Tóth Lajos koronás érmet kapott

1934 decemberében rangos tornaversenyt rendeztek Debrecenben a legjobb hazai szertornászok részvételével, ám a Sporthírlap kiküldött munkatársának riportját olvasva közel kilencven év távlatából is az az ember érzése, a közönséget nem a legjobbak jelenléte (mások mellett a kétszeres olimpiai bajnok Pelle István), hanem inkább egy helybéli fiatalember hiánya foglalkoztatta leginkább.

„Vasárnap reggel 7 órakor befut a pesti vonat Debrecenbe és leesik róla három holtfáradt alak: Pelle, Péter és Hegedűs. Egyenesen Helsinkiből jöttek Debrecenbe, a DTE dísztornájára. – Olyan fáradtak vagyunk, hogy összeesni sincs erőnk – mondja Pelle. Beesnek az autóba, aztán a szállószobába. Jó nekik, majdnem három órát alhatnak…” 

Mindeközben a publikum forrong!

„A debreceni tornászvezérek fel vannak háborodva – folytatódik az 1934. december 5-én megjelent beszámoló. – Mi történt Tóth Lalával? – kiabálják. – Ki a felelős Tóth balesetéért, amely halálos is lehetett volna? Így vigyáz a MOTESZ a fiainkra?! Soha többé nem adunk a válogatott csapatnak tornászt, a Szövetség parancsa ellenére sem. [...] Nem kockáztatjuk a fiaink életét... Egész Debrecen erről beszélt, vizsgálatot követelnek.”

Hogy mi hozta ki a sodrából a jellemzően nyugodt és megfontolt cívisvárosi lakosságot? A cikk csupán annyit köt olvasói orrára, hogy a debreceni születésű, húszesztendős Tóth Lajos ugyancsak részt vett a finn fővárosban rendezett válogatott megmérettetésen, csakhogy leesett a nyújtóról, de „4 heti pihenő után remélhetőleg teljesen rendbejön a röntgenvizsgálat szerint.” A finnországi versenyről szóló tudósításokat visszakeresve viszont kiderül, szó sem volt életveszélyről, de még csak súlyos balesetről sem. A rossz mozdulat rögtön az első kinti edzésen történt, Tóth a versenyen nem is indulhatott, de szerencsére „a debreceni fiú sérülése nem bizonyult komolynak.”

És valóban, a száztíz éve, 1914. augusztus 25-én született Tóth Lajos további sportkarrierjében legfeljebb az ijedtség emlékét őrizte meg a rossz emlékű finnországi kiruccanásról, illetve a debreceni „nemszereplésről” („Istenem, de jó volna tornászni” – mondta akkor keserűen a, mások mellett Ady Endre fivére és édesanyja közelében a nézőtéren helyet foglaló Tóth), meg aztán az igazán nagy és jelentős eredményeit csak ezt követően érte el. Olyannyira, hogy húsz éven keresztül állta meg helyét a legjobbak között.

A vasutasként dolgozó édesapa gyermeke 1924-ben iratkozott be a Kegyes- Tanítórendi Római Katolikus Reálgimnáziumba, amely Debrecen egyik legpatinásabb oktatási intézménye volt, itt fedezték fel a mozgékony, de fegyelmezett és alázatos Tóth tehetségét. A Calasanczi Szent József nevét viselő középiskola 1927–1928-as Értesítőjében olvashatjuk, hogy a júniusban az iskola udvarán megtartott tornaünnepségen „a 16 éven aluliaknál korláton bajnok Tóth Lajos IV.b. osztályos tanuló, aki a »Nagy Ezüst« érmet kapta. Ezen kívül nyújtón szintén bajnok lett.” Ráadásként, mint a legszorgalmasabb tornász, még tíz pengő jutalomban is részesült.

És onnantól aztán már jóformán minden esztendőben feljegyezték a nevét a tornaversenyek kapcsán. Sorozatban nyerte az ilyen-olyan iskolai versenyeket, „különösen a korláton és nyújtón jeleskedett”. Sőt nemcsak a szertornában mutatott tehetséget, hanem az atlétikai eredményei is ígéretesek voltak, magasugrásban, rúdugrásban és diszkoszvetésben is a legjobbak közé tartozott. Az igazi szerelem persze a torna maradt, különösen az 1930–1931-es tanévet követően, amikor is, „mint az intézmény bajnoka az iskola koronás bajnoki érmét, bajnoki szalagon kapta, valamint a Debreceni TE diszplakettiét is elnyerte, amit dr. Gorove Lajos ügyvéd úr húsz pengő jutalommal együtt adott át” – olvashatjuk a Tóth Lajos életútja és a debreceni tornászok részvétele az olimpiákon című, a XIV. országos olimpiai vándorgyűlésen elhangzott előadás írott változatában.

1932 júniusában sikeres érettségi vizsgát tett, és a városi adóhivatalban kapott állást, mint helypénzszedő, ám szabadidejébe tovább folytatta a tornát a legendás Aradi Gyula tanítványaként. „Túl az alapos szakmai felkészítésen, annak is értette a módját, hogy nagyon megszerettesse velünk a tornát. Bármilyen áldozatra készek voltunk érte, vállaltunk minden nehézséget. Ehhez járult, hogy a DTE tornaterme annak idején reggeltől estig a rendelkezésünkre állt, és mi éltünk is a lehetőséggel. Kicsit szárazabban úgy fogalmazhatnám: szerencsésen találkoztak egy sportág fellendülésének személyi és tárgyi feltételei” – mondta 1970-ben a Képes Sportnak Tóth Lajos.

De vissza 1932-be, hiszen ekkor Tóth már országos ismertségre is szert tett: az Esti Kurír decemberben, az 1934-es, tehát két évvel később esedékes, budapesti rendezésű tornász-világbajnokság lehetséges magyar résztvevőin lamentálva már név szerint említette. „Tóth Lajos személyében máris felfedeztünk olyan tehetséget, aki már tagja lehet a válogatott csapatnak.”

Tóth aztán nemcsak bekerült a végül az ötödik helyen végző csapatba, hanem teljesítményével a legjobb magyar versenyzők közé emelkedett. Ráadásul két szeren is az első hat között végzett – talajon (akkori nevén műszabadgyakorlatban) ötödik, korláton pedig hatodik lett. Egy évvel később – az emlegetett finnországi sérülését régen elfeledve – pedig már a főiskolai világbajnokságon ért el kiemelkedő eredményt: a csapattal (Sarlós József, Kecskeméti Gábor, dr. Lenczi Rezső és Mogyoróssy Győző társaként) aranyérmet nyert, egyéni összetettben pedig a német Sandrock Heinz mögött a második helyen végzett.

Ám a legmagasabb szinten húsz éven át a helyét megállva versenyző, harmincháromszoros válogatott, egyéni összetettben háromszor magyar bajnok (1935, 1937, 1939) Tóth Lajos legnagyobb sikereit az olimpiai játékokon érte el. Már az is igen jelentős sporttörténelmi tett, hogy 1936-ban, 1948-ban, majd 1952-ben is kiharcolta helyét a magyar válogatott keretben (gondoljunk bele, ha a II. világháború miatt nem marad el az 1940-es és az 1948-as ötkarikás seregszemle…), meg aztán mindhárom részvétele eredményes szerepléssel is párosult. A csúcs egyértelműen az 1948-as londoni játékok, hiszen ekkor a magyar csapat tagjaként dobogóra állhatott, Finnország és Svájc mögött a harmadik helyen végezve. Abban a Baranyai László, Fekete József, Mogyorósi-Klencs János, Mogyoróssy Győző, Pataki Ferenc, Sántha Lajos, Tóth Lajos, Várkői Ferenc összeállítású, nyolcfős csapatban Tóth volt a húzóember, a hat szeren ő érte el a mienk közül a legmagasabb pontszámot (225.2).

Egyéniben ugyan nem volt olyan sikeres, mint a talajon arany-, ugrásban bronzérmes Pataki Ferenc, vagy mint a szintén debreceni Mogyorósi-Klencs János, aki talajon (2.) és ugrásban (3.) is dobogóra állhatott. Tóth nyújtón szerepelt a legjobban, s zárt kilencedikként, noha ennél jóval többre volt hivatott. De ahogy a halálát követő visszaemlékezések is említik, „egész életében sajnálta ezt a versenyt, mert abban az időben a világon az elsők között volt, aki a nyújtóról kettős szaltóval tudott leugrani, de ezen a versenyen a csapat érdekében le kellett mondani erről az akkor még nagy veszélyt jelentő elemről.” 1936-ban, Berlinben ugyancsak a csapat motorjaként tette hozzá a magáét a 7. helyezéshez, ahogy tizenhat évvel később, Helsinkiben, közel a negyvenhez sem vallott szégyent a hatodik, tehát pontszerző helyen végző válogatott tagjaként.

Tóth Lajos visszavonulását követően is hű maradt szülővárosához és egyetlen klubjához, az olykor nevet változtató Debreceni Torna Egylethez, amelyet edzőként, majd, mint a megyei tornaszövetség elnöke is igyekezett segíteni – olyan fegyelmezetten és tisztességesen dolgozva, ahogyan azt versenyzőként megtanulta. A rövid ideig versenybíróként is tevékenykedő, hozadékaként az 1960-as római olimpiára is eljutó Tóth Lajos Debrecenben a városi illetékkiszabási, vállalati és forgalmiadó-hivatal elnökeként vonult nyugdíjba.

Egy nappal a hetvenedik születésnapja előtt, 1984-ben hunyt el.