Tokió 2020: Szatmári András már tud örülni a csapatbronznak

– Felszáradt már a könnycsepp az egyik szemében?
– Mostanra igen – reagált a felvetésre Szatmári András, aki a kardcsapat tagjaként azután ünnepelhetett bronzérmet, hogy az egyéni versenyben már az első körben kiesett.

– Hamar elfelejtette az egyéni küzdelmeket?
– Nem ment olyan könnyen… De a csapatbronz sokat segített, és már Tokióban is kezdtem úgy érezni, bármi is történt, nem tudok úgy visszatekinteni az olimpiára, hogy bánkódnék. Azért hiány­érzet persze maradt bennem jócskán.

– Megfejtette már, mi lehetett a baj?
– Még nem tudom. Ráfoghatnám sok mindenre, de nem akarom, nem is lenne helyes, hiszen nagyszerű felkészülés volt mögöttem. És ez még akkor is igaz, ha a női és a férfi kardcsapat különböző helyszínen készült, és az edzőm, Gárdos Gábor a lányok vezetőedzője. De ez is csak kifogás lenne, mert tényleg sohasem edzettem még annyit, mint a Tokiót megelőző időszakban. Nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy nem voltak versenyek, így aztán a vívóedzéseket csak erőnléti gyakorlásokkal törtük meg – hát, köszönöm szépen… Mindent megtettem azért, hogy csúcsformába lendüljek, sokszor éreztem, hogy fáradt vagyok, de mindig bele­lovaltam magam, hogy még egy asszó, meg még egy. Fizikailag felkészültem, és azt gondolom, mentálisan is, az öt karika sem nyomott meg, legalábbis nem éreztem ezt magamon. Fura és egyelőre érthetetlen, mi történt velem az egyéni versenyben, még keresem az okokat.

– Meg kell egyáltalán fejteni a történteket?
– Jó lenne.

– Nem fél attól, mivel szembesül majd a keresés során?
– Egyáltalán nem. Valami hibádzott, és tudni szeretném, micsoda.

– Ne tartson gonosznak, de egy okot tudok mondani: a vívása hiányzott…
– Ez igaz, sokat nem mutattam a vívótudásomból, mert valójában nem is vívtam nagyon. Sokkal akciódúsabb a vívásom, azt közben is éreztem, hogy ez hiányzik, de még akkor sem gondoltam semmi rosszra, mert úgy véltem, küzdésből is képes leszek nyerni az első körben – ezen a szinten ez talán mégiscsak kevés…

– Megrendítő volt sírni látni a vegyes zónában.
– Öt év munkája ment a kukába.

– Azért csak nem…
– Persze, nem teljesen, de ott belém hasított, hogy mennyit dolgoztam, s hogy mennyit dolgoztak körülöttem mások is, az edzőim, a sportpszichológusom, a gyógy­tornászom, és gyakorlatilag öt perc alatt vége lett mindennek. Ilyet először éltem át, hiszen ha egy világbajnokságon idő előtt kiesem, mondhatom, hogy majd jövőre jobb lesz, ha egy világkupaversenyen, akkor azt, hogy egy hónap múlva ismét megpróbálom – de most?! Nem mondhattam, hogy majd legközelebb, mert arra éveket kell várni: Tokióban a kiesés után mindez hirtelen realizálódott bennem.

– És még az ujja is megsérült.
– Ezt nem akartam Tokióban hangsúlyozni, és valójában azt sem tudom, hogy a csapatversenyek során hogyan voltam képest kardot fogni, mert az ujjamat a mai napig nem tudom behajlítani.

– Hogyan állt fel a padlóról? Bár fura ilyet mondani, hiszen mindannyian örültünk annak, hogy Szilágyi Áron sorozatban harmadik alkalommal is olimpiai aranyat szerzett, azért mindezt szobatársként nem biztos, hogy önnek könnyű volt feldolgoznia.
– Természetesen megvártam Áront, hiszen szobatársak voltunk, gratuláltam is neki, de leginkább kerültem mindenkit: nem akartam, hogy bárki bármit is mondjon nekem abban a helyzetben, magamban próbáltam helyretenni a történteket. Az edzőmmel viszont beszéltem, sokat segített, és egyfajta iránytűként is szolgált, hogy azt mondta: az az igazi sportember, aki ebből a helyzetből feláll. Másnap kimentünk Siklósi Gergelynek szurkolni, de őszintén szólva, én csak mint egy hülye, kóvályogtam a csarnokban, következő nap már edzettünk, de én az ujjam miatt csak kondiztam, bicikliztem és lábmunkáztam, a verseny előtti napon pedig arra jutottam, hogy mentálisan kell átlendülnöm a holtponton – ordítani, küzdeni kell, hátha az segít. Segített is, magamban pedig azt mantráztam, hogy én vagyok a világ legjobb vívója, és meg kell mutatnom, hogy tényleg így van. Sokat azért nem aludtam a csapatverseny előtti éjszakán…

– Az amerikaiak elleni negyeddöntőben nem is volt gond.
– És aztán az elődöntőben sem volt benne, hogy kikapunk az olaszoktól, a vívásomban sem éreztem. Aztán az utolsó előtti asszóban mégis jött valami: három tussal vezettünk, és miután bekötöttem, rögtön kaptam négy tust… Még ezek után is képes voltam összeszedni magam, s nagyon sajnálom, hogy nem vezetéssel adtam át Áronnak az asszót, hanem egytusos hátrányban.

– Ritkán szokták ilyenkor feltenni a kezüket a sportolók nagy nyilvánosság előtt. Miért tartotta fontosnak az asszó után elmondani, hogy a meccs önön ment el?
– Szerintem kell tudni vállalni a felelősséget, ez esetben nekem kellett vállalnom. Nagyon rossz volt megélni emellett azt is, hogy biztos érmet buktunk el az elődöntőben. Ha ott vagyunk a fináléban, az már tuti érem, így viszont még harcolnunk kellett egyet a dobogóért. Néhány óránk volt rendezni a sorainkat, egyszerűen kötelességünk volt az éremszerzés. Magunk miatt is, de elsősorban az értünk dolgozókért, Magyarországért, és a magyar kardvívásért küzdöttünk: a szakágunk Tokiót megelőzően huszonöt éve szerzett olimpián érmet. Ebben a néhány órában egyébként az edzőm, Gárdos Gábor ismét irányba állított: csavart egyet a korábbi mondatán, és azt szajkózta, az igazi élsportoló félre tudja tenni az ilyen asszókat is. Félre is tudtuk: ez egy megnyert bronzérem, s ennek mindannyian képesek voltunk örülni.

– Azt mondta, bár van hiányérzete, nem gondol vissza szomorúan Tokióra. Képes is átadni magát az ünneplésnek?
– Egyre inkább felértékelődik bennem minden, például azért is, mert olimpiai bronzérmes sem olyan sok van a világon. Jó érezni a megbecsülést, az pedig különösen jólesett, hogy a tokiói magyar csapat fogadásakor Wladár Sándor jött oda hozzám: a moszkvai olimpiai bajnok arról beszélt, mekkora teljesítményt nyújtottunk – nagyon meghatott, és örültem a szavainak. Ezekben a hetekben még a feltöltődés a lényeges, de a párizsi olimpiát mindenképpen megcélzom.