A forradalomból rángatták vissza vízilabdázni

Négy éve ment el, 2013-ban. Akkor már jó ideje járókerettel közlekedett, de a tekintetében, a hangjában, a szavai erejében még nyolcvan felett is ott volt a szuggesztív, az általa jónak tartott ügyekért mindenekfelett kiálló, bárkivel szembeszegülő ifjú Gyarmati Dezső.

Már-már történelmi, nagyszerű és tartalmas életet élt, amelynek vonalvezetése hollywoodi filmért kiált, hiszen átívelt mindenkin és mindenen. A Rákosi-kor sportolói bálványától ’56-ig, „disszidálástól” hazatérésig, irigyelt asszonyoktól játékosként és edzőként nyolc olimpiai éremig, visszhangos sikerektől ugyanilyen visszhangos botrányokig, a rendszerváltozás parlamenti képviselőségétől egészen addig, hogy egy letűnt kor utolsó bölénye lett, akinek öröksége, ha másban nem, utódaiban él tovább, hiszen a magyar sport egyik legnagyszerűbb családfájának is ő áll a tetején.

Jóképű volt, intelligens és hazafi, épp elég ahhoz, hogy minimum gyanakodva fogadja a csúnya, buta és hazaáruló rendszer.

Az élete kész regény, ha Gyarmati Dezső nem a Kárpát-medencében, hanem a tengerentúlon születik a világra, és nem pólózik, hanem valamelyik népszerű amerikai sportra adja a fejét (nyilván abban is világklasszis lett volna, efelől nincs kétség), élelmes életrajz- vagy forgatókönyvíróját az Isten sem menti meg az Oscartól.

Idehaza nem viselték el, hogy szuverén, gondolkodó és szókimondó figurája volt annak a beteg kornak, amelyik a legkevésbé éppen ezt a hármat tolerálta, és ha véletlenül bárkinek is aktualizálni lenne kedve, Gyarmati Dezső cselekedeteinek valódi tétje volt: bátor 1956-os szerepvállalására, undorító módon meghurcolt második felesége, Bara Margit melletti kiállására, még a ’80-as moszkvai ikonügyre is rámehetett volna az élete, de minimum a karrierje. Másoknak rá is ment volna, ám mások nem voltak háromszoros olimpiai bajnokok, és főleg nem voltak Gyarmati Dezsők.

Nyolc olimpián járt – mind a nyolcról érmet hozott haza a csapata. Gyűlölte azt a rendszert, amelyben felnőtt, a sors fintora, hogy épp október 23-án született. Kínosan figyelt is rá, hogy a születésnapjára 1956 után is a nagy nyilvánosság előtt koccintson, amitől természetesen különösen agyára ment az őt körülvevő hivatalos világnak.

Próbálták regulázni, keretek közé szorítani, betörni, büntetni és félreállítani – teljességgel lehetetlen volt, egyszerűen nem fért össze Gyarmati habitusával. 1956-ban épp a Széna téren szállított kórházba sebesülteket, és építette a barikádot, amikor nagy nehezen meggyőzték, hogy mindenkinek jobb, ha inkább olimpiai bajnoki címig vezeti a válogatottat Melbourne-ben, mint hogy az életét adja Budapesten a forradalomért.

Magától értetődő, hogy ő állt olimpiai küldöttségünk forradalmi bizottságának élén. Ausztráliába érkezve, amikorra megtudták, hogy idehaza a szovjet tankok győztek, olyan tartással szállt le a gyászszalaggal átkötött lyukas nemzeti lobogóval a kezében a gépről, mint egy tábornok. Az is volt. A magyar vízilabda tábornoka, aki játékosként és segédedzőként is valódi irányítója volt Rajki Béla helyett az ’56-os, majd később a ’72-es csapatnak.

Börtönbe sohasem zárták, de amikor ’57-es külföldre távozása után (Melbourne-ből feleségével, Székely Évával együtt még hazatért, ám kislányukkal, a nem egészen hároméves Andreával együtt végül az emigráció mellett döntöttek) 1958-ban az amnesztia ígéretével hazatért, a játéktól eltiltva egy csepeli kricsmiben dolgozott csaposként. Ami második feleségével, a világszép Bara Margittal történt, alighanem abban is ott van, hogy a férjét Gyarmati Dezsőnek hívták. Az ünnepelt színésznőt pályája csúcsán keverték bele aljas módon, a suttogó propaganda és a sunyi rágalmak eszközével az ún. Onódy-ügybe, amellyel nemcsak az akkori vendéglátós királyt csinálták ki, hanem tönkretették a művésznő karrierjét és az életét is. Gyarmati Moszkvából 1980-ban ikonokat hozott haza (1966-ban művészettörténészként is diplomázott), s akkora ügyet kerekítettek belőle, hogy azt talán még a rendszer sem hitte el. Az olimpiai bronzért nem járt bocsánat.

Olyan bal keze volt, mint senkinek, dobott vele egész pályás gólt, de ha kellett, kiállított kapusa helyett védett is (Eb-n, ’54-ben, megnyerték…), és a szovjetek irdatlan medvéjével, Msvenieradzéval is csak ő bírt el védekezésben. Univerzális volt, amikor egy vitatott klubváltás miatt épp soros eltiltását töltötte, a Ferencváros hokisaival is bajnoki címet nyert, mint ahogyan fiatalon bokszolt és kézilabdázott is.
Mindenhez köze volt, mindenben kikérték a véleményét, Zádor Ervin sem véletlenül, hanem az ő javaslatára úszott ki a kispad helyett a közönség felé Melbourne-ben, amikor a szovjet Prokopov közepesen keményen arcba könyökölte: a vérző fejű magyar pólós fotója bejárta a világsajtót, és az olimpia legnagyobb sztorija lett, az egész világot a mi ügyünk mellé állította, a medencében megnyert arany ehhez képest szinte másodlagos volt.

Eredményeit, tisztségeit, elismeréseit lehetetlen felsorolni, arannyá vált a kezében, amihez nyúlt. Az a minimum, hogy a Halhatatlanok Klubjában és a Nemzet Sportolói között ott volt a helye, és ha már ott volt, rögvest a társak élére is állt, mert a legjobbak között is a legjobb akart lenni. Mint ahogyan magától értetődött az is, hogy 1990 után ott ült a kormányzó Magyar Demokrata Fórum frakciójában az első szabadon választott országgyűlés tagjaként.

A magyar sport egyik legkülönlegesebb családjának volt a feje, első felesége, Székely Éva olimpiai bajnok, egykori veje, a kajakos Hesz Mihály szintén, nagyobbik lánya, Andrea ezüstig, de az Európa-bajnokságokon aranyakig jutott a medencében; unokája a pólóban junior-világbajnok Hesz Máté és a jelen egyik úszósztárja, Szilágyi Liliána is.

A magyar sport legnagyobbjai közül ő volt, akit stílusa és intelligenciája évtizedeken át felülemelt a mindennapok szürkeségén. Puskás Öcsi elment, Papp Laci morgolódva itthon maradt, Balczó bezárkózott önként vállalt száműzetésébe – Gyarmati végig ott volt a fősodorban, hangosan és harcosan vállalta a konfliktusokat, ám a maga kelet-európai, ugyanakkor már-már hollywoodi sztárságában túlélte mindegyiket. Igazi XX. századi magyar hős volt, sohasem tartotta a száját, de ezt is megtehette, mert több volt, mint akikkel szemben tartania kellett volna.

Gyarmati Dezsőnél a szigorú tekintet, a lehengerlő elegancia maga volt a lázadás: tehettek nekem egy szívességet. Egy ország irigyel(het)te érte.