Példakép helyett

Novák Dezső halála kapcsán megjelent cikkhez száznegyvenketten szóltak már hozzá, amikor ezeket a sorokat papírra vetem. Kevés szó esik a hátvéd sportbeli érdemeiről, a kommentelők nagy része egymással perel, kegyeletsértés-e szóba hozni a védő ügynökmúltját vagy sportoldal lévén pusztán a sportsikerek felelevenítése ildomos?Novák Dezső halála kapcsán megjelent cikkhez száznegyvenketten szóltak már hozzá, amikor ezeket a sorokat papírra vetem. Kevés szó esik a hátvéd sportbeli érdemeiről, a kommentelők nagy része egymással perel, kegyeletsértés-e szóba hozni a védő ügynökmúltját vagy sportoldal lévén pusztán a sportsikerek felelevenítése ildomos?

A sportvonatkozású bekezdést magam is rövidre zárom. Kevesen rúgták olyan biztonsággal, már-már flegmán a 11-eseket, mint Novák. Talán később Kiprich volt az, aki megvárta, amíg elmozdul a kapus és az ellenkező sarokba gurított. Ám Novák Dezső ebben utánozhatatlan volt: emlékszem, ő szó szerint gurított, az volt az ember érzése, hogy a kapus mindjárt visszaugrik és kipiszkálja a labdát. Csak éppen a hátvéd kifigyelte, hogy a támaszkodó lábról nehéz elrugaszkodni, ezért volt optikai csalódás bízni a kapus gyorsaságában. Örökkévalóságnak tűnő időbe telt, míg egy-egy büntetője begurult az alsó sarokba.

A másik vele kapcsolatos élmény, hogy noha a futball csapatjáték, az 1964-es Eb-n a harmadik helyért az ő hosszabbításban szerzett két góljával győztünk 3:1-re a dánok ellen, gyakorlatilag ő nyerte meg a bronzérmet. Talán mondani sem kell, egyik gólja 11-esből született, de a másik is védjegye volt, szabadrúgásból lőtt gól. S aztán egy későbbi pillanat, ez már 1995-ből, a zürichi Hardturm Stadion egyik földszinti helyiségéből: a Fradi néhány perccel azelőtt verte meg 3–0-ra a Bajnokok Ligájában a Grasshopperst, a sajtótájékoztatóra érkező Novákot pedig a magyar újságírók megtapsolták. Gyanítom, ekkora elismerést magyar edző magyar csapattal azóta sem kapott.

Aztán sokáig csend, majd a kétezres évek elején kiderült, hogy ő Nemere. Albert Flórián azonnal elfordult tőle, sőt, az aranylabdás ettől kezdve nem vett részt a Fradi-öregfiúk vasárnapi játszadozásain sem a Népligetben, később Varga Zoltán is erős szavakkal illette.

Talán a sors fintora, hogy a halála előtt néhány héttel látott napvilágot, hogy Kereki Zoltán és Fatér Károly is jelentett. Egy kapus (Fatér), egy jobbhátvéd (Novák) és egy beállós (Kereki). S noha e tekintetben nem kell egy csapat, félek, hogy lesz. Mert az élet számos területén kiderült, hogy legalább csapatnyian vannak még közöttünk. Szőnyei Tamás vaskos könyvet írt a magyar irodalom besúgóiról, a filmesek között Szabó István és Bódy Gábor neve szinte közszájon forog, ha a téma szóba kerül. És ha valaki elolvassa az „Állambiztonság és olimpia 1956–1988” című könyvet, az könnyen kirak néhány puzzle-t a magyar sport ügynöktérképén. Csak éppen az aspektus a kérdéses: bűnösök vagy áldozatok?

Szögezzük le, mindannyian, akik ebben a kérdésben pro vagy kontra állást foglalunk, ezt olyan országban tesszük, ahol nincsen ügynöktörvény. Szöveg persze van, hogy nem a jelentők az igazi bűnösök, hanem az őket mozgató kegyetlen gépezet, a besúgók pedig gyakorta érvelnek azzal, hogy semmi lényegeset nem jelentettek társaikról, amit azok ellen fel lehetett használni. Viszont azt is megjegyzem, nem kell ahhoz törvény, hogyan ítéljük meg a bűnösöket/áldozatokat. Menjünk sorban. Álságos dolog pusztán áldozatként feltüntetni a besúgókat. Mert nem mindenki volt áldozat. Volt, aki lelkiismereti okokból jelentett (az ortodox rendszerhívőkre gondolok), volt, akit zsaroltak (múltja, családja miatt), de sokan előnyszerzés céljából susogtak. És pontosan ez a legnagyobb bűn – ha ítélkezhetek. Előnyszerzés céljából jelenteni. Ugyanakkor akit akart, a rendszer túlnyomórészt beszervezett – valljuk be, aki nem a tízparancsolat szerint él, az valamilyen módon zsarolható –, a beszervezett pedig saját nyugalma érdekében jelentett. Más kérdés, hogy kaphatott érte cserébe ezt-azt. Gebinben üzemeltetett borozót vagy büfét vagy csak azt, hogy nem rángatták el kedvenc csapatától valamelyik fegyveres testület egyesületébe. Valóban így leírva nem nagy dolgok ezek. Csak éppen mások – lelkiismeretükre hallgatva – megtagadták a jelentéstételt és ezzel egész életükre elásták magukat, nos, igen, finoman nevezzük ezt esélyegyenlőtlenségnek…

Kanyarodjunk vissza az ügynökkérdés egyik sarokkövéhez. Ahhoz, hogy az ügynökök semmi olyat nem jelentettek társaikról, ami miatt azokat diszkriminálni lehetett. Nos, a rezsim éppen attól volt zsarnoki, hogy senki sem tudhatta, mivel tartható kézben. Talán éppen egy olyan mondattal, amiről a besúgó úgy tartotta – vagy úgy akarta tartani –, hogy jelentéktelen. Úgyhogy maradjunk annyiban, a jelentő bagatellizálja mondandóját, amivel esetleg másokat hátrányos helyzetbe hozott. Nyilvánvaló, hogy az igazi bűnösök azok, akik a szálakat mozgatták, hogy mások élete a kezükben legyen, vagy éppen aszerint legyen alakítható, ahogy az a rendszernek jó, de ne higgyük azt, hogy mondjuk a karóracsempészésért beszervezettek nem azok. Talán, ha az ezért járó büntetést felvállalják, jobban jártak volna, mint azzal, hogy eladták a lelküket. Erkölcsileg mindenképpen…

Ám azt se felejtsük el, bármilyen piti ügy elég volt ahhoz, hogy megkörnyékezzék az embert, hogy közegében „felderítést” végezzen. Lehet azon vitatkozni, hogy a futball világában mivel vághatta el valaki a másik karrierjét, magyarán mi számított „terhelő vallomásnak”. Csak halkan jegyzem meg: a nyolcvanas évek második felében a párttitkárok még agitáltak, hogy lépj be az MSZMP-be, de voltak olyanok, akik maguktól léptek be. Csak azért, hogy nyugalmuk legyen, ne abajgassák őket, élhessék az életüket – befelé.

Ebből az aspektusból nézve Albert Flórián felháborodása teljesen jogos volt, amikor kiderült a Nemere-ügy. Az aranylabdás sem azzal foglalkozott, mit mondhatott róla Novák, hanem inkább azzal, hogy az általa szentnek tartott futballban, a közvetlen környezetében bukkant fel egy besúgó. Sokan nem értették Albert kategorikus elzárkózását, míg mások éppen azt hozták fel, ez az igazi büntetés Nováknak. Flóri sértődöttsége nyilván abból fakadt, hogy neveltetése folytán számára az egyik legnagyobb bűn, ha valakit beszerveznek, ha úgy tetszik, morális probléma, míg a hozzá hasonló korú, vele egy öltözőben egy levegőt szívó Novák erről mást gondolt. S fogadjuk el, hogy ebben a kérdésben Albertnak volt igaza, még akkor is, ha Novák a Nemere-ügy kirobbanását követően talán lelkiismeret-furdalástól gyötörve nem kereste a nyilvánosságot, s nem akart minket meggyőzni, hogy márpedig ő is áldozat, akárcsak Flóri.

A kommentelők két csoportra oszthatók a kérdésben. A vélhetően fiatal üzenők egy részének elege van, hogy az idősebb generáció unos-untalan úgy rátekeredik az ügynök témára, mint majom a házi cérnára, míg a bölcsebb – vélhetően idősebb – érvelők figyelmeztetnek, a mai világból könnyű spongyát dobni a meg nem élt rendszer(ek) anomáliáira.

Magam az utóbbiak közé tartozom. Vallom, az ügynökök mások életét te(he)tték tönkre, megfordíthatatlanul.

Átvitt értelemben a Kádár-rendszerben, ha egy kis balszerencsénk van, mások élete akár a mi életünk is lehetett volna. Képmutatónak tartanám, ha 2014-ben ezekről a dolgokról nem lehetne beszélni. Ha csupán a sportolói oldalát nézzük, Novák Dezső példakép lehetett volna. Viszont nem tudott sportember maradni. Ezért nem példakép.