Jó helyen vagyunk

A 8 arany, 4 ezüst és 5 bronz mellett az összkép is jó. Az éremtáblázaton elfoglalt 9. hely több mint bravúr. Magyarország a pontversenyben a 13. helyen végzett.

A magyar csapat olimpiai teljesítményét a legnagyobb elismerés illeti.
Bár szeretném elkerülni a közhelyeket, mégis ez szakad ki belőlem. De ez legyen a legnagyobb baj!

Még az olimpia előtti felvezetésemben többek között azt írtam: „Egy dolgot nem fogadok el, a kishitűséget. Ezért a pekinginél jobban kell szerepelnünk. Ami a magyar sport helyzetét nem változtatná meg. De kellenek a kapaszkodók. Lehessen azt mondani majd évekkel később, hogy Londonban kezdtük meg a visszazárkózást.”

Ez irányú reményeimet maximálisan beváltották sportolóink. Noha utólag bevallhatom, a pekinginél jobb szereplést várni nem volt túlzott igény, a korábbinál alacsonyabb létszámú olimpiai csapatot féltettem, hogy a létszámcsökkenés a minőség további rovására mehet. Nem így történt, a 8 arany, 4 ezüst, 5 bronz mellett a többi sportoló szereplése is reményt ad arra, hogy Londonban megkezdtük a visszazárkózást vagy ha úgy jobban tetszik, visszataláltunk a régi útra. Sportolóink teljesítménye tény, tehát valóság, a régi útra visszatalálás azért csupán vágy, de az eredményekből lehet építkezni.

A „régi út” kifejezés alatt nem kell rosszra gondolni, hanem az ehhez hasonló olimpiai szereplést értem alatta. Például az atlantait (7 arany, 4 ezüst, 10 bronz), a sydneyit (8, 6, 3) és az athénit (8, 6, 3 ), a tíznél több első helyet hozó játékokkal az összevetést túlzásnak érzem.

Dénes Ferenc sportközgazdász a olimpia felénél azt nyilatkozta (Nemzeti Sport, augusztus 5.), matematikai alapon Magyarországnak négy-nyolc aranyérmet, összességében 14–20 érmet jósoltak a közgazdászok Londonra. Vannak, akik azt mondják, a becslési pontosság 93 százalékos. Azt lehet vitatni, jó-e az, hogy manapság már minden kiszámítható, elsősorban a pénz mindenhatósága, s ehhez kapcsolódóan a tervezhetőség miatt. A gazdasági szakemberek mindenesetre beletrafáltak – azért nem kis iróniával jegyzem meg: nem mindegy, hogy az aranyakat illetően majdnem átléptük az „ig” határát! Ez persze jó.

Aminek kimondottan örülök, hogy nem kell pánikba esni. A pekingi olimpia után a borúlátás, majdnem pánikba csapott át, s a romló gazdasági helyzetben felsejlett, a 2008-as olimpia eredményeit ne kisiklásnak, hanem inkább a jövőre iránymutatónak vegyük.

Szerencsére nem így lett. S ebben bizony az emberi tényezőnek majdnem akkora szerepe van, mint a pénznek. Sportolóink nem sírtak, hanem edzettek, a nem különösebben népszerű, de a hagyományaira építő sportágakban továbbra is műhelymunka folyt, és ami a legfontosabb – mert a felsoroltak egy rosszabb szereplés esetén sem vitathatók –, a döntő pillanatokban megrendíthetetlen hit vitte előre a magyarokat.

Az öröm óráit éljük, de idővel elül az eufória. Kezdődik egy új ciklus, indul a verkli újra, a célok egyértelműek. Miben bízhatunk? Noha már elmúltak azok az idők, amikor sporteredmények megkülönböztetett figyelmet váltottak ki az emberekből, várható, a jelenlegi sikerek hatására egyre többen kezdenek sportolni, kiegyenlítve más tevékenységek elszívó hatását.

Nagyon fontos lenne a tömegesítés, mert az élsport is ebből építkezik. De nem mennék ilyen messzire, bár matematikailag is megtámogatható a nagy számok törvénye alapján, hogy több sportolóból több olimpiai bajnok lesz. Miként az sem mindegy, hogy az adókedvezmények dobhatnak az infrastrukturális helyzeten. S ha a szakmai műhelyekben továbbra is ilyen színvonalon dolgoznak, akkor nem rosszak a kilátások.

Vagy ha úgy jobban tetszik, vannak kapaszkodók.

Visszagondolva a magyarok szereplésére: a legjobban Risztov Éva és Szilágyi Áron aranyérmének örültem. Nem tagadom, mindkettőben a váratlanság ereje ragad magával. Évinél egyértelműen, Áron esete kicsit más, mert nálam ő ott volt – mit volt, van! – a spiccen, de vívásban számtalan nüansznyi tényező dönt a sikerről. A legjobban azt sajnálom, hogy Janics Natasa Londonban nem állhatott a dobogó legmagasabb fokára.

Végül engedjenek meg néhány gondolatot. Az idősebbek talán emlékeznek Feleki László írásaira a régi Képes Sportból, a még idősebbek a Népsportból is.

Az volt a szándékom, kicsit a történések mögé nézve írjak az olimpiáról, kizárólag a magyarokra fókuszálva. Feleki nevét említve magasra tettem a lécet, és talán – mint az orosz olimpiai bajnok magasugró, Ivan Uhov – nem csak a léc alatt ugráltam, hanem felette is. Köszönöm a figyelmüket, hogy a rengeteg esemény mellett volt idejük az írásaimra.

Néhány észrevételt tennék a kommentekről. Az elején kaptam néhány minősíthetetlen megjegyzést, egyiket-másikat be is azonosítottam (korábbi „élcelődéseik” alapján). Ezektől a véleményektől azért tudtam aludni. Volt, amikor hibáztam – 1980-ban nem Baczakó Péter nyerte utolsó aranyunkat, hanem a Vaskuti István, Foltán László kenukettős –, utólag olcsó magyarázat, hogy fatális hibát követtem el. Ez nagyon bántott.

Amúgy általában – nem feltétlenül az olimpiához kötődő írásokkal kapcsolatban – azt tapasztalom, hogy a kommentekben (is) a közbeszéd stílusa uralkodik el. Az ellenvéleményt hangoztatónak nem feltétlenül kellene ellenségnek is lennie egyben. Ha a mondás igaz, és a stílus maga az ember, mutassunk példát: a választópolgárok legalább ennyiben különbözhetnének a választott polgároktól…

De nem a negatívumokat szeretném hangsúlyozni. Fontosnak tartom az interaktivitást, több témában már-már szakmai vita alakult ki az önök jóvoltából. Ráadásul intelligens formában. Volt, hogy nem értettek egyet velem, egymással (pl. a magyar vízilabda utánpótláshelyzetét tekintve), de normális mederben folyt a csevej, mint ahogyan Janics-témában is.

Túlsúlyba kerültek a sportbarát, nem pedig a sportot, egymást, engem cikiző vélemények. Felvetéseimre írt jó néhány észrevételüket mérlegre tettem, sajnálom, hogy erre nem tudtam napközben reagálni. (Úgy lett volna az igazi!)

A Nemzeti Sportnál is végzett munkám miatt nem volt erre módom, pedig erősítette volna az interaktivitást – viszont nem tudtam volna kellően odafigyelni az éppen esedékes eseményekre. Egyikőjük megírta, volt egy-két olyan blog, amelyet két részre kellett volna választani. Ugyanakkor ezt nem akartam, ám így el-elsikkadt néhány gondolat, ami pro vagy kontra kommentet érdemelt volna.

Ennyi.

Sport, búzát, békességet!




A 8 arany, 4 ezüst és 5 bronz mellett az összkép is jó. Az éremtáblázaton elfoglalt 9. hely több mint bravúr. Magyarország a pontversenyben a 13. helyen végzett.

A magyar csapat olimpiai teljesítményét a legnagyobb elismerés illeti.
Bár szeretném elkerülni a közhelyeket, mégis ez szakad ki belőlem. De ez legyen a legnagyobb baj!

Még az olimpia előtti felvezetésemben többek között azt írtam: „Egy dolgot nem fogadok el, a kishitűséget. Ezért a pekinginél jobban kell szerepelnünk. Ami a magyar sport helyzetét nem változtatná meg. De kellenek a kapaszkodók. Lehessen azt mondani majd évekkel később, hogy Londonban kezdtük meg a visszazárkózást.”

Ez irányú reményeimet maximálisan beváltották sportolóink. Noha utólag bevallhatom, a pekinginél jobb szereplést várni nem volt túlzott igény, a korábbinál alacsonyabb létszámú olimpiai csapatot féltettem, hogy a létszámcsökkenés a minőség további rovására mehet. Nem így történt, a 8 arany, 4 ezüst, 5 bronz mellett a többi sportoló szereplése is reményt ad arra, hogy Londonban megkezdtük a visszazárkózást vagy ha úgy jobban tetszik, visszataláltunk a régi útra. Sportolóink teljesítménye tény, tehát valóság, a régi útra visszatalálás azért csupán vágy, de az eredményekből lehet építkezni.

A „régi út” kifejezés alatt nem kell rosszra gondolni, hanem az ehhez hasonló olimpiai szereplést értem alatta. Például az atlantait (7 arany, 4 ezüst, 10 bronz), a sydneyit (8, 6, 3) és az athénit (8, 6, 3 ), a tíznél több első helyet hozó játékokkal az összevetést túlzásnak érzem.

Dénes Ferenc sportközgazdász a olimpia felénél azt nyilatkozta (Nemzeti Sport, augusztus 5.), matematikai alapon Magyarországnak négy-nyolc aranyérmet, összességében 14–20 érmet jósoltak a közgazdászok Londonra. Vannak, akik azt mondják, a becslési pontosság 93 százalékos. Azt lehet vitatni, jó-e az, hogy manapság már minden kiszámítható, elsősorban a pénz mindenhatósága, s ehhez kapcsolódóan a tervezhetőség miatt. A gazdasági szakemberek mindenesetre beletrafáltak – azért nem kis iróniával jegyzem meg: nem mindegy, hogy az aranyakat illetően majdnem átléptük az „ig” határát! Ez persze jó.

Aminek kimondottan örülök, hogy nem kell pánikba esni. A pekingi olimpia után a borúlátás, majdnem pánikba csapott át, s a romló gazdasági helyzetben felsejlett, a 2008-as olimpia eredményeit ne kisiklásnak, hanem inkább a jövőre iránymutatónak vegyük.

Szerencsére nem így lett. S ebben bizony az emberi tényezőnek majdnem akkora szerepe van, mint a pénznek. Sportolóink nem sírtak, hanem edzettek, a nem különösebben népszerű, de a hagyományaira építő sportágakban továbbra is műhelymunka folyt, és ami a legfontosabb – mert a felsoroltak egy rosszabb szereplés esetén sem vitathatók –, a döntő pillanatokban megrendíthetetlen hit vitte előre a magyarokat.

Az öröm óráit éljük, de idővel elül az eufória. Kezdődik egy új ciklus, indul a verkli újra, a célok egyértelműek. Miben bízhatunk? Noha már elmúltak azok az idők, amikor sporteredmények megkülönböztetett figyelmet váltottak ki az emberekből, várható, a jelenlegi sikerek hatására egyre többen kezdenek sportolni, kiegyenlítve más tevékenységek elszívó hatását.

Nagyon fontos lenne a tömegesítés, mert az élsport is ebből építkezik. De nem mennék ilyen messzire, bár matematikailag is megtámogatható a nagy számok törvénye alapján, hogy több sportolóból több olimpiai bajnok lesz. Miként az sem mindegy, hogy az adókedvezmények dobhatnak az infrastrukturális helyzeten. S ha a szakmai műhelyekben továbbra is ilyen színvonalon dolgoznak, akkor nem rosszak a kilátások.

Vagy ha úgy jobban tetszik, vannak kapaszkodók.

Visszagondolva a magyarok szereplésére: a legjobban Risztov Éva és Szilágyi Áron aranyérmének örültem. Nem tagadom, mindkettőben a váratlanság ereje ragad magával. Évinél egyértelműen, Áron esete kicsit más, mert nálam ő ott volt – mit volt, van! – a spiccen, de vívásban számtalan nüansznyi tényező dönt a sikerről. A legjobban azt sajnálom, hogy Janics Natasa Londonban nem állhatott a dobogó legmagasabb fokára.

Végül engedjenek meg néhány gondolatot. Az idősebbek talán emlékeznek Feleki László írásaira a régi Képes Sportból, a még idősebbek a Népsportból is.

Az volt a szándékom, kicsit a történések mögé nézve írjak az olimpiáról, kizárólag a magyarokra fókuszálva. Feleki nevét említve magasra tettem a lécet, és talán – mint az orosz olimpiai bajnok magasugró, Ivan Uhov – nem csak a léc alatt ugráltam, hanem felette is. Köszönöm a figyelmüket, hogy a rengeteg esemény mellett volt idejük az írásaimra.

Néhány észrevételt tennék a kommentekről. Az elején kaptam néhány minősíthetetlen megjegyzést, egyiket-másikat be is azonosítottam (korábbi „élcelődéseik” alapján). Ezektől a véleményektől azért tudtam aludni. Volt, amikor hibáztam – 1980-ban nem Baczakó Péter nyerte utolsó aranyunkat, hanem a Vaskuti István, Foltán László kenukettős –, utólag olcsó magyarázat, hogy fatális hibát követtem el. Ez nagyon bántott.

Amúgy általában – nem feltétlenül az olimpiához kötődő írásokkal kapcsolatban – azt tapasztalom, hogy a kommentekben (is) a közbeszéd stílusa uralkodik el. Az ellenvéleményt hangoztatónak nem feltétlenül kellene ellenségnek is lennie egyben. Ha a mondás igaz, és a stílus maga az ember, mutassunk példát: a választópolgárok legalább ennyiben különbözhetnének a választott polgároktól…

De nem a negatívumokat szeretném hangsúlyozni. Fontosnak tartom az interaktivitást, több témában már-már szakmai vita alakult ki az önök jóvoltából. Ráadásul intelligens formában. Volt, hogy nem értettek egyet velem, egymással (pl. a magyar vízilabda utánpótláshelyzetét tekintve), de normális mederben folyt a csevej, mint ahogyan Janics-témában is.

Túlsúlyba kerültek a sportbarát, nem pedig a sportot, egymást, engem cikiző vélemények. Felvetéseimre írt jó néhány észrevételüket mérlegre tettem, sajnálom, hogy erre nem tudtam napközben reagálni. (Úgy lett volna az igazi!)

A Nemzeti Sportnál is végzett munkám miatt nem volt erre módom, pedig erősítette volna az interaktivitást – viszont nem tudtam volna kellően odafigyelni az éppen esedékes eseményekre. Egyikőjük megírta, volt egy-két olyan blog, amelyet két részre kellett volna választani. Ugyanakkor ezt nem akartam, ám így el-elsikkadt néhány gondolat, ami pro vagy kontra kommentet érdemelt volna.

Ennyi.

Sport, búzát, békességet!