„Én erre készültem, a vízilabda-válogatottat akarom vezetni"

– A berkekben azt lehetett hallani, hogy az elnökválasztás izgalmas, viszont akárki lesz is a befutó, egyvalami biztos: öné a kapitányi poszt.
– Ez az, amit szeretnék elkerülni, hogy még a látszatát is elkerüljem valami hasonlónak. Sok jó edző van, és ez olyan poszt, amelyért érdemes küzdeni. Ahogy tudom, több jelentkező lesz – nem véletlenül. Elég nagy baj volna, ha senki sem akarna kapitány lenni. Vannak lelkes és harcos emberek, akik kellően erősnek érzik magukat ahhoz, hogy ilyen helyzetben vállalják a felelősséget.

– Még az eindhoveni Eb-n kérdeztem külföldi szakembereket, akik azt mondták, Londonban továbbra is a magyaroktól kell tartani leginkább, viszont elképzelni sem tudják, mi lesz a válogatottal, amikor az idősebb bajnokok visszavonulnak. Ám úgy tűnik, nem kell temetni minket.
– Sohasem azzal volt probléma, hogy nincsenek jó játékosaink. Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a legmélyebb volt a hullámvölgy, egyénileg nagyon jó vízilabdázók szerepeltek az együttesekben. Csak a rendszer építése nem ment. Most pedig az újjáépítése az igazán nehéz feladat. Például azoknak az embereknek az újraformálása, akik eddig is benne voltak a csapatban, ám nem kaptak elég lehetőséget. Ha rajtam múlna, közelebb hoznám az utánpótlást a felnőttgárdához – szerintem a fiatalok fejlődése a mindenkori kapitány felelőssége is. A jövőkép fontos, nem csupán a saját négy évére kell gondolnia, tovább is kell látnia a szerződése záró dátumánál. Persze az elmúlt időszak kivételes volt, a győztes generáció annyira kisajátította magának a terepet, hogy sokkal nehezebb volt a fiatalokra figyelni.

– Miként képzeli? Mint a Barcelonánál, ahol már a kölyökcsapat is a „tiki-takát” játssza, azaz a nagycsapathoz kerülők könnyedén válnak a gépezet elemeivé?
– Ideális állapot lenne – az olasz vízilabda például így működött az elmúlt négy évben. A felnőtt- és az utánpótlás-vezetés elképzeléseinek szerintem is hasonlítaniuk kell. Az enyém például nem áll túl messze a jelenlegitől, de persze akadnak eltérő gondolataink.

– Önnel kapcsolatban a legnagyobb dilemma, hogy azonnal kapitányként kezdené edzői pályafutását. Ami legalábbis furcsa, hiszen azért ehhez a poszthoz kell némi tapasztalat, ha másban nem, meccselésben. Hogy mikor változtat a taktikán, mikor cserél és így tovább…
– Igaz, hogy nincsenek ob I-es edzői tapasztalataim, viszont nem is akarok ott edző lenni. Félreértés ne essék, nagyra tartom a munkájukat, és maximálisan szeretnék együttműködni velük, ám azt látni kell, tizenöt évig voltam Kemény Dénes mellett, ebből három évet aktív másodedzőként, azaz a világ legjobbjától tanultam. Ennyi elég ahhoz, hogy érezzem, alkalmas vagyok-e a feladatra vagy sem. Én erre készültem, a magyar vízilabda-válogatottat akarom vezetni. Ebbe a világba nőttem bele, itt, a legjobbak között éltem több mint két évtizeden át – ezt Dénesen kívül elég kevesen tudják elmondani magukról. Külföldön akad rá példa, az olaszoknál Alessandro Campagna Ratko Rudic mellett kezdte másodedzőként, s lett kapitány. De talán még jobb példa Franz Beckenbauer, aki edzői tapasztalat nélkül csinált két éven belül világbajnok együttest a német futballistákból.

HA ARRA IS KÍVÁNCSI, KAPITÁNNYÁ VÁLASZTÁSA ESETÉN BENEDEK TIBOR MIBEN ÚJÍTANA, MIÉRT LENNE VÍZVÁLASZTÓ A BUDAPESTI EURÓPA-BAJNOKSÁG, ILLETVE TERVEZI-E, HOGY ÚJRA JÁTÉKOSKÉNT A MEDENCÉBE SZÁLL, AKKOR KERESSE A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁT AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!