Mutina Ágnes: A versenyzéssel járó izgalom a mai napig hiányzik, de…

– Szóval nem hagytak mély nyomot a gyermekkori traumák?
– Egyáltalán nem, elvégre a mai napig imádok vízközelben lenni, annak ellenére, hogy gyerekként kétszer is majdnem belefulladtam.

– Mi történt?
– Kisgyerekként édesapámtól többször hallottam a következő mondatot: Ágika, nem tudsz úszni, ezért ne ugorj be a mély vízbe! Bólogattam, majd amikor apu elfordult, már repültem is a vízbe. Miután kétszer majdnem belefulladtam, édesanyám könyörgött az ózdi úszóedzőnek, hogy kezdjen el tanítani. A gondot az jelentette, hogy az alsó korhatár hét év volt, én viszont mindössze négyesztendős voltam. Végül az oktató beadta a derekát.

– Az sem zavarta, hogy az ózdi kohón kellett keresztülsétálnia, hogy eljusson a medencéhez?
– Mivel gyerekként nem láttam más mintát, természetesnek tűnt. Az a medence egyébként ma már műemlék, annak idején ugyanis Magyarország első vidéki fedett uszodájának számított. A fürdő viszont a gyár területére épült, vagyis át kellett sétálni a kohászaton, hogy eljussunk az edzésre. Szerencsére sohasem esett bajunk, sőt, amíg nem kezdtem versenyezni, és nem láttam, hogy máshol
milyen körülmények között készülnek, nem is tartottam furcsának.

– Az úszás viszont annyira rabul ejtette, hogy tizenkét esztendősen elköltözött otthonról. Hogy bírta ennyi idősen egyedül az egri albérletben?
– Ha tovább akartam fejlődni, Egerbe kellett költöznöm, s a család meghozta ezt az áldozatot. Édesanyám tanárnőként dolgozik, az iskolában ő készítette az órarendet, és úgy alakította a beosztást, hogy szerdán ne kelljen tanítania. Így aztán, miután vasárnap telepakolta a táskámat két napra elegendő étellel, kedd este átjött hozzám Egerbe, a szerdát együtt töltöttük, együtt tanultunk, és megint főzött nekem egy adagot. Csütörtök reggel még elvitt az edzésre, majd legközelebb péntek este jöttek értem, hogy a hétvégén együtt lehessünk. Annyi idősen még nem vezettem háztartást, anyu mindenben segített, ennek ellenére akadtak nehéz pillanatok.

– Mi volt a legnehezebb?
– A többi gyerek értelemszerűen a családjával élt, láttam, ahogy hozzák és viszik őket edzésről edzésre, én viszont mindig egyedül, biciklivel vagy gyalog mentem az uszodába. Hiányoztak a szüleim, nehezen éltem meg, hogy távol vagyok tőlük. Az úszás ugyanakkor annyi sikerélményt adott, hogy megérte tovább menni azon az úton.

– Az sem szegte kedvét, hogy kétévente menetrendszerűen műteni kellett a térdét?
– Úgy születtem, hogy a bal térdemben nem volt keresztszalag, ezért amikor kinyújtottam a lábamat, a térdkalácsom rendre kiugrott a helyéről. Az állandó ficam nem kímélte a porcokat és az ízületeket, ezért hétévesen már műteni kellett. Annyit tehettek, hogy a jobb oldali szalagokat meghúzták, és amikor két év elteltével kilazultak, újra kés alá feküdtem. Mivel a jobb térdem mindig nagyobb terhelést kapott, tizenhárom esztendősen elszakadt benne a szalag, a legfontosabb operációval pedig tizenkilenc esztendős koromig várni kellett, mert a csontosodás addigra fejeződött be. Nehéz volt minden beavatkozás után a nulláról kezdeni, ijesztgetnek is, hogy később térdprotézisre lesz szükségem. De amióta abbahagytam az úszást, szerencsére nincsenek fájdalmaim.

– Nem érzett ürességet, amikor 2013-ban, kétszeres Európa-bajnokként úgy döntött, hogy befejezi a pályafutását?
– Inkább bizonytalanságot éreztem. Addig egyfajta burokban éltem, csak annyi volt a feladatom, hogy edzésre járjak, a versenyeken pedig minél jobban teljesítsek. Ezután hirtelen belecsöppentem a civil életbe, nem tudtam, ki gondoskodik majd rólam, és a versenyzéssel járó adrenalin is hiányzott. Szerencsére aztán megtaláltam az új utamat, most kisgyerekeknek tartok úszásoktatást, a nyáron hét hétig táboroztattam is őket, és bár állandó határozottságot és nagyon sok türelmet igényelnek, imádok köztük lenni. Mindent megér, amikor rám néznek és őszintén azt mondják, hogy „szeretlek, Ági!”

– Emellett a tavalyi vizes világbajnoksághoz hasonlóan, a mostani úszó Eb-n is az M4 Sporton dolgozik szakkommentátorként. Milyen érzés a másik oldalról figyelni a kortársait? Nem érzi olykor, hogy szívesebben lenne köztük?
– Néha valóban nehéz a stúdióból figyelni őket, de inkább csak azért, mert a versenyzéssel járó izgalom a mai napig hiányzik. De a hajnali kelések és a rengeteg edzés már nem. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha folytatom, mert a pályafutásom végén már a civil életben kerestem a helyem, nem tudtam száz százalékig az úszásra koncentrálni. Egyébként sincs bennem hiányérzet, a lehetőségeimhez és a tehetségemhez képest mindent kihoztam magamból. A szakkommentátori szerepet és a tévés szereplést nagyon szeretem, a Komlós Oktatási Stúdió sportriporteri szakát is elvégeztem, és szerencsére eddig a visszajelzések is pozitívak.

– Az úszás viszont nemcsak a munkája, hanem kedvese által is része maradt az életének, immár több mint egy éve alkotnak egy párt Bernek Péterrel.
– Tavaly nyáron jöttünk össze, pedig nagyjából 2007 óta ismerjük egymást. Csak hát rivális klubokban úsztunk, a négy év korkülönbség pedig sokat számított, amikor én mondjuk huszonhárom voltam, ő tizenkilenc. Az első benyomások alapján szimpatikusak voltunk egymásnak, Pétert nagyon jólelkű fiúnak tartottam, de amíg versenyeztem, alig beszéltünk. Ez akkor sem változott, miután abbahagytam az úszást, aztán egy évvel ezelőtt ugyanabba a társaságba keveredtünk. Szinte azonnal felfigyeltünk egymásra, azóta együtt vagyunk.

– Otthon mennyire téma az úszás?
– Mindennap beszélünk az úszásról, amiben csak tudom, támogatom, próbálok szakmailag is segíteni, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Amikor Peti hazajön, a pihenésre és a kikapcsolódásra is jusson idő, és ne mindig az uszoda legyen a téma.

– Mivel tudnak a leginkább kikapcsolódni?
– Szerencsére most több szabadidőm van, mint a korábbi években, ezt igyekszem utazással tölteni. Szeretek kirándulni, a szüleimhez hasonlóan imádok a természetben lenni, túrázni, várost nézni. Mivel nem bírok egy helyben ülni, végső soron mindegy, csak mozduljunk ki.