Manhercz: Benedek Tibor szólított elsőként Krisztiánnak

– Miért éppen Manó?
– A szintén vízilabdázó bátyámtól, Ádámtól örököltem a becenevet. Általános iskolás korában az osztályába négy Ádám járt, és meg kellett őket különböztetni. A Manherczből lett a Manó, és amikor később én is lementem az uszodába, egyből Kismanó, Manócska vagy Pici Manó lettem. A bátyáméknak mindig Kismanó leszek, de amikor a saját korosztályomhoz kerültem, csak a Manó maradt. Kilencéves korom óta volt időm megszokni a becenevet, az uszodában Benedek Tibor volt az első, aki Krisztiánnak szólított. Eleinte furcsa is volt.

– Ádámmal sokat nyúzták egymást?
– Akadtak kisebb-nagyobb konfliktusok, de alapvetően jó testvérek voltunk, és ez a mai napig sem változott. A csínytevés sem volt jellemző ránk, ő mindig nyugodt természetű volt, én pedig legfeljebb a tanulmányaimmal feszegettem a határokat.

– Olykor rezgett a léc?
– Annyira nem volt vészes a helyzet, sosem álltam bukásra, de nehezen vettem rá magam, hogy a másnapi dolgozat miatt a tankönyvek felett gubbasszak. Általában hármas-négyes tanuló voltam, de édesanyám, aki egyébként ugyanabban az általános iskolában tanított, ahova jártam, többször a szememre vetette, hogy keveset tanulok.

– Gondolom, az órán sem a tananyag kötötte le a figyelmét.
– Többnyire végigbeszélgettem a negyvenöt perceket, kaptam is beírásokat szép számmal. Ugyanakkor sokat megúsztam, mert végső soron az ellenőrző a szülők tájékoztatására szolgál. Na most, az én esetemben ezt nem írásban tették, ha gond volt velem a tanórán, édesanyám három perc múlva úgyis tudott róla. Egyszer matekdolgozatot írtunk, és mivel mindkettőnknek hat órája volt, együtt mentünk haza. Amikor beszálltam a kocsiba, elég mogorva arccal várt, majd megkérdezte, hogy sikerült a doga. Mondtam, hogy még nem mindenkiét javította ki a tanár, úgyhogy nem tudom. Erre annyit felelt, hogy rendben, akkor majd másnap beszélgetünk... A diákok többsége az utolsó percig bízhat benne, hogy négyest vagy ötöst kap, de egy ilyen beszélgetés után én nem reménykedhettem a jó jegyben.

– Mostanra megkomolyodott?
– Azt hiszem, kezd benőni a fejem lágya. A tanulásban is rájöttem, mi a fontos.

– Viszont, ha jól tudom, beszélni még mindig nagyon szeret.
– Ilyen a habitusom. Könnyen nyitok mások felé, szeretek társasági életet élni, nem tudom magam elképzelni otthon ülő, punnyadós típusnak. Imádom a barátaimmal tölteni a szabadidőmet, jókat beszélgetni, szeretem a pörgést magam körül.

– És a szobatársai ezt mennyire tolerálják?
– Ebből sosem volt problémánk. A tavalyi Eb-n Varga Dániel volt a szobatársam, az olimpián Varga Dénes, a mostani, hazai világbajnokságon Gór-Nagy Miklós. Mindhármójukkal megtaláltam a közös hangot, legfeljebb néha kaptam néhány finom utalást, hogy tekerjem lejjebb a hangerőt, mert ők pihenni szeretnének.

– A könnyed, laza stílusa miatt sosem vágták a fejéhez, hogy nem koncentrál vagy nem hajt eléggé?
– Még nem, de már én is gondolkodtam ezen. Amikor az idei világbajnokságon a görögök elleni elődöntő előtt melegíteni indultunk, körülöttem csupa vicsorgó, eltorzult arcot láttam, én meg ott totyogtam köztük vigyorogva. Tudtam, hogy akkor és ott nincs helye a humornak és a lazaságnak, de nem bújhatok ki a bőrömből. Természetesen bennem is van stressz és izgalom, csak nem mutatom ki. Legalábbis nem olyan szinten, mint a társaim.

– Egyáltalán fel lehet idegesíteni valamivel?
– Oh, persze. A parton is és a vízben is. Az interjúnk előtt például harmincöt percig keringtem, mire parkolóhelyet találtam a belvárosban, na, az eléggé kiborított. Akadnak olyan időszakok, amikor ingerlékenyebb vagyok, a bátyám mindig látja az arcomon, amikor előjön belőlem a mogorva, morcos énem.

– Az eddigi pályafutása miatt viszont nem lehet bosszús: tizenhét évesen már bemutatkozott a felnőttválogatottban, tavaly ott volt az olimpián, idén világbajnoki ezüstöt nyert, és még mindig csak húszesztendős.
– Furcsa visszagondolni rá, hogy 2012 nyarán még nem tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban: bekerülni a korosztályos válogatottba, vagy elmenni a családdal nyaralni. Persze akkor is szerettem volna olimpiai bajnok lenni, a világ legjobb pólósává válni, de nincs olyan fiatal magyar pólós, aki ne erre vágyna. Tettem a dolgom, de kevésbé voltam céltudatos. Ehhez képest négy évvel később utazhattam az olimpiára. Furcsa erre visszagondolni, igazából csak sodródtam az árral.

– Volt olyan pillanat, amikor megtörni látszott a felfelé ívelő pálya?
– Igen, 2015 őszén volt egy gyengébb periódusom, amit nehezen kezeltem. Néhány hónap volt hátra a belgrádi Európa-bajnokságig, kevesebb, mint egy év a riói olimpiáig. Horkai György, az utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya azt mondta, senkit sem visznek ki az ötkarikás játékokra, ha korábban nem szerepelt felnőttvilágversenyen. Emiatt úgy éreztem, ha lemaradok az Eb-ről, ugrik az olimpia is. Csakhogy a bajnokságban pocsékul játszottam, és több olyan impulzus ért, ami miatt kissé megrogytam. De szerencsére a barátaim és a családom segítségével kikecmeregtem a negatív spirálból.

– Melyik cél hajtja leginkább? Olimpiai bajnoknak lenni vagy a világ legjobb pólósává válni?
– Nem tudom szétválasztani a kettőt. A legnagyobb álmom, hogy olimpiai bajnok legyek, de emellett szeretném, ha én lennék a csapat legjobbja az adott világversenyen.

– Tegyük fel, hogy sikerül. Olimpiai bajnokként, a világ legjobbjaként is Manó lesz a beceneve?
– Mindig hű maradok a nevemhez.

BARCELONA VAGY REAL MADRID? A VIDEÓBÓL KIDERÜL, HOGY MELYIK CSAPATNAK SZURKOL A FRADI PÓLÓSA