Tokió 2020: Képes vagyok bárkit megverni – Szatmári András

– Kergeti egy ideje az olimpiai szereplést, így aztán az elszalasztott lehetőségek és az évek múlása meg az elmúlt esztendők kiváló eredményei azt hozták magukkal, hogy esélyesként utazik Tokióba – hogyan viaskodik ezzel a dupla teherrel, egyáltalán viaskodik velük?

– Azzal, hogy mások mit várnak tőlem, egyáltalán nem foglalkozom, csak a saját magammal szemben állított elvárások számítanak, és persze az edzőimé – válaszolta Szatmári András (MTK). – Terhet nem akarok magamra pakolni, mert van a vállunkon amúgy is. Azzal a felfogással állok az olimpiához, hogy ha kihozom magamból a maximumot, nem lesz gond, és nem lesz hiányérzetem sem. Ha erre nem leszek képes, az én hibám lesz, csak magamat okolhatom.

– Bármilyen furcsán is hangzik, még jól is jöhet, hogy a járvány miatt ez az olimpia más lesz, mint a korábbiak.

– Voltam már sok világversenyen, így világ- és Európa-bajnokságok sokaságán, sőt, universiadén is, amely talán kissé az olimpiára is hasonlít, mégsem az, úgyhogy nem tudom, milyen is az olimpia, milyen a légköre. Emiatt is fektetek még nagyobb hangsúlyt a mentális felkészülésemre. Az a cél, hogy Tokióban ne érjen meglepetés, a helyszínen ne vigyen el a hév, ne fogjon meg negatív értelemben az atmoszféra – az, mondjuk, biztosan furcsa lesz, hogy ha elmegyek ebédelni a faluban, bármelyik másik sportág nagy ikonja szembejöhet velem... Próbálok mindent kizárni, csak magamra figyelni, de nem könnyű, hiszen nincs ilyen jellegű tapasztalatom.

– Olyan sincs, hogyan kell nekifutni műtött térddel egy olimpiának… Ebből a szempontból is jól is jött a pluszév, nem?

– Valóban, a sérülésemre sem tudom fogni, ha esetleg nem sikerülne az olimpia, hiszen volt idő arra, hogy rendbe jöjjön. A térdem már sohasem lesz olyan, mint új korában, ezt megmondták az orvosok, de alkalmas a sportolásra, jól tudok vele mozogni, terhelni, szóval ha már mindenképpen kell valamiféle pozitívumot látni az elmúlt másfél évben, az az, hogy úgy tudok felállni a pástra Tokióban, hogy fizikailag biztosan rendben leszek.

– Az ötévesre nyúlt olimpiai ciklusból ott van a hátizsákjában egy egyéni világbajnoki cím és egy vb-ezüst is.

– Meg is próbálok önbizalommal telve nekimenni a versenyeknek.

– Tud azért ez teher is lenni.

– Semmiképpen sem szabad, hogy a közelmúlt jó eredményei túlzott magabiztosságot adjanak, ám tény, az előző évek egyik legeredményesebb kardvívója voltam, s nemcsak a magyarok között, hanem világviszonylatban. Ez kellően feltölt, tudom, képes vagyok arra, hogy bárkit megverjek – bármikor. Világbajnokként nem mehetek ki az olimpiára másként, mint hogy érmet akarok nyerni.

– A budapesti világbajnokságon nyert, rögtön kettőt is: egyéniben egyetlen tussal kapott ki a döntőben, aztán ugyanez történt a csapatverseny fináléjában is – ha ugyanúgy zárná a tokiói olimpiát, mint a budapesti vébét, előzetesen aláírná?

– Elégedett lennék.

– Biztos?

– Talán. Ám ha még kétszer rákérdez, eljutok odáig, hogy nem tudom… – ahogy egyre jobban belegondolok, egyre nehezebb kimondani, hogy elégedett lennék. A hazai vébé után azt mondtam, jó ez a két ezüst, mert tényleg hatalmas eredmény mindkettő, csak éppen soha senki sem fogja megjegyezni.

– Azért a döntőig eljutni sem könnyű feladat: mikortól jelenthetjük ki, hogy Szatmári András minden versenynek éremesélyesként vághat neki?

– Miután megnyertem az első világkupaversenyemet, elhittem, tényleg képes vagyok rá, hogy az egész napos viadalokon jól teljesítsek, bárkit megverjek a páston, ebből a szempontból mindegy, hogy a szemben lévő olimpiát vagy éppen világbajnokságon nyert előtte, de az is, hogy korábban kikaptam tőle, esetleg többször is. Ha elindulok egy versenyen, igenis érem­esélyem van.

– Külön kasztot alkotnak, és a többiekhez képest más szintet képviselnek azok, akik képesek versenyt nyerni ebben a sportágban.

– Ez egyértelműen így van, a vívás pedig kifejezetten nehéz sportágnak számít ebből a szempontból, hiszen itt nincs saját pályám, itt állnak velem szemben, és hiába nyerek egyszer, jönnek sorban az ellenfelek, ráadásul itt mindig más-más időpontban, gyakorlatilag délelőtt tíztől este nyolcig kell a topon lenned.

– És a menetelés során elég egy rövid kihagyás.

– Olyan gyorsan történnek az események a kardvívásban, hogy négy-öt másodpercen belül több találatot is kaphatsz. Már egy háromtusos hátrányt ledolgozni is nagy energiabefektetéssel jár. Ha sikerül, és azt az asszót megnyered, benne van a pakliban, hogy annyira elfáradsz, hogy a következőben hibázol. Mindez azt jelenti, hogy fizikai­lag és mentálisan is nagyon rendben kell lenned, és persze a vívótudás sem elhanyagolható szempont – tényleg mindennek össze kell állnia. De miután tudom magamról, hogy képes vagyok versenyt nyerni, tudom azt is, hogyan kell tenni azért, hogy így legyen.

– Az esetében egy hibafaktor azért maradt…

– Igen, tudom: a hiszti.

– Egyre kevésbé látjuk a folyton reklamáló, csapkodó Szatmári Andrást a páston – nagy küzdelmet folytat azért, hogy ez így legyen?

– Nem is tudja, mekkorát! Csak amikor nem megy annyira, hajlamos vagyok visszaesni, és ez baj.

– Jelent bármiféle előnyt, hogy tisztában van e hibájával?

– Jelenthet, de amikor nem megy, az ember a korábban rögzült szokásokhoz nyúl, ez pedig az esetemben nem az, hogy bekötöm a cipőm és lenyugszom, hanem hogy kifelé nézegetek, hisztizek, nem azt csinálom, amit kell, amire szükség van, amit tudok… Ez tényleg nagy küzdelem, viszont már az is hatalmas lépés, hogy tudom magamról, milyen vagyok, és azt is, mit kell tennem ilyenkor. Valójában már akkor reagálnom kell, ha csak közelítek ehhez az állapothoz, vissza kell magam fogni. A sportpszichológusom ebben is segít, azon dolgozunk, hogy minél hamarabb észrevegyem, haladok a hiszti felé. Higgye el, nem könnyű…

– Ez azt is jelenti, hogy ha nem látjuk hisztizni Tokióban a páston…

– Akkor jó esély van arra, hogy érmet szerzek.