„A jól kereső edzők közé tartozom” – Téglás Pétert fúrták, mégis sporttörténelmet írt

– Készül Tokióra?
– Persze. Feltankolok rágcsából és üdítőből, hogy a televízió előtt ülve ne legyen hiányérzetem.

– Azt hittem, ott lesz tanítványa, a luxemburgi Sarah de Nutte mögött a kispadon...
– Mivel a luxemburgiak első számú edzőként a honosított kínai Ni Xialian férjére számítanak, én csak tartalék vagyok, ami valószínűleg éppen annyit ér, mintha nem lennék tartalék, így is, úgy is a távolból követem majd az olimpiát. De nincs ezzel baj, előre tudtam, hogy így lesz, valójában az lett volna meglepetés, ha utazhatok. Itt, Luxemburgban egészen mások a viszonyok, mint odahaza, össze sem lehet hasonlítani a két ország sportbéli eredményességét. Éppen a napokban olvastam, hogy 175 sportolóból áll a magyar küldöttség, nos, ehhez képest Luxemburgból tizenkét résztvevő lesz, így természetesen a kísérő személyzet, az edzők, gyúrók, vezetők száma is ehhez viszonyul.

– Pedig az ember azt gondolná, miután kimagasló, sőt történelmi eredményt ért el, ráadásul rövid idő alatt az országban dolgozó külföldi edzők közül az egyik legismertebbé vált, más elbírálásban részesül. Nem csalódott emiatt?
– Már csak azért sem, mert amikor 2017 februárjában megérkeztem Luxemburgba, egészen más körülmények fogadtak, mint amit odahaza magam mögött hagytam. Luxemburgban is fontos a sport, kiválóak a létesítmények, a sportiskolákban rengeteg fiatal sportol, de a legtöbben 18-19 évesen abbahagyják, legalábbis ami a profi vonalat illeti. Amatőrként ezután is sokan választanak valamilyen mozgásformát, emiatt széles tömegbázis alakult ki. Hogy a saját sportágamnál maradjak, a hobbipingpongosok országos bajnokságán például nagy dzsembori keretében száznál is többen indulnak. A profi vonalat viszont a katonaság támogatja, a hivatásos sportolók onnan kapják meg azt a hátteret, ami szükséges a fejlődésükhöz.

– Mennyiben volt ez más, mint amire számított?
– Nagyjából képben voltam. Eleinte a férfiválogatott mellett gyerekekkel foglalkoztam, amire bőséggel jutott időm, mert itt a válogatottban is többnyire amatőrök játszanak, az edzéseket a játékosok munkaidejéhez kellett igazítani.

– Furcsa lehetett ez a magyar női válogatott után...
– Meg lehetett szokni, pláne, hogy a gyerekekre is maradt időm. Másfél év után viszont sok minden megváltozott azzal, hogy a nagyobb részben Düsseldorfban készülő Sarah de Nutte edző nélkül maradt, és megkerestek, vállaljam el az akkor huszonöt éves luxemburgi lány felkészítését.

– Vonzó feladatnak tartotta? Elvégre nem kiemelkedő eredményeket elérő klasszisról, csupán egy jó luxemburgi játékosról volt szó.
– Láttam benne a tehetséget, az elszántságot. Az első beszélgetésünk alkalmával kiderült, nagy álma, hogy kijusson a tokiói olimpiára, s ezért mindent hajlandó háttérbe szorítani. Garanciát nem tudtam adni neki, de azt mondtam, ha szeretné, minden tudásommal segítem abban, hogy az álma valóra váljon. Megállapodtunk, hetente háromszor mentem hozzá Düsseldorfba, ami azzal járt, hogy jóval kevesebb időt töltöttem Luxemburgban.

– A szövetség is rábólintott az egyezségre?
– Igen. A sportigazgató mindenben támogatott, sőt szóba került, hogy segítségképpen hoznak egy kínai edzőt a női válogatott mellé. Aztán 2019-ben vesekövem lett, négyszer műtöttek, majd trombózist kaptam, így másfél hónapra kidőltem a sorból. A háttérben közben az erőteljesen ellenem dolgozó elnökségi tag végül sikerrel járt, 2020 elején a szövetségben közölték velem, Sarah-t még felkészíthetem az olimpiára, de a június végéig szóló szerződésemet már nem hosszabbítják meg.

– A bejelentés utáni reakciók híre eljutott Magyarországra is...
– Nagyon meglepődtem a történteken. Nemcsak Sarah, de a válogatott játékosok is nyíltan kiálltak mellettem, a rádióban, az újságokban nyilatkoztak arról, mennyire fontos vagyok nekik. Közben jött a vírus miatti leállás, Luxemburgban is megállt az élet. A botránnyal annyit sikerült elérni, hogy további tizenkét hónapig megbízási szerződést kínáltak, de azt nyilvánvalóvá tették, hogy az elhalasztott olimpia után már nem számítanak rám.

– Az sem számított, hogy Sarah de Nutte közben olyan eredményt ért el, mint előtte egyetlen luxemburgi asztaliteniszező sem?
– Nem. Pedig a világranglistahelye alapján már a járvány kirobbanása előtt is nagyon közel állt ahhoz, hogy első született luxemburgi játékosként egyesben kvalifikálja magát az olimpiára, azóta pedig ez már biztossá vált: a ranglistáról megszerezte a kvótát, asztalhoz állhat Tokióban.

– Visszatérve a szövetség ajánlatára. Hogyan fogadta?
– Váratlanul ért, de nemcsak engem, mint kiderült, a játékosokat is. Addig a férfiválogatottnál dolgoztam, Ni Xialiant leszámítva a női csapat is hozzám tartozott, Sarah-t pedig külön is edzettem, és senki sem értette, miért nem folytathatom ezt az elhalasztott olimpiáig, s miért csak a Sarah-val kötött hármas megállapodás marad érvényben. Viszont nagyon jól jött, hogy a férfiválogatott egyik játékosa szólt, szívesen látnának a klubjában. Végül úgy döntöttem, tavaly augusztustól az olimpiáig száz százalékban Sarah-ra koncentrálok, utána pedig elszerződöm a luxemburgi klubhoz.

– Ezek szerint úgy is fogalmazhatunk, hogy az elmúlt egy évben Sarah de Nutte személyi edzője volt?
– Tulajdonképpen igen.

– Tőle kapta a fizetését?
– Ha így nézzük, egyben a főnököm is volt, bár ez így nem lenne teljesen igaz. Fogalmam sincs, miért volt erre szükség, de háromoldalú megállapodás született, ennek értelmében a szövetség adott pénzt Sarah-nak, ő pedig átutalta nekem.

– Luxemburgban egyébként jól keresnek a pingpongozók?
– Említettem már, hogy a katonaság támogatja a sportot. Sarah is katona, onnan kapja a fizetését, cserébe egy-két hónapra előre le kell adnia a programját, időnként személyesen is meg kell jelennie, ezt leszámítva viszont szabad, a katonaságtól kapott pénzzel maga gazdálkodik. Eszem ágában sincs a pénztárcájában kutatni, a lényeg, hogy megállapodtunk, s mindketten teljesítettük azt, amit vállaltunk.

– Én sem kutatnék az önében, de azért érdekel: drága edzőnek számít?
– Azt hiszem, ismerem a viszonyokat, ez alapján azt mondom, a jól kereső pingpongedzők közé tartozom. Persze ez nem jön magától, hosszú évek kemény munkája kell ahhoz, hogy az ember így ülhessen le tárgyalni bárkivel.

– Augusztustól új kaland következik. Mi is a luxemburgi klub neve?
– DT Diddeleng.

– Rossz pont, ha azt mondom, sohasem hallottam még róla?
– Dehogy. Valóban nem tartozik Európa legismertebb csapatai közé, bár Luxemburgban van múltja, kilencszeres bajnok és hétszeres kupagyőztes.

– Elég éles váltás olyannak, aki a 25-szörös BEK-győztes Statisztikánál is dolgozott...
– Inkább onnan közelíteném meg a kérdést, hogy ez a feladat új kihívást tartogat. Sportigazgató, vezetőedző, sőt tulajdonképpen az egyetlen főállású edző leszek, s az utánpótlás-neveléstől kezdve a felnőttcsapatig teljesen új klubmodellt kell felépítenem. A DT Diddeleng vezetősége pontosan tudja, ez nem megy egyik napról a másikra, éppen ezért határozatlan idejű szerződést kötöttünk. Az első körben öt évet lőttünk be, ennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy felálljon a rendszer. A cél, hogy jól működő gépezet alakuljon ki, s az egymásra épülő szintek egysége a klub hagyományaihoz méltó eredményeket szállítson. Szerintem szép feladat.

– Idehaza is akadna néhány hasonló kihívás, nem gondolja?
– Amikor otthon vagyok, Nátrán Rolanddal, a szövetség elnökével gyakran beszélgetünk, de konkrét ajánlatot nem kaptam, így eddig nem is volt min elgondolkoznom.

– Lenne bármi, ami most hazavonzaná?
– Nehéz erre mit mondani. Régebben sohasem gondoltam, hogy egyszer majd huzamosabb ideig külföldön élek. Aztán mégis belevágtam, s azt kell mondanom, nem bántam meg, s nem csak a pénz miatt. Nem vagyok álszent, az is fontos, de sokat számít a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a környezet. Most érzem csak igazán, hogy Magyarországon milyen idegesek, feszültek, stresszesek az emberek. Eddig a luxemburgi határtól nem messze, a német oldalon, Igelben éltem, de nemrégiben a barátnőmmel átköltöztünk a nem egészen négyezer lakosú Trierweilerbe, ahol a folyóparttól nem messze meseszép helyen találtunk házat. Csend van, nyugalom, kocsival pedig gyorsan Luxemburgban leszek. Most nem is vágyom ennél többre.

– Úgy beszél, mint aki hosszú távra, akár örökre berendezkedni készül odakinn.
– Nem tudom, meddig tart ez az élet, de szeretem, viszont nem szeretnék itt megöregedni, úgy tervezem, legkésőbb nyugdíjas koromra hazamegyek.

– Ezek szerint a közeljövőben ne is bombázzák ajánlatokkal Magyarországról?
– Sohase mondd, hogy soha. Nem tudom, mit hoz a jövő, ezért is fogalmaztam úgy, hogy legkésőbb... Abban viszont biztos vagyok, nekem most itt van dolgom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 17-i lapszámában jelent meg.)