmére talán többen fogadtak, mint a kajakos lányokéra, lám mégis. Ám mivel aranyoskáink közül Kozák Danuta és Kovács Katalin – és persze Janics Natasa – a csütörtöki programban is főszereplő, most a váratlan bravúr okán foglalkozzunk Dombi Rudolffal és Kökény Rolanddal.

Az olimpia megkezdése előtt még egy hónappal is beszólásoktól, ellenvéleményektől hangos kajak-kenu világában kis túlzással csupán Szilárdi Katalin tanítványai körül nem forrt a víz. Az idei zágrábi Eb-n aranyérmes egységtől várható volt a jó eredmény – persze nem feltétlenül az aranyérem –, noha a duó tagjait korábban már leírták. Szilárdi Katalinról eddig nem sok szó esett. Az edző nem vett részt a közelmúlt frakcióharcaiban, más kérdés, hogy a csetepatékban olyan szakemberek „kajakoztak" szóban, akiknek olimpiai bajnok tanítványaik voltak, vannak. Mert ez a sportág van annyira eredményes, hogy csak bajnokokban és aranyakban mérje a sikert. S noha Szilárdi majd' három évtizede megtartotta első edzését, csak szerdától mondhatja el magáról, hogy olimpiai bajnokok edzője. Nemcsak Kökényék nyakába akasztottak aranyérmet, képletesen szólva Londonban megkoronázták, ő II. Katalin. Katalinokból – Kovács, Rozsnyói, Szilárdi – vízen, parton jók vagyunk.

Pólóban most nem voltunk jók. Nehéz a kiesés okát pontosan megfogalmazni, de alapvetően koros ez a csapat, és ezzel mindent el is mondtam. Nehezen megfogható a kor kérdése. A tudás megvan, még a motiváció is, csak éppen a sokadik sikerhez szükséges munka elvégzéséhez szükséges elszántság csökken, plusz a döntő helyzetekben a receptorok nem úgy veszik fel az ingereket, mint korábban. Fájó ezt kimondani többszörös olimpiai bajnokokra, de ez az igazság. Kemény Dénes a legjobbakat vitte ki, bízott a korábban együtt kivívott sikerek összetartó erejében is. Ugyan durva összevetés, de mégis megengedem: a kézisek mentalitása a medencében is segített volna, viszont a kevésbé felspannolt pólósok a kézilabdacsarnokban sem győztek volna.

Arról nem játékosaink tehetnek, hogy mögöttük nincsen olyan generáció, mint amilyen éppen Kásás Tamáséké volt. Vannak ők, s mögöttük nagy az űr. S félő, hogy marad is, mert a korosztályos tornákról nemhogy futószalagon nem jöttek az eredmények, de még mutatóba is ritkán. Ám most még ne a jövő fájjon, hanem a kiesés. Még akkor is nehéz megemészteni, ha tudom, hogy a vetélytársak nem szeretik a háromszoros olimpiai bajnokokat.

A négyszereseket meg pláne nem.