Úszás: leküzdötte a rákot, Tokióra fókuszál az amerikai olimpiai bajnok

– Jó látni, hogy most itt van az uszodában, az ISL-sorozat budapesti állomásán, és mosolyog. Hogy van?
– Köszönöm, jól. Rákos betegség esetén csak annyit mondhatunk, hogy tünetmentes vagyok, a teljes gyógyulásról csak később beszélhetünk.

– Miért döntött úgy, hogy nyíltan beszél a betegségéről?
– Statisztikák tanúsítják, hogy az Egyesült Államokban egy férfi nehezen veszi rá magát arra, hogy orvoshoz forduljon – a nők hamarabb megteszik –, ha pedig a rákra leszűkítjük, még rosszabb a mutató. Azzal, hogy idejében orvoshoz mentem, megúsztam sok kezelést, ha várok, ha nem tulajdonítok jelentőséget a fájdalomnak és a duzzanatnak, még több műtét és kemoterápiás kezelés várt volna rám.

– Arra akarta felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk oda a testünk jelzéseire?
– Igen. Meg kell értenünk, hogy az orvosok csak információt közölnek – ha nem megyünk el hozzájuk, attól nem ússzuk meg a betegséget. Ha pedig baj van, jobb, ha tudunk róla.

– A legnehezebb pillanatokban honnan merített erőt?
– Támogató környezet vett körül, ezen a családomat, a barátaimat és a közösségi média résztvevőit is értem. Ha megkapod a diagnózist, hogy rákos vagy, bizony van, hogy magányosnak érzed magad – nekem is voltak nehéz óráim, de sosem éreztem, hogy egyedül lennék, hiszen például a közösségi médiának köszönhetően tudtam meg, hogy mások is járnak hasonló cipőben, márpedig ha más képes küzdeni, én is képes vagyok rá. És az én példámat látva ez talán erőt adott többeknek is. Az a tudat, hogy semmilyen értelemben sem vagy egyedül, segített nekem is: elhittem, tudtam, minden rendben lesz.

– Hamar visszatért az uszodába – ennyire szereti ezt a sportágat?
– Igen. Az úszás az életem.

– Már gyerekkorától fogva?
– Valójában nem én választottam az úszást, hanem az úszás engem. Mint minden kisgyerek, én is nagyon sokféle sportágat kipróbáltam, de hogy van tehetségem az úszáshoz, hamar kiderült, így a többi fokozatosan háttérbe szorult.

– Nem akart inkább labdát kergetni, a szabadban mozogni?
– Kedves edzőim voltak, elérték, hogy jól érezzük magunkat a vízben. Nem támasztottak elvárásokat, engedték, hogy csak élvezzük – a pályafutásom döntő momentuma ez, szerintem ennek köszönhető, hogy még most, harmincévesen is versenyszerűen úszom. Ha gonosz, folyton csak kiabáló edzőim lettek volna, akik olyan feladatokat is rám erőltetnek, amelyeket én nem akartam volna megcsinálni, nem tartanék itt.

– De előbb-utóbb kell a szigor az uszodában, ha eredményt akar elérni az ember.
– Ez igaz, és nálam is bekövetkezett, de csak tizennégy éves korom után. Az akkori edzőim már szigorúbbak voltak, keményebb munkát követeltek, és persze előfordult, hogy kiabáltak velem. Ám ez cseppet sem volt ijesztő, hiszen fontos üzeneteket közvetítettek nekem. Például: dolgozz, dolgozz, dolgozz! Vagy hogy muszáj gyakorolni, mert csak így lehetsz jobb és egyre jobb.

– Ezzel nem feltétlenül győz meg arról, hogy az úszás nem unalmas sportág a monotonitásával...
– Épp erről beszélgettem itt Hosszú Katinkával. Ő is említette, hogy unalmas, igaz, ő sokkal többet úszik egy nap, mint én. Sprinterként én jobb helyzetben vagyok, hiszen egy-egy edzésen kevesebb méter vár rám, két feladat között pedig még beszélgetni, viccelődni is tudok a társaimmal. Ettől még tény, az úszás nem éppen változatos. Mindenkinek találnia kell valamit vagy valakit, ami vagy aki élvezetesebbé teszi. Ez lehet az edző, a közösség, az adott feladat vagy az elérendő cél.

– Az ISL-sorozat is lehet ilyen?
– Ez fantasztikus kezdeményezés, mi nagyon élvezzük. Itt, a Duna Arénában ez kiváltképp így van. A világ legszebb uszodája, pedig én bejártam a világot. Amerikában leginkább csak kinti medencéink vannak, itt meg két ötvenes medence is – káprázatos! Ráadásul csupa jó élmény köt ide: két éve a világbajnokságon majd' felrobbant az aréna, amikor a férfi 4x100-as gyorsváltó döntőjében nyertünk. Persze, tudom, a magyarok bronzérmet szereztek, de minket is feldobott a hangulat, ami akkor itt uralkodott. Arra is emlékszem, mennyire élveztük, hogy vízi taxival közlekedtünk a szálloda és az uszoda között. Az a világbajnokság különleges helyet foglal el a szívemben, és ezt mondja valamennyi amerikai úszó.

– Hogy bírja a tempót a fiatalokkal?
– Igyekszem tartani a lépést. Sokszor frocliznak a többiek, öregembernek szólítanak, pedig Cseh László még nálam is idősebb... Lenyűgöz, hogy ő még mindig úszik, és ott van a legjobbak között.

– Önnek is az a célja, hogy ott legyen a legjobbak között: irány Tokió?
– Az az álmom, hogy a tokiói olimpián újabb aranyérmeket szerezzek hazámnak. De már a csapatba kerülés is nehéz, hiszen hatan is képesek vagyunk 48 másodpercen belül úszni a száz gyorsot – tavaly nem így volt... De az amerikai úszósport azért olyan erős, mert már a válogatón is harcolnunk kell. Én kész vagyok a csatára.