Születésnapon is túl – Vincze András publicisztikája

DÖRMÖGNÉK EGY SORT azon, hogy Nyilasi Tibor hetvenedik születésnapja csak úgy elsuhant előttünk – vagy inkább mellettünk… Pontosan tudom, hogy maga az érintett nem vágyik soha csinnadrattára, úgyhogy nem is az „aranyoskodó” részletek miatt van hiányérzetem, hanem… Na, a „hanemnek” a megmagyarázása nehezebb ügy, ugyanakkor mégis a könnyebbik része a történetnek.

Nehéz azért, mert a jelenkor vibrálásába kellene valahogy észrevétlenül beilleszteni az egyre fakuló emlékképeket, és könnyű, mert az egyre zárkózottabb világban egyre gyakrabban a nosztalgia és a futballmese ad felüdülést (ráadásul sztorizásban a magyar fociközeg sokszoros világbajnok). A magyar sportmúlt s főleg a labdarúgásé amúgy is féltett hagyatéka több generációnak, a kitartóan meccsre járó, ötvenes-hatvanas éveiket koptatóknak különösképpen, így aztán több szempontból is fontos, hogy a hajdani bálványok kapcsán ne csak egyetlen ünnepelni való pillanat legyen fontos (mondjuk, a kerek születésnap), hanem akár az év mind a háromszázhatvanöt napján maradjanak szem előtt a hajdani ászok. Mondhatják, erősen elfogult idealizálás, sőt szurkolás ez, ám vállalom, mert valóban az, s bár ötvennyolc éves fejjel az ember csak csikorogva-nyikorogva vallja be, hogy voltak és vannak is példaképei, itt és most ez a kinyilatkoztatás fontos érzelemmorzsa, mert minden, ami a labdarúgáshoz (sőt, a magyar focihoz) köt, annak speciel meghatározó szereplője a korábbi ezüstcipős ferencvárosi játékos- és edzőikon.

És itt kanyarodnék rá arra a mezsgyére, ami miatt lenyomtam az első billentyűt: amit anno gyerekfejjel láttam és megéltem (a honi labdarúgás környezetét illetően), az maga volt az életöröm megtestesülése. Erre egy (kissé botor, de talán szemléletes) példám is akad: a korabeli srácok zöme hihetetlen lelkesedéssel tudott vágyakozni például egy melegítőfelsőre (hol voltak akkor még a százezres focicsukák…). A kilencedik kerületben az volt az igazán menő, akinek olyan zöld melegítőfelsője volt, amelyen a félkör­ívben felfestett fehér Ferencváros felirat picit már megkopott, ugyanis anno a műszálas anyagra nyomott vagy inkább festett betűk néhány mosás után megtöredeztek, elfakultak, mintha mésszel lettek volna felhordva, mert ugyan beleivódtak az anyagba, néhány lendületes tisztítás után leperegtek. Míg az első betű, az F és az utolsó S valamivel kitartóbban és viszonylag markánsan próbált kapaszkodni a nejlonba, az „erencváro” jóval sápadtabban virított a világra – de pont ez a keszekuszaság volt szép az egészben, és persze a mai napig feledhetetlen. Ráadásul (a sporttal, futballal kapcsolatos érzelmek sodrásában) ugyanez volt a helyzet a főváros negyedik kerületében, csak ugyebár ott a lila és a fehér volt a mindenekfelett vágyott színkombináció (na meg az Ú. Dózsa felirat és a klubszínrajongással együtt Törőcsik András), de a csepeli vagányok is hasonló módon lehettek büszkék a csapatszerelésre – a vasgyáriaké volt a legklasszabb, cikornyás betűkkel rajzolt felirat –, és persze Győrben, Székesfehérváron vagy éppen Nyíregyházán is az álmok netovábbját jelentette az egyesületi szerkó (és mellé a klubigazolás) személyes birtoklása. Hozzá kell tenni, hogy ezeket a cuccokat akkoriban nem lehetett kereskedelmi forgalomban megvásárolni, mint manapság Budapesten a Liverpool vagy akár a Galatasaray dresszét, úgyhogy csodával, nem kevés kutatómunkával és persze szertárosprotekcióval ért fel a két számmal nagyobb vagy éppen kisebb melegítő beszerzése. A kötődés, a kohézió rendkívül fontos volt, s valahogy olyan volt az élet maga, hogy ez a ragaszkodás korosztálytól függetlenül is élt az emberek lelkében. Élesen előttem van például a kép, hogy a kicsiny, négyemeletes házak alkotta lakótelepen élő, a hétköznapokon orvosként praktizáló doki bá a jellegzetes kétcsíkos, feszülős mackófelsőben ment vásárolni a hajdani Haller-piacra, onnan a totózóba, és délután persze a meccsre – így utólag elmerengve döbbenhetek rá, mennyire természetes jelenete volt a mindennapoknak ez az amúgy igencsak érzelemdús önkifejezés, a ragaszkodás a klubhoz, a labdarúgáshoz, az egyéniségekhez.

Őszintén szólva jó volt így zötyögni az élettel.

És amikor megy a kesergés, micsoda világ van manapság, mert a fiatalok állandóan a kütyüket babrálják ahelyett, hogy a labdát pumpálnák és dekáznának, akkor az is bevillan, hogy nana, mindezért aligha csak a srácokat lehet kárhoztatni, hiszen mást sem látnak, mint a telefont piszkálgató ismerősöket, szülőket, sőt most már nagyszülőket, és pontosan azt teszik, amit a környezetükben a többiek. Anno viszont más volt a követhető és az utánozható minta. Hogy mást ne írjak ezzel kapcsolatban, a téren a kiskölykök focizásába meglehetősen gyakran beszálltak a faterok is, ráadásul nem is nagyon voltak kíméletesek a lurkókkal, egy-egy megbikázott lövés tekintélyes „mellporral” zárult (s bizony szó szerint, mert emlékszem, egy alkalommal a bajszos Béla bá spiccel megküldött labdája után a vékonydongájú Lacika úgy vágódott hanyatt, mint a homokzsák, és a finoman szólva is meghökkentő jelenethez a tekintélyes lövőerejű férfiú a következő megjegyzést fűzte: „Na, véletlenül szügyön rúgtam a manust…”). Manapság, amikor nagy ritkán ugyanezen a téren sétálok át, sem gyereket, sem felnőttet nem látok, labda már régen nem pattog, holott az elmúlt években kicsinosítottak mindent, de a játékkedvet, a hús-vér driblizést, a leterített kabátok közötti focizást nem sikerült renoválni…

Na, akkor itt következhet az a része a mesének, hogy éppen a ma már ismeretlen kalandok miatt is élmény hallgatni a hajdani játékosok történeteit, hiszen az életről szólnak. Olyan sztorik ezek, amelyek a bizonyos kopottas mezfeliratú idők hagyatékai, és amelyek nem feltétlenül és nemcsak a keserédes anekdotázás miatt fontosak, hanem a sportolói hozzáállás és a sportágakhoz (nem csupán a futballhoz!) való ragaszkodás jelképei is. Ez ügyben érdemes elkalandozni a manapság előszeretettel hangoztatott rivalizálás irányába: néhányan talán emlékeznek arra, hogy Nyilasi Tiborék idejében, ilyenkor télvíz idején volt Fradi–Újpest jégkorongmérkőzés is. De nem ám a kor hokis ászainak főszereplésével, hanem a labdarúgók terelgették a pakkot (teszem hozzá, fordítva is működött a leosztás, mert a jégkorongozók parádésan futballoztak, jellemző, hogy a sportág egyik nagy ászát, Hudák Gábort Mészöly Kálmán vitte volna a Vasasba), és ez nagyon jó buli volt, nem beszélve arról, hogy a sportrajongó közönség látta, mennyire sokoldalúak azok az ideálok, akikért rajonghattak, nem beszélve arról, hogy körülállni a hokipályát igencsak remek érzés és szórakozás volt.

És ha már az érzések…

A múltkoriban a régi idők fociját néztem a népszerű videómegosztó oldalon, és rábukkantam a legendás ferencvárosi futballistával készült, de még jó néhány évvel ezelőtti beszélgetésre. Nos, az akkori, közönség előtt folytatott diskurzusban köszönt vissza az, amiből próbálnék valamit feleleveníteni: a múlt időnkben az volt a legjobb, hogy emberközelben zajlott a sportélet. Nyilasi Tibor gyerekkori emléke pedig egyenesen irigylésre méltó, hiszen a kelenföldi kissrácot nem más, mint az Aranycsapat legendás szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv vonta védőszárnyai alá, mert a grundfutballistákat nézve meglátta a talentumot. És ebben az a legszebb momentum, hogy hajdan az edzők nézték, hogyan fociznak a kölykök a lakótelepen. Ja, és az is fontos részlet, hogy még ezzel a rendkívül erős szakmai munícióval együtt sem lehetett kikerülni a játékossá válás útján a kis egyesületet, jelesül a hajdani Úttörőstadion FC-t, ahol nem a megfelelési kényszer béklyójában, hanem gyermeki önfeledtséggel lehetett (rengeteg) gólt szerezni lábbal, és – ha már Nyilasi Tibor emlékeiről van szó – fejjel is persze. Sokszor próbálták már megfejteni, hogy mi működhetett a legendás időkben jobban a sportban és a futballban, de talán ebből a jelenetből olvasható ki a lényeg, hogy annak idején a labdarúgásnak volt levegője, míg ma már vákuuma van, ahonnan nemhogy egy-egy jó beszólás, sztori, de pisszenés sem hallik ki – mondhatni, egyhangú és unalmas…

Márpedig sztorik, mesék nélkül elkopik az örökség, még annál is gyorsabban, mint a régi melegítőkre pingált feliratok.

Ezért lenne szükség arra, hogy ne csak a születésnapok legyenek fontosak, hanem a legendák is. Minden értelemben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!