„Nem akartam, nem szerettem szerepelni, én az úszást szerettem – mondja Sydney olimpiai bajnoka. – Az első sikereim idején átlagos gimnazista lány voltam, az ezerkilencszázkilencvenötös Európa-bajnoki bronzérmet elsősként szereztem meg. Túl sok inger ért akkoriban egyszerre, nem is nagyon tudtam mit kezdeni velük. Számomra két fontos dolog volt: az úszás és a tanulás. Idővel persze megtanultam ezt is, talán nem véletlen az sem, hogy sportmédiából doktoráltam. Azt kutattam, hogyan vélekednek erről a sportolók, és úgy látom, a fiataloknak manapság sem egyszerű a dolguk, hiszen bekerülnek a verklibe, s bizony ők sem mindig tudják, hogyan kezeljék az ismertséget. Van persze olyan is, aki szeret szerepelni, szerintem e tekintetben is az a jó, ha az ember megtalálja az arany középutat.”
A fiatal Kovács Ágnes sokszor faggatásnak vette, ha olyanokról is kérdezték, amikről nem akart beszélni – a gimnáziumában nem voltak gondjai, hiszen sportosztályba járt, ahová már Európa-bajnoki érmesként érkezett. És tudja azt is, hogy az 1998-as perthi világbajnokság idején az osztálytársai bizony nem tanulni mentek be a terembe, hanem őt nézték: Ági Ausztráliában ünnepelte első világbajnoki címét, társai pedig a Vörösmarty Mihály Gimnázium falai között.
„Sokáig csak tettem a dolgomat, s nem nagyon foglalkoztam a megjelenésekkel – árulja el. – Édesanyám gyűjtötte a rólam szóló cikkeket, ma is megvan belőlük sok. Azért persze elolvastam én is őket, és megnéztem a felvételeket is. De évekig furcsa volt, ha interjút kértek tőlem… Aztán a kilencvenes évek közepén furcsa irányt vett itthon a bulvár, a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy csak a szenzáció a fontos. Mi, sportolók viszont sportolóként akartunk szerepelni az újságokban – azt szerettük, ha a teljesítményünk a hír. Elutasító sohasem voltam, igyekeztem helytállni ebben a másfajta szerepkörben is, és amikor az egyetem elvégzése után hazatértem Amerikából, sokkal nyitottabbá váltam, azt hiszem, elmondhatom, hogy kifejezetten jó kapcsolatot ápolok a sajtó képviselőivel.”