Ember a félholdon – Berta Mihály publicisztikája

Egyébként ezt kitalálhatta volna már korábban is valaki, elismert PR-guru vagy dörzsölt marketinges, mert az addig oké, hogy az ember a saját honfitársa eredményhirdetését megnézi, sőt ha győztesként van ott jelenése, még a kanapéról is hajlandó felállni a kedvéért arra a néhány percre, amíg szól a Himnusz, de aztán megy mindenki a dolgára, vagy kapcsol tovább, jobb híján a TeleShopra. Viszont ha lenne mindig valami előre be nem tervezett „eksön”, az ugye, mindjárt más. Úgy képzelem, mint a Jerry Springer Show-t. Tudják, annak a szemüveges amerikai fickónak a műsorát, amelyikben teljesen mindegy, hogy mi az aznapi beszélgetés témája, legalább két szereplő átlag 79 másodpercenként megpróbálja egymást miszlikbe aprítani, miközben a stúdió közönsége a vérszagtól felajzva hangosan kántálja a – műsorvezető nevét.

A kvangdzsui vizes világbajnokságon ennyire még nem kifinomult a „szervezés”, egyelőre kizárólag a kínai Szun Jang részvételével megtartott díjátadókon megy a feszkó. A 400 gyorson aratott győzelmekor a második helyezett ausztrál Mack Horton nemes egyszerűséggel nem volt hajlandó a világbajnok mellé állni a dobogó második fokára, két nappal később pedig a 200 gyors díjátadóján a holtversenyben harmadik helyen végző skót Duncan Scott mondta meg a 2019-ben a második vb-címét nyerő kínainak a magáét akképpen, hogy egyszerűen nem rázott vele kezet.

És ki tudja, mi lenne még itt, ha mondjuk Szun Jang indulna (és nyerne) 1500 méter gyorson is: tiltakozásul kémcsöveket taposnának apró darabokra a dobogón a riválisok, vagy csak simán letépnék a nyakából az aranyérmet, esetleg szó nélkül megpöckölnék az orrát, miközben gúnyosan azt suttognák a fülébe, „biológiai útlevél, mi”?

A szokatlanul erős tiltakozás – bár a megnyilvánulásairól érkező hírek ismeretében nemigen szívnak szívesen vele egy levegőt a kollégák máskor sem – Szun Jang kvangdzsui jelenlétének szólt. A jelen állás szerint tizenegyszeres világbajnok gyorsúszónak, megpróbálunk diplomatikusan fogalmazni, nem biztos, hogy indulási engedélyt kellett volna kapnia erre a világbajnokságra, mert tavaly szeptemberben doppingvétséget követett el. Nem először pályafutása során, ám ha mindenki betű szerint értelmezné a szabályokat, akkor garantáltan utoljára, merthogy visszaesőként örökös eltiltással kellene kiszűrni. És bár a sportolót képviselő jogászok el tudták simítani az ügyet egy időre, a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) az ősszel így is meg fogja vizsgálni a történteket. Iciri-piciri logikai zavar, hogy a világbajnokságot nyáron rendezik...

Arról nem szóltunk még, hogy mi is az a vétség, ami miatt Szun Jangot egy bűzlő, levedző fekélyként kezelve kerüli el jó messzire majdhogynem a komplett úszótársadalom. Nem, nem az derült ki, hogy a 27 éves úszó valami eddig ismeretlen csodaszerrel repesztene a medencében, nem is az, hogy egy komplett kórház orvosi stábja és asszisztenciája mellett úgy és azt csinál a laboratóriumban, amit és ahogy csak akar. Ő ennél sokkal, hogy is mondjuk, eredetibb ötlettel rukkolt ki: egy előre bejelentett doppingellenőrzésre egy óra késéssel érkezett meg, ami után mondjuk már nem is kellett volna tőle mintát kérni, mert ez már önmagában kimerítette volna a doppingvétség fogalmát, ám Szun Jang még tudta tetézni egy kicsit: miután a mintavétel során eljárási hibákra lett figyelmes az úszó stábja, Szun egyik testőre (!) mindenféle faksznit mellőzve egy kalapáccsal verte szét a levett mintákat tartalmazó fiolákat.Volt, nincs.

És ebben az egész doppingtörténetben tudják, mire lennék a leginkább kíváncsi? Arra, hogy a hírt hallva hány másodperccel később dugott nitroglicerin tartalmú szívgyógyszert a nyelve alá Lance Armstrong egykori Tour de France-atyaúristen, jelenlegi bukott sárga angyal. Igen, Armstrong, aki hétszer egymás után nyerte meg a francia kerékpáros-körversenyt, akkora sporttörténelmet írva ezzel, mint a Tourmalet és az Alpe d'Huez nevű kultikus hegyek átlagos meredeksége együttvéve.

És leginkább azok után, hogy majdnem elvitte az agyi és tüdőáttéttel súlyosbított hererák. És tudják, akiről csak pályafutása befejezése után derült ki az egykori harcostársak leleplező tanúvallomásainak köszönhetően, hogy a sikerek mögött olyan méretű csalás állt, amilyet addig még nem látott a nemcsak az egyébként sokat tapasztalt országúti kerékpározás, hanem cakompakk a komplett élsport világa.

Persze voltak menet közben is aggasztó jelek. Csak hát az ember bármennyire is megtanulta már, hogy a versenysportban bármi és annak ellenkezője is előfordulhat, eredendően akkor is hinni akar. Még abban is, ami elsőre, másodjára, századjára is lehetetlennek tetszik. Credo quia absurdum est, szól a latin mondás, ami magyarul annyit tesz: hiszek, mert lehetetlen. A hagyomány szerint Tertullianus egyházatyától származik, és Krisztus feltámadásának magyarázatául szolgált, mondván, „Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen”.

A sportban Lance Armstrong példája volt hivatva bizonyítani, hogy a lehetetlen is lehetséges, ha az ember hisz benne. Először nyilván magára Armstrongra vonatkozóan értendő ez a lehetetlenbe vetett hit, mivel az 1993-ban az országúti mezőnyverseny világbajnoki címét megnyerő, ám a nagy körversenyeken korábban rendre esélytelenül próbálkozó kerékpározó a betegség legyőzőséből erőt merítve volt képes újjáépíteni az életbe vetett hitét, az élsporthoz való hozzáállását, a motivációját, az izomzatát, a csapatát – egyszóval mindenét. És ennek a nagy metamorfózisnak a fiktív szövegekben (mese, novella, regény, mindegy is, minek nevezzük) rendszerint az a vége, hogy a hős elnyeri méltó jutalmát.

De az életben nem, ott az efféle tündérmesék szökőévenként egyszer, ha be szoktak teljesülni. Armstrong viszont jött, látott, úgy ment fel a hegyre, ahogy korábban álmában sem, úgy tekert az időfutamokon, mintha gépesítették volna a lábát, és persze győzött. A Touron 1995 és 2005 között hétszer egymás után. És bár a riválisok és a közvélemény egy része is évről évre egyre hangosabban kiáltott farkast, a többség végig hitt. Mert hinni akart.

Itt mindenki doppingol, kezdődtek az immár a befogadói oldalról érkező érvelések, mert senki sem gondol a holnapjára, Armstrong viszont túlélte a túlélhetetlent, bolond lenne újból vásárra vinni a bőrét. A betegség után a hegyeket és az ellenfeleket akarja legyőzni, ebből merít erőt, győzködtük egymást, nem foglalkozva azokkal a fizikai mutatókkal, amelyek szerint (nem csak) az armstrongi teljesítmény számított emberfelettinek. A hitet ráadásul csak mélyítette Armstrong kommunikációja. A Bicikli életre-halálra című önéletrajzi könyv, amelyben olyan részletesen ír a halál kapujáról, hogy azt olvasva senki emberfia nem venné a bátorságot lecsalózni a hős túlélőt, aki, ha nem kap a vörösvértesteket beindító EPO-t, talán már égkék trikóban tekerne a mennyország emelkedőin. És különben is, ki merné bántani azt az embert, aki annyira nemes lélek, hogy még egy alapítványt (LiveStrong) is létrehozott a rák túlélőinek megsegítésére.

És a lehetetlenbe vetett hit nem is volt ördögtől való: Armstrong és társai valóban a lehetetlent vitték véghez: akkor és úgy jutottak hozzá a tiltott szerekhez vagy saját, korábban levett és felturbózott vérükhöz, ahol és amikor ember nem feltételezte.

Lance Armstrong napra pontosan ma húsz éve nyerte meg élete első Tour de France-versenyét, néhány nappal azt követően, hogy honfitársa és névrokona, Neil Armstrong harminc évvel korábban első emberként lépett a Hold felszínére. Kissé bizarr, hogy az űrhajós Armstrong tettének valódiságát napjainkban is kételkedve fogadják, miközben a kerékpározónak a beismerő vallomása ellenére is sokan visszaadnák az összes elvett címét, mondván, sosem bukott meg doppingvizsgálaton, az országúton pedig igazoltan nem akadt nála jobb.

Talán ha ő is kalapáccsal próbálkozott volna az elején…