Tokió 2020: a Lőrincz testvérek átgondolják, hogyan tovább

LŐRINCZ VIKTOR: BÜSZKE VAGYOK, HOGY EGYAZON OLIMPIÁN KÉT ÉRMET NYERTÜNK TOMIVAL

– Eltelt lassan fél óra, szépen csillog már az ezüst?
– Nagyon friss az élmény… Mindenki úgy megy fel az olimpiai döntőre, hogy meg akarja nyerni, én is. Az volt a cél, hogy kibirkózzam magam, ne maradjon bennem. Ez sikerült ugyan, és fel is készültem az ukránból, de a lenti támadása remek: a tavalyelőtti világbajnokságon sikerült kivédenem, most sajnos nem. A második menetben még nagyobb iramot szerettem volna diktálni, és úgy láttam, az egyik bíró már szerette volna meginteni, de aztán nem lett belőle semmi – ezt még vissza kell néznem. Összességében azonban örülök az ezüstnek: azt tudtam magamról, hogy több van bennem az ötödik helynél, és büszke vagyok, hogy egyazon olimpián két érmet nyertünk Tomival.

– Miben kellene fejlődni, folytatja?
– Egyelőre nagyon szeretnék pihenni. Az elmúlt egy évben, sőt, amióta csak birkózom, mindent a sportnak rendeltem alá. Csak azóta közbejött, hogy megszületett a kislányom, akinek az érkezését a játékok utánra terveztük, viszont a járvány miatt eltolták az olimpiát, úgyhogy változott a helyzet. Kemény időszak volt, beletoltam rengeteg munkát, úgyhogy szeretnék pihenni, nagyot horgászni Tomival és időt tölteni a családdal, kicsit ünnepelni talán.

– A család bővülése segítette vagy nehezítette a felkészülését? Hiszen csodálatos élmény, ám a még több szerettet még nehezebb lehet otthagyni.
– Amikor ketten voltunk a feleségemmel, akkor is nehéz elmenni egy-két hetes edzőtáborokba. De amikor a kislányom a nyakamba csimpaszkodik hétfő reggel, és szorítva ölel, abból elég nehéz elindulni otthonról… Ám jól tudtam, mi a cél, mit szeretnék elérni és mit szeretnék mutatni neki. Persze még csak egyéves, nem fogja fel, de majd szeretném elmondani neki, hogy nagyban hozzájárult a sikeremhez. Mert én beépítettem a felkészülésembe, hogy ő már itt van, és olyan energiatöltetet ad, hogy egész nap rá és a feleségemre gondoltam, mindazokra, akik mellettem álltak a nehézségek során. Azokból pedig kijutott, és csak meglett az ezüstérem!

– A koronavírus-fertőzés miatt mennyit kellett kihagynia?
– Sokat. Pontosan nem tudom, ám szerettem volna hamarabb visszatérni. Nyomot hagyott rajtam a betegség, nehezen kezdtem újra, azonban biztatott mindenki, hogy az olimpiáig van idő, fel tudok készülni. Az utolsó egy hónapban pedig annyira összeállt a birkózásom, a kondim, a technikám, hogy azt éreztem: megvan bennem az átütőerő, és nagy dolgokat vihetek véghez.

– Ennek az ukránnak hol van a gyenge pontja?
– Jó kérdés, biztos, hogy van, de egyelőre nem találtam meg. Nagyon erős és technikás versenyző, közben pedig erős mentálisan is. Nehéz meglelni a rést a pajzsán. Viszont a jövőben már nem nagyon fog birkózni, mert van egy hazai vetélytársa, aki feni rá a fogát, ráadásul úgy tudom, ő mostanáig akart sportolni.

– Ha már a visszavonulás: a bátyja most harmincnégy évesen lett olimpiai bajnok, ön meg Párizs idején lesz annyi…
– Bemutatta, hogy lehet ennyi idősen is… Én azonban nem szaladnék előre, ezt az eredményt is fel kell dolgoznom. Le szeretnék ülni, pihenni, mert van mit átgondolni és kiélvezni a pillanatokat, amit ez az ezüst ad majd.

– Mivel töltötte a napját, mire jöhetett küzdeni?
– Úgy keltem fel, hogy jó passzban éreztem magam, sétáltunk egyet a faluban, megebédeltem, majd relaxáltam kicsit. Elvégeztem egy méntáltréninget, hiszen tudatosan készülünk, próbáltam felpörgetni magam. Tomi is ott volt velem, de nem bonyolódunk bele már semmibe: egy-egy mozdulat, ölelés, tekintet – tudjuk egymás rezdüléséből, hogy képesek vagyunk megadni a pluszt, én is ezt csináltam kedden. Neki mit lehet még mondani? Semmit, ezzel lehet segíteni, hogy mellette állok.

– Ő mit mondott a mostani döntő után?
– Az ölelés volt a fontosabb, de azért elmondta, hogy büszke rám, és örül az eredménynek, mert jól tudta, látta, milyen nehezen alakult az év. Jólesett.

– Ez megnyert ezüst, nem?
– Én így fogom fel. Ha visszagondolok Tokióra, akkor jól birkóztam a fináléig, ezzel teljesítettem a célom.

– Az éremből mennyi a bátyja része?
– Százalékot nem tudok mondani, ám nagyon sok. Mi Ceglédről jövünk, és nagyon jó példa volt, bemutatta, honnan hova lehet eljutni. Láttam, hogy folyamatosan küzdi le az akadályokat, én is szerettem volna, főleg együtt. Sokat tett azért, hogy most itt állhassak olimpiai ezüstérmesként.

– És fordítva?
– Egy kicsit azért nekem is van…

– Rio miatt?
– Is. Az mindkettőnknek nehéz volt.

– Ha ott érmet nyer, a bátyja nem folytatja?
– Nem engedtem volna neki! Mi össze vagyunk kötve, együtt járunk edzésre, üres lenne a felkészülésem nélküle. Nem lehetett kérdés, hogy igenis folytassa, ám én láttam, mire lehet képes. Már abban az évben volt egy világkupa Budapesten, és simán megverte a hetvennégy kilós örmény világbajnokot. Ott sokaknak leesett, hogy mit érhet még el. Idővel elhitte ő is, nekem pedig ez volt a dolgom.

– Akkor most ő rugdossa majd önt a folytatás felé? Vagy csakis együtt?
– Jó helyen kapiskálnak… Jön velem – nekem volt olyan tervem, hogy én leszek az edzője Párizsban, akkor még csak harminchét lesz. Ez esetben én is nyomom tovább.

– Rióban érmünk sem volt, most arany és ezüst is: mi történt öt év alatt?
– A két érem nagyon jó eredmény, főleg egy arannyal, ezt aláírtuk volna előre is – válaszolta Sike András, a kötöttfogású birkózók szövetségi kapitánya. – Szenvedtünk bosszantó vereséget is, gondolok itt például Szőke Alex bronzmeccsére, meggyőződésem, hogy tízből nyolcszor ő nyerne, csak sajnos a lengyel meglepte. Azt nagyon sajnálom, ahogy Korpási Bálintot is, mert 1:1-gyes meccset veszített el az örménnyel szemben, noha a döntőig mehetett volna. Lehet, be kellett volna vállalni, hogy ő menjen le először. Viktor döntőjét el kell fogadnunk, hogy az ukrán igazi klasszis, most is bizonyította, hogy ebben a súlycsoportban ő a legjobb. Tomi győzelme pedig fantasztikus, nem találok rá szavakat. Öt éve hazajöttünk Rióból, úgy volt, hogy abbahagyja. Leültünk, beszélgettünk, annyit kért, hogy az edzőtáborokból legalább hetente egyszer engedjem haza, hogy láthassa a családját. Így bevállalt még egy ciklust. Úgy tűnik, jól döntöttünk, hiszen azóta nyert egy vb-t, két vb-ezüstöt, Eb-t, további érmeket, meg olimpiát. Le a kalappal előtte!

– Lőrincz Tamás a győzelme után csak annyit erősített meg, hogy ez volt az utolsó olimpiája, azt nem, hogy az utolsó mérkőzése is: beszélt vele erről?
– Igazából nem, most pihen egyet, aztán eldönti.

– Volt önben kétely a nyertes döntője alatt?
– Mindig van bennem – benne nem volt. Végig magabiztosan birkózott, egy pillanatra sem forgott veszélyben a győzelme.

– Mitől vagyunk ilyen sikeresek a Távol-Keleten megtartott játékokon?
– Itt nyertem én, Fodor Zoli itt lett ezüstérmes – én voltam az edzője a Fradiban –, és most itt szereztünk érmeket. Nekem az Ázsiában rendezett olimpiák sikerülnek, én is itt nyertem…

– Az első aranyát edzőként is!
– Ez is hatalmas boldogság, akárcsak sportolóként, csak éppen más. Az érzelmi hullámvasút, amin át kellett mennem tíz-tizenöt perc alatt, az ritka az ember életében. Kedden például Tomi győzött, felrohantunk, tomboltunk, öt perc múlva jött Alex, lementünk a pokol mélyére, de utána hirtelen következett az eredményhirdetés, és megint könny szökött a szemembe, és boldog voltam. Amikor a saját sikered éled át, legfeljebb a csapattársaid örülnek veled, edzőként viszont minden részletet átélsz, sikert, kudarcot. Az éjszakáim is azzal teltek, hogy járt az agyam, hogy kellene, mint kellene – egy-két meccset például máshogy...

– A csúnyácska utolsó mérkőzése dacára Szőke Alex lehet a következő menőnk?
– Ő lehet az egyik, de van még 67-ben és 87-ben is junior-világbajnokunk, U23-as Európa-bajnokunk. Hadd mondjak neveket: Váncsa István idén nyert U23-as Eb-t, Takács István junior világ- és Európa-bajnok, Losonczi Dávid és Lévai testvérek is tehetségesek, tehát van kikkel dolgozni. Nagyon bízom abban, hogy Párizsban is ütőképes válogatottunk lesz.

– Amikorra ugyanúgy harmincnégy éves lesz Lőrincz Viktor, mint most Tamás...
– Még ő is átgondolja, hogyan tovább. Egy olimpiai döntő után tíz perccel ezt nem fogja tudni megmondani.

– Döntős napokon sokat beszél a tanítványaival, vagy pont semmit?
– Annak a híve vagyok, hogy nem az utolsó napon kell megtanítani birkózni… Elmondom a meglátásaimat, ők is a sajátjukat a taktikáról, és hozunk egy döntést, amihez tartják magukat. De egy Lőrincz Tominak a huszonvalahányadik világversenyén mit kéne mondani?!