Édes sportanyanyelvünk – Csinta Samu publicisztikája

      
AMIKOR 1952. FEBRUÁR 21-ÉN Dakkában az utcára vonultak, a bengáli nyelvi mozgalom résztvevői aligha gondoltak arra, hogy tüntetésük szűnni nem akaró hullámverést kelt. Anno a vérontásba torkolló tiltakozás „csak” a bangladesiek anyanyelvét igyekezett megvédeni az urdu egyetlen hivatalos nyelvvé való nyilvánításának veszélyétől, a lokális ellenszegülés azonban az évtizedek során globális dimenziókat nyert. És hivatalos rangot is kapott, 1999 óta február 21-e az anyanyelv nemzetközi napja. Óva intenék mindenkit, hogy ezt a világnapot a sok – bevallom, általam is – értelmetlennek ítélt világnap közé sorolja, miután a földkerekségen beszélt több mint 6000 nyelvnek körülbelül a felét a kihalás veszélye fenyegeti. Nem arra kell gondolni, hogy egy bizonyos őshonos nyelv utolsó ismerője épp a másvilágra készül költözni, a szakemberek ugyanis már akkor veszélyeztetettnek minősítenek egy nyelvet, ha beszélőinek száma százezer alá csökken.

A magyart hál’ Istennek nem fenyegeti ez a veszély, a történelemben azonban voltak pillanatok, amikor rezgett a léc, de eleink szerencsére résen voltak. Bár Aczél Petra média- és kommunikáció­kutató szerint a mesterséges intelligencia korában ránk is hárulnak feladatok. Ő úgy tartja, a magyar nyelv digitálisan az egyik legaktívabb, és ez azért fontos, mert sokan azt jósolják, hogy az ezen a felületen jelen nem lévő nyelvek a használóikkal együtt kihalnak. Mutassunk hát tudatos aktivitást a kultúránkkal, az irodalmunkkal kapcsolatosan, ama bizonyos öntudat megtartásában. Azáltal, hogy mi magunk töltünk fel hiteles tartalmakat, így segítve az MI-t, hogy az óhatatlanul feltett kérdésekre hiteles választ adjon.

Közben meg közeledünk a centenáriumi pillanathoz, amikor a sportélet egyre népszerűbbé válásával a sportnyelv magyarítása is prioritássá vált. A kezdeményezés élharcosa természetesen a Nemzeti Sport volt, 1931-ben pályázatot írt ki az olvasóinak „Tessék magyar szavakat keresni a sport fogalmainak kifejezésére” címmel. A szerkesztők az idegen, többnyire angol eredetű sportszavak magyarítására buzdították az érdeklődőket, ami dicséretes érzékenységről tanúskodik, hiszen már a Nemzeti Sport indulását követően mindössze egy évvel, 1904-ben a következő panasz érkezett a laphoz: „A szaklapokat, a napi lapok sportrovatát, a sportűző társaságok nyelvét magyar ember meg sem érti, ha csak nem tud »sport-nyelven«”. A „magyar ember” ez esetben valószínűleg azt az egyre szélesebb tömeget jelentette, amelynek tagjai szerettek volna bekapcsolódni a sportolásba. Mert a pionírok, illetve korai követőik bizonyára ismerték a szakzsargont.

Hogy milyen mértékben sikerült elérni az eredetileg megfogalmazott célt – „Csak azokat az idegen szavakat akarjuk elkerülni és a magyar nyelvből kigyomlálni, amelyeket jó magyar szóval, a fogalmat kifejező meghatározással tudunk helyettesíteni. Amelyeket megfelelőnek találunk, igyekszünk átvinni a köztudatba, hogy ezzel is hozzájáruljunk a sport elmagyarosításához és a magyar sportnyelv megtisztításához.” –, ma is vitatott. Tény azonban, hogy a Nemzeti Sport munkatársai által minősített nyelvújító ötletek – 1935-től már a nyelvészek is bekapcsolódtak a mozgalomba – használhatónak ítélt részét az újságírók beépítették a cikkekbe, a köznyelvbe pedig 1940-ig 150-200 magyarítás került be. Csak a futballnál vagy a tenisznél maradva néhány angol eredetű kifejezés ma is tartja magát, de javaslom, ezeket ne tekintsük szándékos vagy gondatlanságból elkövetett nyelvszennyezésnek, inkább a hagyománytisztelet jelének, hiszen a gól, a taccsdobás, a korner, a bekkelés, a passz, illetve a szerva vagy meccs az eredetekre utalnak, annak patináját hordozzák. És bizonyos mértékben talán a magyar szinonimák „minőségét” is jelzik, amiért azok valamiért ma sem jönnek a szánkra.

A műfajban összességében semmi sincs veszve, mondhatnánk, pláne, ha az olvasói kommentek általános „anyanyelvűségével” vetjük össze, de ez olyannyira külön sík, hogy itt és most nem is érdemes belemenni. Nyugtázzuk, hogy a kirúgás, a kapus, a kezezés, a szögletrúgás, a tenyeres, a fonák, a mez, a pillangózás és számtalan társa teljes polgárjogot nyert, miközben rajtunk – mármint újságírókon – is múlik, hogy egy-egy forma kibicsaklása megmarad-e a ritka kivételek kategóriájában, vagy győz az egymilliárd légy teóriája. Aki nem ismerné: ezek a rovarok tudvalevőleg elsősorban a trágyadombokat kedvelik.

Magyar anyanyelvünk különböző rongálásoknak való kitettsége viszont számtalan új kihívás elé állít bennünket. Elsősorban az amerikanizmusok, az angol szakkifejezések miatt, amelyek immár nem csak egy-egy sportág „ősnyelvi” minőségében jelentenek nehezen áthágható akadályokat. A tudományhoz hasonlóan, amely teljesen angol nyelvűvé vált, az elmúlt évtizedekben világszerte egyre jobb marketingre szert tevő amerikai futball is hasonló tendenciákat érvényesít. Hogy e sportág tekintetében alig érzékelni fogalomfordítási, illetve -átültetési késztetéseket, azzal is magyarázható, hogy a sportág népszerűsége még nem ért el olyan kvótákat, amelyek piacilag is indokolttá tennék a touchdown és társai magyarítását. Előbbi kifejezés esetében adná magát a „gól” kifejezés, de nagyon áttűnéses lenne, miután a bowl.hu portál például ilyen értelmezéssel szolgál: labdabirtoklás az ellenfél célterületén, melyhez elegendő a célvonal képzeletbeli síkjának áttörése vagy a pilon labdával való megérintése is (cél). Szóval megítélésem szerint legfeljebb a cél- vagy célterület elérése értelmében lehetne rokonítani a legtöbb csapatsportágban otthonossá vált – majdnem azt írtam: domesztikált… – kifejezést.

Az általános globalizálás révén az angolszász környezetben születetteket sajátos hatalmi és monopolhelyzetbe hozó angolosítástól persze még lehetne mérhetetlenül népszerű is a tojáslabdával űzött sportág. Meggyőződésem azonban, hogy kölcsönhatásról kell beszélnünk, azaz a megfelelő szókészletet a sportág vonzereje alakítja, illetve népszerűségét az is hordozza, hogy magyar kifejezésekkel beszélhessünk róla. Néhány sportág friss olimpiai státusa is felveti a problémát, de azt hiszem, valahogy úgy vagyunk vele, hogy ki tudja, ott lesznek-e még a következő játékok programján. Arra a kis időre meg…

Mivel máris beszüremkedett némi arrogancia az előző témakezelésbe, gyorsan evezzünk át saját vizekre, olyan esetekre, amelyek kezelésének közük sincs a globális sportpiachoz. „Mindössze” szakmatársaink figyelmetlenségéről, felületességéről van szó, leszámítva azokat a súlyosabb eseteket, amelyekkel kapcsolatban felvetődik az igen lyukas tudás gyanúja. Elsősorban a valós időben elhangzó kommentárok vannak kitéve hasonló veszélyeknek, de akkor is: mit kezdjünk például az olyan szerkezetekkel, mint a „csapat, aki”? Vagy: „három kieséssel rendelkezik”. Vagy az utoljára teljesen rossz használata a legutóbb helyett. Közvetítésekben elhangzó „gyöngyszemekről” van szó, és igazából nem is tekinthetők kizárólag sportnyelvi bakiknak. De nemrég azzal sem arattam egyöntetű sikert, amikor egy egyházi portálon futó beszédben az „idejekorán” szónak a „túl korai” értelemben való használatába akadtam. A szerkesztő előbb nem értette, hogy az „épp idejében” esetével van dolgunk, aztán megsértődött. Szóval van itt tennivaló bőven.  

A világ állandó változása a nyelv folyamatos frissítését is indokolttá teszi, sok esetben a fogalomtár bővítését. Nincs ez másként a sportnyelv esetében sem, ezért aztán bátorkodom jelezni, hogy bőven lenne rá igény. Akár olyan módon is, ahogy 1931-ben elődeink a Nemzeti Sportban tették. Vagy tudományos alapokra helyezve, ahogy azt mostanság szokás. Ezt azonban lehetőleg ne brit tudósokra bízzák.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!