Lányok a tükör előtt – Csinta Samu publicisztikája

Bevallom, a szebbik nem nagy rajongója vagyok. Egy ideje mindenképpen, mert ez azért nem volt mindig így. Mielőtt az előző mondat különös gondolatsort indítana el az olvasóban, igyekszem leszögezni, az „egy ideje” kizárólag arra vonatkozik, hogy a világtörténelem egyik leggátlásosabb kamaszaként evickéltem ama életkor buktatói között, míg, mondhatni, autodidakta eszközökkel sikerült megtalálnom valamennyire a hangot a lányokkal. Azzal sajnos nem dicsekedhetek, hogy – a klasszikus mondást idézve – annyi barátnőm lett volna, amennyiről Robert Redford álmodott fiatal korában, de egy idő után a helyzet kezdte súrolni az elviselhetőség határát, és ettől időnként már azt is megengedtem magamnak, hogy néha kritikusan viszonyuljak a női nemhez.

Zsenge atlétakoromban természetesen koedukált csapat tagjaként edzettem, és kortársaim többségéhez hasonlóan sokszor magam is rajta felejtettem a szemem társnőim ígéretes domborulatain, amelyek azokban az években a szemünk láttára nyerték el „versenyképes” formájukat. Sohasem jutott eszembe fintorogni a gyakorlások által óhatatlanul kiváltott jelekről, sőt, inkább arra emlékszem, nem fért a fejembe, miként lehetséges, hogy az adott feladat elvégzése után egyik-másik lány szinte hibátlan szerelésben vonult le a pályáról. Szemben a mi csatakosra izzadt tréningruhánkkal, ami önmagában akadálya volt a csajozásnak.

A jelenség emlékét egy közelmúltbeli beszélgetés élesztette fel bennem, amelyet egy kosárlabda-karriert álmodó, és az érdekében semmit sem kímélő kiskamasz lány szüleivel folytattam. A „kíméletlenség” elsősorban nem az apai pénztárcára értendő – bár a cipők beszerzése azt is súlyos megpróbáltatások elé állítja –, hanem az egyéb áldozat vállalására: a hosszú ingázásokra, a zokszó nélküli hajnali ébredésekre, az edzésen kívüli túlórázásokra. Itt nem részletezendő okokból a lány egy ideje egy fiúcsapattal edz, aminek lehetnek hozadékai, bár a hasonló képességű közegben – értsd: lánymezőnyben – való megméretést aligha tudja helyettesíteni. Egy másik jelentős változást azonban mindenképpen kiváltott a fordulat: a reményteljes kosárpalánta hosszú perceket tölt a tükör előtt az edzésre indulás előtt. Frizurát is váltott, aminek okait földhözragadt férfiként legfeljebb sejthetjük, illetve sugallhatjuk, hacsak nem adunk teljes hitelt a felháborodott érvelésnek, amely szerint saját jó közérzetéért fontos az igényes külső.

Innen már csak egyetlen apró lépés választott el korábbi, hasonló tartalmú emlékeim, még inkább a versenypályán, illetve akörül felbukkanó hölgyek látványának felidézésétől. Az utóbbit szinte érintésközelbe hozza a rengeteg kamerás tv-közvetítés, az operatőrök és adásrendezők emberi gyarlósága. Nyilván tudják, mire gondolok, hiszen a játékmegszakításokat szinte kizárólag a nézőtéren helyet foglaló látványos hölgyekről, no meg a bájos gyerekekről készült vágóképekkel igyekeznek lefedni. De nemcsak a tévés műfajra érdemes utalnunk, a bulvársajtóban is sűrűn visszatérő a jelenség, a sajtó eme széles szegmensében kötelező rovatként szerepel ez a fajta látványelem.

Miután a bármilyen testi kontaktust feltételező sportágakban a verseny, a mérkőzés, de még az edzés idejére is kötelező módon el kell távolítani, illetve el kell fedni a testékszereket, a leragasztott fülek, orrok egyrészt még inkább magukra vonzzák a tekinteteket, másrészt sajátos divatot teremtettek. Látni már az eltakart ékszert reprodukáló, személyre szabott ragtapaszokat, nem beszélve a női lélek szép iránti, minden körülmények között felszínre törekvő vágyódását kifejező „lányos” ragtapaszok semlegesebb változatairól. Fogalmam sincs, mennyi időt vesz igénybe egy-egy hasonló versenytoalett elkészítése, de minden bizonnyal jóval korábban kell kelnie annak, aki ilyen módon kikészítve is idejében meg akar érkezni az edzői eligazításra. Az is kérdés persze, milyen mértékben fontos a „look” meccs közbeni fenntartása, bár vélhetően ez is egyéni habitus kérdése. És mindjárt ki is jelentem: nem emlékszem olyan esetre, amikor szemmel láthatóan a séró kímélése riasztott volna vissza egy kézilabdás lányt a védőfal húsdarálójába való betöréstől.

Az idézett szülői alapriadalom abból fakad, vajon erodálja-e a lányuk sport iránti, eddig töretlen elkötelezettségét a belépés a női lét eme fázisába. Lányos apaként csak megnyugtató saját tapasztalatokat tudtam felsorakoztatni, egyik gyermekem díjugrató-karrierjének kiteljesedését nem egyéb prioritásváltozások akadályozták meg, hanem elsősorban a lovassport ama anyagi vonzatai, amelyek meghaladták a családi költségvetés józan kereteit. Némi szomorkodás után a vonzalom szerencsére nem került ad acta, átköltözött a hobbik, a szép és tanulságos tapasztalatok közé. Az aggodalom persze részben indokolt, bizonyos – nem kevés – részvállaláson túl azonban az átlagszülőnek nem sok eszköze marad gyermeke sportálmainak beteljesítésére.

Jóval fontosabb ennél a lánygyermekek sportolással való, lehetőleg életfogytiglanra szóló „eljegyzése”. A serdülőkor a felnőtté válás meglehetősen zavaros időszaka, az érzelmi és fizikai változások időszakában sokan – fiúk és lányok egyaránt – érzik magukat sebezhetőnek és bizonytalannak. Szakemberek szerint főként a tizenéves lányok, ezért fontos, hogy ez a korosztály szórakoztató, kifizetődő és egészséges tevékenységként tekintsen a testmozgásra. A serdülőkorral járó mindenféle változásoknak nem kellene meggátolniuk a lányokat az aktív élet kialakításában, miközben nem lehet könnyű hozzászokni a testben ilyenkor végbemenő változásokhoz. Mindezek hatással vannak a legtöbb lány önbecsülésére, motivációjára, de még a sporthoz ragaszkodás hőfokát is jelentős mértékben képesek módosítani.

Írásom névtelen hőse vélhetően épp hasonló vívódások között él, és bizonyára sokat segítene rajta, ha természetes közegében fejleszthetné ígéretes kosaras adottságait. Abban a korban, amikor tizenéves lányok úgy érzik, egyszerre kell jól kinézniük, illetve a legjobban teljesíteniük. A két szempont vélhetően nem választható szét, ezért aztán ajánlatosabb összehangolni az első látásra egymástól elágazó törekvéseket. Általánosításnak hathat, de hajdani atlétatársnőim közül többnyire nem azok maradtak meg a pályán, akik egy-két nyáron tomboltak és arattak a fiúmezőnyben.

Ezzel együtt messze álljon tőlem bármiféle ítélkezés, és százszor inkább szavazok a sportolónői szépségre, mint a klasszikus szépségkirálynő-választások mezőnyére. Az orosz teniszező, Marija Sarapova vagy a finn műkorcsolyázó, Kiira Korpi – szándékosan merítettem régebbi, nem pedig a mai „kínálatból” – szépségében és formáiban, a röplabdás lányok lenyűgöző alkatában szinte látni vélem az évek megfeszített edzéseinek az eredményét, időtálló minőségét. Hogy ki milyen mértékben tartogatja ezeket a kincseket saját magának vagy választottjának, illetve teszi közkinccsé különböző férfimagazinokban vagy divatlapokban, szíve joga. A fiatalkori minták képlékenységét amúgy is ezer dolog befolyásolja.

A testükben-lelkükben mostanában formálódó lányainkra elsősorban személyes példánkkal tudunk hatni, a mozgáshoz, sportoláshoz fűződő viszonyunk hitelességével. Az apáknak ilyenkor amúgy sincs már bejárásuk a szépítkező lányok fürdőszobájába, még az anyáknak is külön ki kell érdemelniük. Ezért aztán jobb, ha az ember elmegy futni, focizni, úszni, túrázni, kinek milyen mozgást enged meg életkora és fizikai állapota. Minden egyebet egy egészen másfajta tükörben láthatunk majd viszont évek múltán.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!