Mark Spitz: Hosszú Katinka igazán nagyszerű, de a magyar úszók mindig is azok voltak

– Néhány hét múlva betölti a hetvenet, és úgy tűnik, tökéletes formában van. Mi a titka?
– Nem is tudom, erről édesanyámat kellene megkérdezni – mondta a Nemzeti Sportnak adott interjújában az úszólegenda Mark Spitz, aki a csütörtök esti díjátadó gála kedvéért, Szeles Mónikához és Carl Lewishoz hasonlóan Pákay Péter és a Path menedzseriroda szervezésében érkezett Budapestre. – De szerintem a rengeteg úszás teszi, már gyerekkoromban is igazán egészségesen éltem. Persze nem érzem magam húszévesnek, de néhány korombeli barátom bizony már nincs olyan jó formában, mint én.

– Milyen gyakran úszik manapság?
– Heti háromszor: hétfőn, szerdán, pénteken. Nagyjából egy óra az adag, de néha azért lerövidítem negyvenöt percre.

– Számos eltérő forrás találni arról, milyen rokoni szálak fűzik hazánkhoz. Valójában milyen kötödése van tehát a magyarokhoz?
– Őszintén szólva abban bíztam, hogy önök fogják elmondani nekem! Tudom, hogy apai ágon van magyar kötődésem, viszont a Spitz név német eredetű. Ha visszaugrunk százötven évet az időben, az akkori nagy birodalmak egész nagy területeket lefedtek, ezért nem lehetünk teljesen biztosak. Szóval a magyar háttér megvan, de a részleteket nem tudjuk, és bár többször jártam már itt, eddig még senki nem szólt, hogy felgöngyölítette volna a szálakat.

– Az viszont biztos kapcsolódási pont Magyarországhoz, hogy Zádor Ervin volt az egyik első edzője.
– Így van! Nagyjából 13-14 éves voltam, amikor Kaliforniában az edzőm lett, nagyszerű ember volt. Mindig reggel öt óra harminckor jött értem, edzettünk, aztán iskola, utána meg újra tréning. Ami nagyon megmaradt bennem, hogy az edzőmedencénk vize igazán meleg volt, és noha nem szerettem korán kelni, az egésznek olyan hangulata volt, mintha csak fürdőznék. De Ervin nagyszerű fickó volt. Véletlen egybeesés, hogy 2006-ban készült egy dokumentumfilm a magyar pólócsapat 1956-os olimpiai szerepléséről, A szabadság vihara, és engem kértek fel narrátornak. Ennek apropóján néhányszor újra beszéltünk telefonon, de aztán sajnos meghalt. Viszont ez is elég volt ahhoz, hogy felelevenítsük a közös élményeket. Fantasztikus történet az övé és az egész csapaté.

– Hát még az öné! Gyerekként ki látta meg az önben rejlő hihetetlen tehetséget?
– A családom óriási szerepet játszott abban, hogy megfelelő lehetőségekhez jutottam. Emlékszem, 14 éves korom körül komolyan el kellett gondolkodnunk, érdemes-e magasabb szinten folytatnom az úszást, de apámék vállalták az áldozatot, és csak miattam átköltöztek Santa Clarába, ahol jó kezekben fejlődhettem tovább. Két-három éven belül már volt olyan világrekord, amit megdöntöttem, és egyre több olimpikonnak mutattak be, köztük Don Schollandernek. Neki óriási hatása volt a karrieremre, igazán felnéztem rá, és különleges lehetőségként éltem meg, hogy mellette és vele úszhattam. Eleinte nem tudtam felvenni vele a versenyt, de ahogy kezdtem nőni, egyre jobban ment, szóval a fejlődésemben óriási szerepet játszott, hogy elköltöztünk, és ilyen emberek között edzhettem, miközben én is nagyon komolyan vettem a tréningeket.

– Viszont az 1968-as olimpián még így is megmaradt csiszolatlan gyémántnak. Mi hiányzott Mexikóban?
– Néhány aranyérem! Világrekorderként tényleg azt gondoltam, többet nyerek kettőnél, de az olimpiai program annyira szokatlan volt, hogy nagyon nehezen tudtam fenntartani a koncentrációt. Bár én tartottam a világrekordot, kikaptam száz méter pillangón, így a váltóban sem szerepelhettem, tehát ezzel két lehetséges aranytól estem el. Ez annyira kikészített, hogy kétszáz pillangón is csődöt mondtam.

– Mit változtatott a következő olimpiáig?
– Folyamatosan versenyeken vettem rész a négy kiemelt egyéni számomban. Az olimpia előtti két évben már annyira belerázódtam, hogy mindig én nyertem, és megdöntöttem a világrekordokat is. Meg kellett tanulnom, hogyan birkózzak meg a nyomással, hogyan kell jól versenyezni a számaimban és a nagy viadalokon. Ez segített abban, hogy 1972-ben akkora sikereket érjek el.

– És a titkos fegyverét, a legendás bajszát még nem is említette!
– Ez vicces sztori, mert akkoriban mi, úszók levágtuk a hajunkat, borotváltuk a karunkat, a lábunkat, és senki nem gondolt rá, hogy arcszőrzete legyen. De hát a hetvenes évekről volt szó a Rolling Stonesszal, a Beatlesszel és más rockbandákkal, az utcán mindenkinek szakálla, bajsza vagy hosszú haja volt. Ahogy huszonéves kortársaim, én is kerestem önmagam, és öt hónap alatt sikerült is bajszot növesztenem. De nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, és az olimpia előtt tényleg le akartam vágni. Aztán az előtte lévő versenyeken megdöntöttem pár világrekordot, és arra gondoltam: ha így is megy, miért változtassak rajta? Amikor megérkeztem Münchenbe, mindenki odavolt a hosszabb hajamért és a bajszomért, szóval maradt az egész.

– Igaz, hogy még az oroszokat is beugratta a bajszában rejlő erő mítoszával?
– Igen. Az olimpián minden országnak adott mennyiségű edzésideje van, de mi már kihasználtuk a miénket. Én viszont mindenképp abban az időben akartam edzeni, amikor a döntőt is rendezték, csakhogy a medencét épp az oroszok használták. Megkértem őket, hogy tíz percre hadd csatlakozzak hozzájuk, ám amikor beugrottam, mindenki kijött, a medence alján lévő kameraablakokban pedig folyamatosan villogtak a vakuk. A fél orosz edzői csapat eltűnt, és engem figyelt alulról. Persze nekem se kellett több, elkezdtem mindenféle őrült karcsapást használni, tényleg úgy kalimpáltam, mint egy ötéves. Amikor lejárt a tíz perc, ők is feljöttek, és mondták, hogy még sosem láttak ilyen technikát. Kérdezték, tényleg így úszom-e, én pedig csak bólogattam. Erre elkezdtek faggatni a bajszomról is, én meg azt mondtam neki: a bajusz segít eltéríteni a vízáramlatot a számtól, így sokkal mélyebbre tudom hajtani a fejem, és ezáltal még áramvonalasabb és gyorsabb leszek. Tudtam, hogy egy nap alatt úgysem tudnak bajszot növeszteni, ezért csak dicsértem és dicsértem a pozitív hozadékait. De a következő évben mit látok? Minden orosz versenyző bajszot növesztett, és úgy úszott...

– Az olimpia során egyébként felfogta, hogy hét aranyával éppen sporttörténelmet ír?
– Tudtam, hogy korábban még senkinek sem sikerült, és ezzel óriási terhet vettem a vállamra. De azt is tudtam, mennyit edzettem, milyen sikeresen versenyeztem, és milyen időket értem el. Ezért voltam olyan magabiztos, hogy ha nem betegszem meg, és tartom magam a tervhez, akkor nagy dolgok sülhetnek ki az egészből. Az olimpia előtti két évben annyira sikeres voltam, hogy statisztikailag is kicsi volt az esélye a bukásnak, ami óriási önbizalmat is adott. Csak évekkel később döbbentem rá, a München előtti időszakban a versenytársaim azért versenyeztek, hogy melyikük szerzi meg mögöttem a második helyet. Lehet, hogy csak három százalékkal voltam jobb a többieknél, de mindig mindent megtettem azért, hogy ez a három százalék ott is legyen.

– Hol tartja a hét legendás müncheni aranyérmet?
– Egy bank széfjében, szóval ne is próbálkozzon senki betörni hozzám, úgy sincsenek ott!

– Soha nem tervezte kiállítani vagy múzeumba adni őket?
– Voltak olyan gondolataim, hogy egy körút erejéig megmutatjuk az érdeklődőknek, de túl nehézkes lenne. Az egyetlen biztonságos hely a megtekintésre egy bank lenne, ami nem a legszerencsésebb hely, szóval a megvalósításig nem jutottam el.

– A müncheni olimpia kapcsán sajnos nem mehetünk el szó nélkül a palesztin terroristák támadása mellett. Nem rémisztő a tudat, hogy zsidó, ráadásul a játékok legeredményesebb sportolójaként ön is egyértelmű célpont lehetett volna?
– Az úszók programja egy nappal korábban véget ért. Sokszor kérdezték már tőlem, mi lett volna, ha akkor történik az egész, amikor én is úszok, viszont nem akkor történt, tehát nincs rá válaszom. A mai olimpiák biztonsága egyértelmű következménye a Münchenben történteknek. Az illetékesek rengeteget tanultak az esetből – de sajnos 11 emberélet árán.

– A játékok után igazi világsztár lett. Mennyire volt nehéz két lábbal maradni a földön és nem arrogánssá, nagyképűvé válni?
– Mivel korábban még senki nem érte el azt, amit én, nem is volt példa előttem. Nagyon izgalmas időszak volt, ám fogalmam sem volt, milyen pénzügyi és egyéb lehetőségek várnak rám, és milyen követelményeknek kell megfelelnem. De élveztem, mert fiatal voltam, és folyamatosan tanultam. Időközben összeházasodtam egy nagyszerű lánnyal, aki azóta is a feleségem, és együtt váltunk azzá, akik vagyunk. Mindenkinek megvan a maga útja, nekem sincs másik.

– Nem bánta meg, hogy 22 évesen befejezte a pályafutását?
– Egyszerűen be kellett fejeznem. Akkoriban az úszásból nem lehetett megélni, és már számos kötelezettségem és elfoglaltságom volt több cég irányába. Előtte nem tudhattam, hogy az olimpiai siker ilyen sok rengeteg másik kaput nyit meg előttem, és lelkes fiatalként az új felé fordultam.

– Valóban belekóstolt a televíziózástól kezdve a reklámforgatásokon át számos üzleti tevékenységbe, de azért a sportkarrierje utáni évtizedekben az úszás világán is rajta tartotta a szemét?
– Egy ideig nem voltam aktív részese az úszásnak, de azért mindig is figyeltem a nagyobb eseményeket. Az elmúlt húsz évben leginkább azért követtem a sportágat, mert a kétezres olimpián megjelent egy fiatal srác, akit úgy hívtak, Michael Phelps. Amikor négy évvel később Athénban már elkezdte halmozni az érmeket, az újra felerősítette az úszás és Mark Spitz kapcsolatát, hiszen több mint harminc év után itt volt egy srác, akivel kapcsolatban felvetődött a kérdés: vajon meg tudja csinálni ő is ugyanazt? Ha tetszett, ha nem, a 2008-as pekingi olimpiáig ez állandó téma volt, bár engem nem is zavart – őt szerintem jobban.

– Tegye a szívére a kezét: szomorú volt, amikor Phelps a nyolc arannyal megdöntötte a rekordját?
– Nem, tényleg nem. Hiszek benne, hogy az én nagyságom tényét erősítette meg a rekorddöntés. Akkor vetült rám ismét a figyelem, hiszen harminchat évig tartottam az aranyérmekkel kapcsolatos csúcsot. Igazából megkönnyebbültséget éreztem, hogy többé már nem az enyém a felelősség.

– Phelps tehát újra az úszás világa felé terelte, és a 2017-es budapesti világbajnokságon is itt volt. Hogy tetszett a vébé?
– A létesítmény egészen fantasztikus, ami sokat hozzátett a hangulathoz. De amúgy is mindig szívesen figyelem a világ legjobbjait versenyzés közben. Szóval nagyon kellemes emlékeim vannak.

– Mit gondol a magyar úszók sikereiről?
– Hosszú Katinka például igazán nagyszerű, de a magyar úszok mindig is azok voltak. Önöknek mindig is voltak világrekorder úszóik, és most is itt van a legújabb szenzáció, a 19 éves Milák Kristóf, aki kétszáz pillangón megdöntötte Phelps rekordját.

– Tudta, hogy Milák ideje néhány század híján tíz másodperccel jobb, mint az ön korábbi világcsúcsa ezen a távon?
– De fogadjunk, hogy az enyém meg legalább húsz másodperccel volt jobb, mint a negyven évvel azelőtti rekord!

– A csütörtök esti gálán majd találkoznak is, aztán ön rögtön másnap a TF-en tart előadást A siker útja címmel. Erről mit lehet tudni?
– Nem feltétlenül azt mesélem el, hogyan jutottam el a sikerekig, inkább arról beszélek, miként jutottam túl a sportolói élettel járó negatív tényezőkön. Sokan hajlamosak a rossz dolgokra koncentrálni: miért kell felkelnem olyan korán, miért csinálom egyáltalán? Én pontosan átmentem azokon, amiken a hallgatóság is, ilyen szempontból nem különbözünk. Bárki lehet a következő Mark Spitz vagy Michael Phelps, ha átrágja magát az akadályokon. Nem az a lényeg, hogyan estél el, hanem az, hogyan állsz fel.

– Fantasztikus életút áll ön mögött. Mit kíván a következő évektől?
– Elsősorban azt, hogy egészséges maradjak. Továbbra is szeretném élvezettel figyelni az úszás fejlődését, hiszen, ahogy említette, mostanra tíz másodperccel dőlt meg a rekordom, de lehet, hogy jövőre tizenkettővel fog. Kíváncsi vagyok, hogy a maiak miként ösztönzik a feltörekvő fiatalokat, mint ahogy én ösztönöztem Michael Phelpst. Ha nem lett volna a vízióm a hét aranyról, Michaelnek milyen céljai lettek volna? Én most csak hátradőlök, és érdeklődve figyelem, ki lesz a következő nagy rekorder.