Tokió 2020: Érmet ígértem a családomnak, ha kell, meghalok érte a ringben – Gálos

Az egy négyzetméterre eső olimpikonok száma péntek kora délután egészen biztosan a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér indulási oldalán volt a legnagyobb a világon, ugyanis óriási létszámú magyar küldöttség utazott el a tokiói olimpiára. A hangyabolyként nyüzsgő zöld pólósokat lehetetlen volt megszámolni, ami nem csoda, hiszen rengeteg sportoló, valamint a hozzájuk tartozó edzők és kísérők keltek útra. Közöttük akadtak olyanok is, akik a közös úti cél ellenére az ellenkező irányba repültek, ugyanis frankfurti átszállással mentek Japán felé, mint például a komplett sportlövőcsapat, a kerékpárosok és a tollaslabdázók fele, vagyis Krausz Gergely. Ők az A terminálon tologatták féltve őrzött csomagjaikat, és bő két órával hamarabb eltűntek a váróteremben, mint a B terminálról induló, Dubaion át repülő társaik.

Akik mellesleg jóval többen voltak, már csak azért is, mert mindhárom csapatsportágunk képviselői erre a járatra időzítették az utazásukat. Sorrendben előbb a női pólósok, majd a férfi vízilabdázók kászálódtak le a buszról, végül befutottak a női kézilabdázók is, a második emeleten éneklő szurkolók biztatása közepette. Nem volt kicsi a cselgáncsozók csoportja sem, akik hol egymást fotózták, hol csapatképre álltak össze, főszerepben Tóth Krisztián kisfiával, és közben befutott a tollasozók másik ötven százalékát képviselő Sárosi Laura is, aki a másik járattal ment.

A női pólósok kezdésnek az egyik üres pultnál a bőröndjeiket méregették, hogy vajon beleférnek-e a súlyhatár alá. Néhányan elégedetten bólogattak a kijelző láttán, néhányan pedig bőszen elkezdtek egymáshoz átpakolni, a két csoport között meg ott állt Vályi Vanda, aki közölte, hogy nehezebb a bőrönd, de már lezárta, úgyhogy így járt. Hogy ez az olimpia más lesz, mint a többi, azt csupán az mutatta, hogy Rybanska Natasa maszkokat osztogatott a többieknek, meg hogy a Magyar Olimpiai Bizottság munkatársai mindenkinek a kezébe nyomták a két negatív PCR-tesztet bizonyító papír eredeti példányát, „Szemed fénye!” és hasonló nyomatékosító jelzők kíséretében.

„Próbálok nagyon sokat pihenni az út során, az ébren töltött időt pedig hasznosan tölteni, nem pedig a telefont nyomkodni – jelentette ki Vályi Vanda, a női vízilabda-válogatott szélsője. – Ezért könyvekkel is készültem, ráadásul még egy csomó papírt is ki kell töltenem, ami az olimpiához kell. És hát kaját is hoztam, mert ilyenkor az ember azért megéhezik, és nem feltétlenül a repülőn felszolgált étel a kedvence... Nagyon vártuk az utazást, az egész héten azt éreztük, hogy már mennénk, úgyhogy örültem, amikor pénteken ébredés után csak öltözni kellett, és összehúzni a bőrönd cipzárját. Hazafelé, remélem, lesz nálunk némi pluszsúly is, a lehető legfényesebb érmet szeretném hazahozni – gondolom, az a legnehezebb is.”

Mindenki jókedvű volt, szemlátomást feldobottan várták már az utazást a sportolók, de hát ahogyan Bíró Attila, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya mondta, ez már majdnem a legjobb rész, a legjobb pedig az lesz, amikor beköltöznek az olimpiai faluba. Merthogy mindkét pólócsapatunk Tokióból még Ojama felé veszi az irányt, ahol akklimatizációs edzőtáborban csiszolja tökéletesre a taktikát. A két női kapitány, a vízilabdázókat irányító Bíró Attila és a kézilabdázókat vezető Elek Gábor összeállt egy közös fotóra, majd rögtön el is kezdett beszélgetni – úgy nagyjából először és utoljára, ugyanis ezen az olimpián a szigorú szabályok miatt nem lehet csak úgy mászkálni, és megnézni a többi sportoló eseményét, szóval ekkora vegyülés legközelebb a hazaúton lehet, mert amúgy teljes a szeparáció. A női kézilabda-válogatott irányítója, Kovacsics Anikó is kedélyesen beszélgetett a csapattársaival; az ő boldogsága talán mindenkiénél nagyobb, hiszen tavasszal súlyos vállsérülést szenvedett, s úgy tűnt, elúszhat az ötkarikás indulása.

„Örülök, hogy végre eljött ez a nap is, és nem tagadom, van bennem izgalom, mert teljesülni látszik az az álom, amit úgy reméltünk és vártunk – magyarázta az FTC játékosa, aki a pólós Gurisatti Grétához hasonlóan piros-fehér-zöld színűre festette a körmeit, és persze készül arra is, hogy a korlátozások miatt szűk keretek között, a bezártsággal küzdve kell majd megélniük a tokiói játékokat. – Voltunk már ilyen helyzetben, ezért nagyjából van rá megoldásunk. Töltöttünk le filmeket, lesznek közös programok, játékok a lányokkal, s miközben kikapcsolódunk, lelkileg is tudunk készülni a meccsekre. Általában ezeknek az összetartásoknak vannak felelősei, most Szikora Meli és Lukács Vica lesz az, aki szervezi majd a csapat programját.”

Mondjuk voltak, akik magát az utazást nem várták annyira. A férfi vízilabdázók közül sokan már a kontinensen belüli repülőutakat is nehezen viselik, elvégre két méter körüli, pláne afeletti testmagasságnál nehezen lehet behajtogatni a lábakat az ülések közé. De hát valamit valamiért, ha Tokióban lehet olimpiát nyerni, akkor ott kell olimpiát nyerni.

„Izgatottan várom az olimpiát, remélem, gyorsan eltelik az utazás, és valamennyire kényelmes is lesz – mondta Vogel Soma, a férfi vízipóló-válogatott kapusa. – Mondjuk fixen egymás mellett ülünk a gép hátuljában, de ezen túl kell tennünk magunkat, ez legyen a legnehezebb dolog, amit le kell küzdenünk ezekben a hetekben. Filmmel, könyvvel, zenével és legfőképp vízzel készültem az utazásra, ami biztosan sokat kivesz belőlünk, de Ojamában visszarázódunk a hétköznapokba. Ott már a gyorsítás és a taktika kerül előtérbe, aztán nekivágunk, hogy elérjük a célunkat.”

A legnagyobb magyar küldöttség egyelőre az utazásnak vágott neki, első lépésnek ez sem volt éppen kicsi.