Mindenkinek csak Peti – Rusorán Péterre emlékezünk

Csak a hivatalokban hívták Péternek, mindenkinek Peti volt, azaz „a” Peti. Nem nőtt nagyra, nem volt termetes (170 cm, 69 kg), ám súlya volt a vízben és a parton egyaránt.

Ott volt a római olimpián (1960) bronzérmes csapatban. Húszesztendős volt akkor, ám már a játékok előtt kivívta a szakértők elismerését.

Pályafutása eltért a magyar póló hagyományaitól, soha nem volt úszó. Már megélt a vízben, bátyjával, Tiborral („Titi” is remek pólós lett) a Császár uszodában visszadobálgatta a labdát a nagyobb fiúknak, meglátta őket Goór István, az edző levette, hogy mennyire ügyesek, s úgymond lecsapott rájuk.

Petiről hamar kiderült, hogy több mint tehetség, a Népsport 1960-as méltatása kiemelte, hogy egyike azoknak, akik minden helyzetből kapura tudnak lőni, még víz alól is, ami nagy szó, hiszen addig az olimpiai bajnok (1952, 1956) Szivós István védjegye volt ez a bravúr. Álló centert akartak faragni belőle, de aztán belátták, nagy erénye, hogy gyors, mozgékony, a verekedést pedig rosszul tűri, így lemondtak a tervről.

A tokiói (1964) olimpiai bajnoki címet leginkább a „Lőj... Lőj... Lőj... Dömötör lőj...” riporteri kiáltás jegyében emlegetik, pedig Szepesi György legendás közvetítésrészletében az is elhangzik, hogy az aranyat érő gól előtt Rusorán úszott meg, s adta a passzt Dömötör Zoltánnak.

Ezt alig emlegette, nem volt kenyere a hangos szó. Amikor felemelte a hangját, az igazságérzete vezette, például, amikor 1961-ben elhagyta Bp. Vörös Meteort. Egy csapat és a vezetés közötti vitában vele és bátyjával vitették el a balhét, eltiltották őket, s amikor úgymond, felszabadultak, a Csepel Autóhoz igazoltak. Petit persze hívták a nagy klubok, de a hűség is jellemzője volt. Csak akkor igazolt a Vasasba, amikor a Csepel Autó megszűnt.

Vasas… Külön fejezet, de inkább regény az életében. Harminchárom évesen lett edzője a csapatnak, bemutatkozó nyilatkozata nagy feltűnést keltett: „Kérem, ne azt írják rólam, hogy mit csináltam az elmúlt másfél évtizedben. Hányszor voltam válogatott, hány gólt lőttem, mi volt életem nagy sztorija. (…) Csak az érdekes, ami ma van.” És ehhez jött a szakmai oldal, máig érvényesen: „Olyan edzésmódszert akarok kialakítani, amely elősegíti az egész magyar vízilabdasport fejlődését. Tudom, most sokan megvádolnak. Azt sütik rám, hogy a fellegekben járok, hogy elragadott a fantáziám, nem mértem fel a lehetőségeket, s a korlátokat figyelmen kívül hagyom. Pedig szilárd meggyőződésem, hogy jól látom a feladatomat. Mindjárt meg is magyarázom. Arról van szó, hogy a magyar póló akkor járt gólokkal a világ vízilabdázása előtt, amikor az edzésmódszereiben valami pluszt tudott produkálni. Ez az előnyünk már régen eltűnt, ezért kell most valami újdonságon gondolkozni… Vannak elképzeléseim…”

Ezzel együtt nem hitte, hogy mindent tud. Meggyőződése volt, hogy a magyar póló erejét azok az edzők adják, akik szívvel-lélekkel tanítják a gyerekeket, az ő szavaival: „A magas szintet az garantálja, hogy a legutolsó tréner is meg van győződve arról, hogy ő a világ legjobbja.”

És nem csupán beszélt. Ahogy Gallov Rezső írta a Népsportban: „Edzéseinek híre szökőárként hullámzott végig az uszodákon. A felkészülés hideg hetei idején még a vízilabdázás öreg rókái is kíváncsian zarándokoltak le a vénséges Császárba, s a fűtött folyosó ablakai mögül figyelték Peti új módszerét. Dinamikus volt, a folytonos mozgásra építette fel elképzeléseit, a játékelemeket használta fel terheléses edzései anyagául is – tanulni lehetett tőle.”

Enyhén szólva is lett eredménye, hét bajnoki cím, két BEK-, egy KEK-győzelem a mérlege a Vasas-évtizedeknek. És mindehhez az ars poeticája, mely szerint csak olyan munkával lehet motiválni a játékosokat, ami érdekes, a tréning nem lehet egysíkú, mert az hosszú távon nem erősít, hanem gyengít.

Szövetségi kapitányként egy Eb-ezüst (1983, Róma) jutott neki, olimpián nem írányíthatta a csapatot – Los Angeles bojkottja miatt (1984). „Pedig olyan emberekből állt az a csapat, akiket még meg lehetett győzni arról, hogy nyerhetnek, akik már mindent megnyertek, de vállalták a célok eléréséhez szükséges munkát” – mondta, utalva a montreali bajnokok közül Cservenyák Tiborra, Sudár Attilára, Gerendás Györgyre, Horkai Györgyre, Faragó Tamásra, Csapó Gáborra, akik Peti kedvéért újra beálltak a sorba.

Nem vihették diadalra Rusorán elképzeléseit, miközben az edző igazsága vitathatatlan: „Ott volt az alapvető tévedés, hogy nem látták be: a sport a politika fölött áll, mindegy, hogy fehér vagy, vagy muzulmán, a teljesítmény számít, a gól a pont. Nem tudom elképzelni, mit sértett volna a döntés, ha kijelentik: a magyar csapat megy Los Angelesbe.”

Ezek után, s persze a szófiai Eb-kudarc (1985: 5. hely) közbejöttével nem véletlen, hogy amikor választás elé állították, hogy Vasas vagy válogatott, szeretett klubjára szavazott. Igaz, csak átmenetileg, mert aztán kivonult a magyar pólóból, Görögországban, Németországban és Svájcban bizonyította, hogy mennyi mindent tud a sportágról.

Ezzel együtt a lényegét az adja, ahogy edzői pályafutását értékelte: „Mindenkire szeretettel gondolok vissza. Még úgy is, hogy nyilvánvaló: mindenki tud mindent mindenkiről, hiszen kis helyen éltünk. Akadt, aki ezt kihasználta, én viszont nem azt hangsúlyozom, ami szétválaszt, hanem ami összetart ebben a mikrótársadalomban.”

Svájcból hazatérve Paloznakon telepedett le, ott érte a halál 71 esztendősen.

Csendesen élt, csendesen ment el – a rusoráni lényeg azonban örök, még úgy is, hogy titok.

Peti kellett hozzá.