Wladár Sándort a cicák és kutyusok között is a kötelességtudat viszi előre

„Szép jó napot kívánok! Ott mi a baj? A cica jobban van? Beadta a kutyának a gyógyszert?”

Még el sem érünk a rendelő bejáratáig, Wladár Sándor máris megnyitja a napot: az állatorvosi rendelő előtt, az utcán sorakoznak a jószágok, persze mind gazdájával együtt. Van ugyan váró a házban, ám mindenki úgy dönt, inkább élvezi a napsütést a várakozás alatt – és az állatok is jobban szeretnek a szabad levegőn lenni. Türelmetlenségnek nyoma sincs, noha a doktor úr késik néhány percet – milyen nagy kalamajka lett volna abból, ha ezt fiatalon, az uszodában tette volna meg…! Széchy mester biztosan nem hagyta volna szó nélkül, és persze nem is történt ilyesmi, de ez a néhány percnyi késés ezúttal senkinek sem fáj, a moszkvai olimpia bajnoka meg zsivány mosollyal elsütheti a megjegyzését: „Azért az iramot én diktálom! Éppen úgy, mint régen, amikor azzal sokkoltam az ellenfeleimet, hogy kiugrottam a rajtnál!”

Mert ugye akkor még lehetett élni ezzel a taktikai fegyverrel, ma már a hiba azonnali kizárást von maga után, úgyhogy a startnál manapság hihetetlenül nagy fegyelem uralkodik az uszodában.

De fegyelem és persze figyelem van Wladár doktor rendelőjében is, pardon,Wladár doktorok rendelőjében is, merthogy Sándor mellett itt dolgozik bátyja, Zoltán, sőt, Zoltán lánya, Zsófia is. „Zolit követtem. Mindig és mindenben. Először az uszodába, aztán az állatorvosi egyetemre. De megsúgom, Hargitay András előtt is Zoli példája lebegett, és ezért választotta ezt a pályát” – mondja Sándor.

ÖT MÁSODPERC ALATT KÉPES DÖNTENI    

Családias hangulat uralkodik a rendelőben – mindenféle értelemben.

„Fotózás lesz, ugye senkinek sincs ellenvetése?” – Wladár doktor dolgozik helyettünk is, és jóleső elégedettséggel nyugtázza, hogy a páciensek gazdái egyetértőleg bólogatnak.

Eleve felbolygatjuk a megszokott menetrendet, részben a fotózással és a faggatózással, részben mert érkezik velünk Kókusz kutyus: a tízéves fehérséget néhány héttel ezelőtt Wladár doktor vette kezelésbe, a gerincénél becsípődött egy ideg, mozdulni sem bírt. Hála az odafigyelésnek, a szakmai tudásnak, az injekciónak, a precíz tanácsoknak és utasításoknak, Kókuszból újra igazi virgonc lett. Ez a doktor úrnak nem is feltétlenül tetszik… „Ne engedd már, hogy felugráljon rád! Mondtam, hogy nem végezhet függőleges mozgást! – rivall rám még az első páciens előtt, de a kérdésre, mégis hogyan érjem el, már nem ad ilyen egyértelmű utasítást: – Nem tudom, érd el, hogy ne ugráljon, mondtam neked, hogy visszatérhet a baj!”

Szót fogadunk, meghúzódunk a sarokban, Kókusz az ölemben (felugrott, de pszt!), és figyelünk. Sándor pedig „átvedlik” állatorvossá: megfelelő ruházat, sztetoszkóp, kifejezetten átszellemült tekintet.

„Hét cicájuk van, csak ő lázasodott be, már jobban van, hatott a kezelés? – kérdezi a kislányt és édesapját, aztán hirtelen „megidézi” az úszóelnöki énjét: – Isteni lett a memóriám, amióta én vagyok a Magyar Úszószövetség elnöke. Az elején sokat berzenkedtem az ellen, hogy megszólaljak nagy nyilvánosság előtt, egyszerűen ez nem az én világom, de kénytelen voltam beletanulni ebbe is. Aztán ahogy egyre több beszédet tanultam meg, úgy lett jobb és jobb a memóriám. Előfordul, hogy szükség van egy-egy megfelelő szóra vagy emlékeztetőre, de általában ránézésre beugrik minden állat előélete.”

Ahogy öt másodperc alatt képes eldönteni azt is, kell-e az állatra szájkosár a vizsgálat során. Mert azért vannak nehéz és bizony elég fájdalmas pillanatok is a rendelőben… Legutóbb egy kóbor macska hagyott hetekig megmaradó nyomot a doktor úr kezén – természetesen úgy, bekötött kézzel is ellátta az állatokat a rendelési időben.

Minden pénteken délután és szombaton délelőtt.

Immár huszonöt éve.

„A kötelességtudat visz előre. Ez határozza meg az egész életemet” – jelenti ki, s már veszi is a kezébe a megfelelő műszert: a fekete spániel szeme csúnya, nagyon csúnya.

AZ ÁLLATOK A LEGFONTOSABBAK    

Nyilván minden állatorvosi rendelőben így van, mégis nagyszerű érzés látni, hogy az olimpiai bajnokként csodált, úszóelnökként tisztelt Wladár Sándor előtt minden jószág kezesbáránnyá válik.

Majdnem mindegyik… Az utcán talált, néhány hónapja egy kisgyerekes családnál otthonra lelő cicára sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy türelmesen és nyugodtan tűri a kezelést.

„Na, ennek a macskának fél év múlva csókolommal köszön majd mindenki” – mondja, miközben minden idegszálával arra összpontosít, hogy a macskát a vizsgálóasztalon tartsa, és persze arra, hogy a cica ne kapjon belé. Az állat bevet mindent, még azzal is megpróbálkozik, hogy „leszalad” az asztalról, de Wladár doktor nem vesztes típus: a levegőben kapja el, magasba emeli, úgy, mint a vadász a zsákmányát: „Kis vadóc, azt hitted, túljársz az eszemen? Kemény macska lesz belőle!” Utóbbi megjegyzését már a gazdájának mondja, akit türelmesen felvilágosít arról is, hogy otthon a gyerekek se vaduljanak túlságosan a macskával, mert akkor az állat azt hiszi, ez a természetes, és mire a család észbe kap, a cica kezelhetetlenné válik. A kismacska minden tiltakozása ellenére megkapja az oltást, aztán gyorsan visszakerül a hordozójába.

Wladár doktornak meg van néhány percnyi ideje – lehuppan a bőrfotelbe, és kávét kér. „Tudok ám dirigálni” – vigyorog, de senki se higgye, hogy diktatúra uralkodik a rendelőben, sőt! Az itt dolgozó fiatal állatorvosok, egyetemi hallgatók éppen a nyugodt hangulat és a sokaknak imponáló mentalitás miatt választották ezt a helyet. És akad olyan is, aki már csaknem másfél évtizede mondhatja a második otthonának a rendelőt.

„Marci huszonhat éves – bök az egyik fiatal felé Wladár Sándor. – Tizenkettő volt, amikor először nálam járt, nekem pedig a belső hang azt súgta, kérdezzem meg tőle, mi akar lenni. Megtettem. És amikor azt válaszolta, hogy állatorvos, felajánlottam neki, hogy amikor van kedve, jöjjön le a rendelőbe. Azóta itt van. Lassan túlnő rajtam.”

Lassan, komótosan kortyolja a kávéját, és nyugodt lehet, hiszen a rendelő másik két, igen modern műszerekkel felszerelt helyiségében a fiatalok nagyszerűen helytállnak: infúzióra kötik a beteg kutyát, a másikat az asztalra fektetik, ultrahanggal vizsgálják. Mindenki tudja a dolgát, egyetlen hangos szó sem hangzik el, senki sem ideges, egytől egyig a munkára koncentrál mindenki, no meg az állatokra – itt ők a legfontosabbak.

És a gazdik, többségük évtizedek óta jár ide. Persze más-más állattal – ehhez a hivatáshoz a halál is hozzátartozik. „Eltérő, kit hogyan érint az elmúlás, én például sokáig agyalok egy-egy eset után, mit is kellett volna másként csinálni – mondja Sándor, majd a másik fiatalra mutat: – Kérdezd meg Móricot, ő hogyan áll ehhez a témához, rögtön rájössz, hogy teljesen másként gondolkozik, mint én.” És valóban: a fiatal fiú úgy véli, felesleges időtöltés azon merengeni, ha elpusztul egy állat, hiszen az nem visz előrébb. Amíg él, amíg van remény, mindent meg kell tenni, hogy meggyógyuljon, ha mégsem sikerül, nem szabad keseregni.

„Doktor úr, jöjjön!” – a már-már filozofikus eszmecserét Wladár doktor harsány köszönése szakítja meg: régi ismerős érkezik a rendelőbe, a Szent István Kórház egyik orvosa Mollival és Buksival. Két, menhelyről befogadott kutyával. „Van, aki ragaszkodik meghatározott fajtához, tenyésztőhöz, a pedigréhez, és van, aki kizárólag menhelyről hoz el kutyákat. Mindkettőnek megvan a szépsége” – jegyzi meg Wladár doktor, s mivel a két kutyus egészséges, csak az éves oltásra érkezett, bőven van ideje a régi ismerőssel beszélgetni. Szó esik a koronavírus-járványról, a bejrúti robbanásról, Libanon szépségéről, még ezer és egy kérdésről – a kutyusok észre sem veszik a tűszúrást, de mi sem, hogy már túl is vannak az oltáson.

Apropó, tűszúrás!

„Hozd csak ide Kókuszt! Hadd nézzem meg, mennyire érzékeny a gerincénél – szó nélkül engedelmeskedem, de azért a szememet becsukom. – Jaj, ne izgulj már, csak megszurkálom kicsit.” Valóban: a kutya engedelmesen tűr, csak én remegek. „Na, sokat javult, de azért tényleg óvatosan azzal a függőleges mozgással” – hangzik el újra a figyelmeztetés, de hogy akkor mit mond Wladár doktor, amikor a kutya hatalmas lendülettel vetődik újfent az ölembe, inkább hallgassuk el…

Már csak azért is, mert az újabb betegre, egy idős macskára tényleg nagyon oda kell figyelnie – a fiatal orvosok újfent hozzák az infúziós berendezést, eközben Wladár doktor a gazdát faggatja ki. Már nyoma sincs Sándor reggeli fáradtságának, álmosságának: egyszerűen kivirul a rendelőben, s bár saját bevallása szerint is sokszor érzi magát kimerültnek vagy éppen fásultnak, meg sem fordul(t) a fejében, hogy feladja az állatorvosi praxist.

„Feladatnak tekintem az állatorvoslást, nem hivatásnak” – jelenti ki, azt pedig már csak mi tesszük hozzá, hogy a hosszú évek sem hoztak magukkal automatikus megoldásokat, egyértelműnek tűnik, hogy az éves oltások kivételével nem rutinból „hozza le” a rendelést Wladár doktor.

KÉT FRONTON ÁLL HELYT

Persze megesik, hogy egy „segítség” nem elég, szükség van másodikra is, az újabb csésze kávé majdhogynem kérés nélkül érkezik a doktor úr elé. Ő pedig mesél és mesél két páciens között. Például arról, hogy az elmúlt hetekben Hosszú Katinka Zeusz nevű kutyáját kezelte, vagy arról, hogy legutóbb Sidi Péter kopogtatott a rendelő ajtaján: az elnök-doktor úr és a sportlövő-világbajnok barátsága régi keletű, s olyannyira mély, hogy Wladár Sándor tökéletesen megbízik Sidi Péterben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy előfordult már, a doktor úr csak felszívta a fecskendőbe az oltóanyagot, a műveletet pedig már maga a sportoló végezte el. Vagy arról, hogy nem ijedt meg akkor sem, amikor Gyulay Zsolt kérte a segítségét, mondván, mór teknősének puha a páncélja és hártya van a szemén. „Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de összeszedtem minden tudásomat, elolvastam a megfelelő szakirodalmat, úgyhogy a teknős is meggyógyult” – mondja büszkén, az arca csak akkor komorul el, amikor a sportvilág jelenlegi helyzete kerül szóba…

A koronavírus-járvány léket ütött ugyanis a hajón, nem is kicsit, és ki tudja, mikor áll helyre újra a világ rendje. De a Magyar Úszószövetség, élén Wladár Sándor elnökkel igyekszik állni a sarat, és mindent elkövet azért, hogy legjobbjaink ne szenvedjenek hiányt semmiben, és minden követ megmozgat azért is, hogy az utánpótlásbázis megmaradjon. Utóbbi jóval keményebb dió – ebben maradunk.

Meg abban, hogy Kókusznak megtiltom a függőleges mozgást.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 15-i lapszámában jelent meg.)