A vereség ellenére a riválisok még félnek tőlünk

Az élet a legnagyobb rendező, mint tudjuk. Most éppen úgy írta a forgatókönyvet, hogy a magyar férficsapat játékosai pontosan akkor készülődtek utolsó eindhoveni edzésükre, amikor női együttesünk játékosai elhaladtak az öltözőfolyosón. Fülig érő szájjal, hiszen a nyakukban ott lógott a megérdemelt-megharcolt bronzérem.

Nem mindennapi kettősség.

És párhuzam. Szombaton ugyanis ugyanazt érezhettük át a lányokkal egyetemben, amit a montenegróiak péntek este. Hogy amikor nyomnak, és vernék be a fejedet a medencefenékbe, akkor minden egyes kivédekezett emberelőnnyel erősebb leszel, minden blokkal, minden kikényszerített rossz passzal, minden védett lövéssel te válsz még erősebbé mentálisan. És egy idő után már hiába adják, fel sem veszed, nem is reklamálsz, hanem a közben gyűjtött erőből merítesz, és egyszerűen képtelenség fölibéd kerekedni. A magyar lányok szombaton ezt adták elő 10:21-es ítéletarány mellett.

Férficsapatunk sajnos lélektanilag a másik oldalon állt pénteken. Minden elbaltázott emberelőnnyel a montenegróiak önbizalmát, lelki és fizikai tartalékait növelte. Kovács István, a románok szövetségi kapitánya úgy vélte, számunkra szinte zavaró, ha ennyi fórt kapunk – nem vagyunk hozzászokva –, ráadásul érezhető volt, hogy a montenegróiakon milyen iszonyatos dac lett úrrá az idő előrehaladtával.

Egyébként érdekes volt körbekérdezni a külföldi újságíró kollégákat, hogy a különféle országok vízilabdás kollektívája miként látja a magyar válogatott. Akár az olasz, akár a horvát, akár a montenegrói szakíróval beszéltem, a válasz egybecsengő: még mindig mindenki a magyaroktól retteg a legjobban. „Egyértelmű, hogy ők az olimpia esélyesei, nálunk, Olaszországban ez nem is lehet vita tárgya. Ennyi zseni egy csapatban nincs másutt, még a szerbeknél sem” – mondta Francesco Passariello, az olaszok sajtófőnöke. Dean Bauer, a horvát „Nemzeti Sport” sokat látott tudósítója is amondó: a játékosaikkal folytatott beszélgetésből az jön ki, hogy a magyarok tudása továbbra is félelmetes, „itt most talán az volt a gond, hogy sem ők, sem a mi csapatunk nem játszott annyira dinamikusan, mint a szerbek és a montenegróiak”.

Utóbbiak amondók, éppen azért tartják önálló pólótörténelmük egyik legnagyobb győzelmének a péntekit, mert a háromszoros olimpiai bajnok ellen aratták, ráadásul ilyen meccsen. Nikola Nikolics még hozzátette: „És senki se mondja, hogy a magyarok kulcsemberei idősek volnának. Kásás, Kiss, Biros – még mindig nincs náluk jobb, ez egyértelmű.”

Akkor meg? – tehetnénk fel a kérdést, csak hát ez félig-meddig költői. Sajnos mindaz beigazolódott, amiről Kemény Dénes beszélt a meccs előtt: ha a két gárda ugyanazon a szinten teljesít, akkor mi nyerünk. Ha ők jól játszanak, és mi közepesen, fordulhat a kocka. Fordult. Mint minden „rendes” vízilabda-összecsapás, az elődöntő is az előny-hátrány megjátszáson-kivédekezésen múlt. Hogy a miértekre igazán megfontolt válaszokat kaphassunk, ahhoz még egy kis idő kell.

Figyeltem játékosaink arcát, amint sorban bukkantak elő az öltözőből – ez még nem az értékelő fázis, maradjunk annyiban. „Egyet aludva a történtekre?” – kérdeztem Szivós Marcit, de ő visszanézett, és egy savanykás mosoly kíséretében annyit válaszolt: „Ne haragudj, nem tudok mit mondani… Mondanám, de… Nem jön ki…”

Kiss Gergely sóhajtott egyet… „Ma már játszottam volna… Még reggel is bennem volt a meccs utáni boogie… Jó lett volna kiadni magamból a feszkót. De majd vasárnap…”

Az ám, vasárnap! Ismét kedvenc olaszainkkal. Mondjuk úgy, egyszerűbbnek ígérkezik, mint egy horvát vagy egy szerb meccs – ránézésre. Hanem a bíróküldésben szintén van némi „boogie”, hogy kölcsönvegyem a szót. Merthogy érkezik Nenad Peris. Aki már a lányok elődöntőjén megmutatta, mennyire vagyunk jóban azóta, hogy Horvátországban a németek elleni vereséget „Vogel–Hrvatska 10–9” címmel tálalta a helyi média a mi bírónk ténykedése miatt. Félő, most újra az ellenfelet fogják pakolni. Viszont a példa adva van: ha így lesz, ugyanúgy lehet dacolni, erőt meríteni, mint a montenegróiaknak.

Az öltözőajtó mögül kiszűrődő „Hajrá, magyarok!” dühödt büszkeségét hallva mindenesetre azt mondom: nem féltem a srácokat.

A VÍZILABDA EURÓPA-BAJNOKSÁGRÓL – BENNE SZAKÉRTŐI VÉLEMÉNYEKKEL ÉS A BRONZÉRMES NŐI CSAPAT EREDMÉNYÉVEL – KÉTOLDALAS ÖSSZEÁLLÍTÁST TALÁLNAK A VASÁRNAPI NEMZETI SPORTBAN.