– Négy évvel ezelőtt már átélte, milyen hazai közönség előtt versenyezni. Milyen?
– Nagyon jó – életemben először jutottam döntőbe felnőttvilágversenyen azon az Eb-n. Egy évvel korábban szintén Budapest rendezte az ifjúsági Európa-bajnokságot, ott már hozzászokhattam, mit jelent a hazai közönség – válaszolta Verrasztó Evelyn. – Nagyon sokan voltak kint mindkét viadalon, hihetetlen hangulat uralkodott. Kár, hogy a 2006-os Eb-t kicsit elizgultam...

– Az utóbbi két évben viszont rendre azt mondogatja, hogy ez megváltozott, és egyre inkább képes mentálisan is uralni a versenyzését.
– Így is a normális, nem? Szép lassan haladok felfelé, nagyjából egyenletesen jönnek a lépcsőfokok, s mostanra értem el odáig, hogy már képes vagyok helytállni a felnőttmezőnyben is.

– Mennyire nehéz a Verrasztó névvel versenyezni?
– Szerintem semennyire. Sohasem gondoltam vagy éreztem úgy, hogy a nevem hátrányt jelentene. Én büszke vagyok a családomra, arra, amit ők elértek, sosem versenyezni akartam velük. Azért hajtok, azért küzdök és dolgozom, hogy átéljem, amit korábban ők is átéltek.

– Sokáig kétszáz méter háton tündökölt, aztán eltűnt ebből a mezőnyből. Miért?
– Tizenkét éven keresztül úsztam ebben a számban, és eljött az idő, amikor azt mondtam: ha ezt nekem még egyszer le kell úsznom, megőrülök. Egyszerűen meguntam, no meg egy bizonyos idő elteltével kezdett jól menni minden úszásnem, s így képbe került a kétszáz méter vegyes.

– Ebben a számban viszont nem lesz könnyű dolga a Margitszigeten, hiszen a külföldi vetélytársak mellett egy magyarral, Hosszú Katinkával is meg kell küzdenie.
– Állok elébe! Nem érintett jól, amikor Katka felülmúlt, de most mondja meg, ki szereti, ha legyőzik? Én az edzéseken is kiborulok, ha Mutina Ági megelőz, mindig, mindenhol a legjobb akarok lenni.

– Tanúja voltam, amikor a tavalyi római világbajnokságon, a kétszáz méter vegyes döntője után, amelyben Katinka a harmadik, míg ön a hetedik helyen végzett, azt mondta a barátnőjének: „Jövőre megverlek!"
– Komolyan is gondoltam. Az, hogy ő ilyen sikeres, engem is visz, hajt előre. Nem szeretek senkitől sem kikapni – tőle sem.

– Egyértelműen a kétszáz méter vegyesre koncentrál?
– Arra. Is. Meg a kétszáz gyorsra. És persze a százra.

– No lám! Előkerült a kedvenc száma, a száz gyorsról sosem felejti el megjegyezni, hogy ez a szíve csücske. Milyen tervei vannak a távval?
– Most a Margitszigeten az, hogy legyek gyors, ússzak jól. A későbbiekben viszont még inkább szeretnék erre a számra koncentrálni.

– Már a londoni olimpián vagy csak utána?
– Maradjunk az utóbbi verziónál. A rajtomon még van mit csiszolni, ez pedig mindenképpen kell ahhoz, hogy elérjem az álmaimat.

– Merészek az álmok?
– Édesapámék mindig azt mondják, hogy óvatos vagyok, hogy nem szoktam merész vágyakat megfogalmazni. Amikor tavaly októberben rövid pályán világcsúcsot úsztam kétszáz méter vegyesen Moszkvában, édesapám előre megmondta, hogy rekordot döntök.

– Mielőtt a rajtkőre lép, édesapjával beszél utoljára?
– Vele és az edzőmmel, Fehérvári Balázzsal. De igazából ilyenkor már csak keveset beszélünk – ami állandó, hogy mindkettejüktől kapok két-két puszit. Ez sohasem maradhat el.

– A sérülése teljesen rendbe jött?
– Igen, de már nem foglalkozom vele. Utólag kiderült, hogy el is tört a bordám, és persze mondogathatnám, hogy nem jött jól a leállás – mert persze hogy nem jött jól –, de mi értelme lenne? Csak előre nézek, amikor pedig ott állok a rajtkövön, a külvilágot is kizárom. Nem érdekel, kik vannak a medencében, az sem, mit várnak tőlem. Olyankor már csak én vagyok meg a táv, amelyet teljesítenem kell. Persze a fejemben van, amit előzetesen megbeszéltünk apáékkal, de menet közben előfordul, hogy ezen változtatnom kell. Főleg a hajránál. Ha megérzem a vérszagot, csak megyek és megyek előre.