Egy megnyugtató basszus: száz esztendeje született id. Szivós István

Szegeden kezdett el úszni 11 esztendősen, aztán Budapestre költözött a család, Szivós István pedig egyszerre lett futballista (BSzKRT) és úszó (MUE). Hogy aztán a pólóra nyergeljen át, ahol már tizenévesen meghívták a válogatottba – szépreményű centerként. Akiről azt írta a MAC edzésén járva 1943-ban a Nemzeti Sport, hogy „nagyszerű formában van, ágyúlövésszerű bombát küld percenként ötöt kapura”.

A reményeket csak a háború után válthatta valóra. Akkor viszont szinte egyik napról a másikra. A MOB honlapján Moldova György emlékezik egy margitszigeti Vasas–Fradira,  „a mérkőzésnek külön pikantériát adott, hogy a régi és az új »császár«, Németh »Jamesz« és Szivós egymás ellen játszott, az előbbi a Fradiban, az utóbbi a Vasasban. (...) Számos más világklasszis küzdött a vízben, de ez az este a két centerről szólt. Úgy tűnt, mintha most akarnák végérvényesen eldönteni, melyikük a jobb.”

Az író rögzíti, hogy a két klasszis szellemileg is vezére volt a csapatának, tüzelték, biztatták a társaikat,   „csak akkor hallgattak el, mikor feléjük szállt a labda, akkor a víz forrni kezdett, kezek-lábak keveredtek egymásba, a labda csak akkor került elő, mikor már a hálóban feküdt. Németh Jamesz két gólt lőtt, Szivós kilencet, ezzel a különbséggel nyert a Vasas. Mikor a bíró lefújta a meccset, a két nagy center kikapaszkodott a partra és megölelték egymást.”

Moldova György dátumot nem említ, ám miután a kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) Németh „Jamesz” (hivatalosan: János) 1945-ben hagyta abba a pólót, közvetlenül a háború után lehetett. A lényeg persze nem az időpont, hanem a vitathatatlan megállapítás, a kettejük méltatását összefoglaló tény: „Az új centerek talán nem is tudják, hogy egy-egy mozdulatot, trükkös megoldást tőlük örököltek közvetítő nemzedékek révén.”

Egyébként az a mérkőzés utáni ölelés jelképnek is megteszi, hiszen Németh szövetségi kapitányként Szivóst játszatta centerként 1948-ban a londoni olimpián. A keret Tatán készült, a Népsport tudósítója pedig megállapítja, hogy „hatalmas, szélesvállú, mosolygóképű fiú, az olimpiai tábor egyik legnépszerűbb, legrendesebb és legrokonszenvesebb tagja: Szivós István, a vízilabdacsapat középcsatára”. A center büszkén mondja, hogy  „Jamesz bennem találta meg a középcsatárt, szerinte én illek bele ebbe a csapatba”. Örül, hogy Tatán lehet, azért is, mert:  „Nyugodtan alszom, nem ébredek fel minduntalan a kis srác sírására, aki már három hónapos, de még sincs tekintettel arra, hogy a papája az olimpiára készül.” A „kis srác” ifj. Szivós István később szintén legenda, Montreal (1976) olimpiai bajnoka. És előreszaladva az időben itt említendő meg az unoka, Szivós Márton, aki világbajnok, s a család jeles hagyományait követve szintén edzőként maradt a sportágban.

Id. Szivós István persze nem tudhatta 1948-ban, hogy pólós dinasztiát alapít, azt viszont remélte, hogy az olimpiáról a hagyományokat (1932, 1936) folytatva aranyéremmel jön haza a válogatottal.

Ezüst lett belőle, az olaszoktól elszenvedett vereség (3:2 után 3:4) döntötte romba a reményeket. Szivósnak nem ment a játék, ez is közrejátszott abban, hogy a sorsdöntő meccsen a tudósító szerint három tényező döntött:

1. A magyar csapat a képességeinek körülbelül 60 százalékát nyújtotta.

2. Az olasz csapat a képességeinek körülbelül 110 százalékát.

3. A magyar csapat idegileg nem volt teljesen rendben.

A center a kapufáinkat emlegetve balszerencséről beszél, és a játékvezetésről:  „Soha életemben ennyiszer nem voltam kiállítva, mint most. Ha megmozdultam, már lefújták. Hogyan lehettem volna, kemény, így is minduntalan kiállítottak. Hát még úgy!”

Négy esztendővel később (1952), Helsinkiben ismét az olaszok elleni meccs volt a döntő, de fordult a kocka. A magyar csapat Szivós három góljával 7:2-re győzött, a fölényes siker fontos volt, mert a végén a gólarány döntött a javunkra Jugoszláviával szemben. Az olaszok elleni meccsen „Szivós ismét magára talált és voltak időszakok, amikor nem lehetett tartani”.

Az utolsó ellenfél az Egyesült Államok volt (4:0), ez a mérkőzés arról is híres, hogy a víz alól dobott gólt. Érdemes felidézni a tudósítást: „Vízvári ügyesen adja a labdát Szivósnak, s bár Dornblaser úgy lenyomja középcsatárunkat, hogy egész testével elmerül, s csak a karja látszik ki a vízből, szinte a víz alól 8 méterről óriási gólt lő. 1:0-ra vezetünk.”  Történt mindez az első percben, ami lélektanilag kellett ahhoz, hogy a végén csapatkapitányként ő vegye át az aranyérmeket. És aztán rohanjanak a stadionba, s együtt ünnepeljenek a szintén aranyérmes futballistákkal. „Puskás Szivós ölelő karjaiban vész el”, majd mindannyian futva érkeznek a Messuhalliba, hogy Papp Lacinak sikerrel drukkolják ki az aranyat.

Melbourne-ben (1956) úgy volt ott az olimpiai bajnokcsapatban, hogy úszásban nevezték, 200 méter mellen. Időfutamában ötödik lett (3:18.7), de nem ez volt a lényeg, hanem a póló. Írta is az akkor Sport néven megjelenő lap: „Szegény Szivós Pista életében nem indult mellúszó számban (mint hátúszó kezdte sportpályafutását). Ám vállalta a feladatot, s az uszodában lévő szabadnapos magyar sportolók harsány biztatása közben állt fel a rajtkőre. Ellenfelei aggódva figyelték a hatalmas termetű, ismeretlen mellúszót. Persze hamarosan megnyugodtak: Szivós nem veszélyeztette Furukawa babérjait. Becsülettel végigúszta a távot, és éppen úgy nem jutott tovább, mint több más magyar úszó.”

Furukava Maszaru olimpiai bajnok lett, ahogy ő is. Mindössze egy meccsen játszott (Nagy-Britannia 6:1, két gól), meg is találta őt hazaérkezve a sportlap, a forradalmi eseményekkel magyarázva jelenlétét:  „Az október végi helyzet ismeretében ma már könnyen érthető, hogy kiutaztak viszont olyanok is (Szivós), akik szintén nélkülözhetők lettek volna, és akiknek utazása egy kicsit elgondolkoztatta a sport barátait. Vajon miért volt erre szükség?”  Méltatlan támadás, főként Rajki Béla szövetségi kapitány véleménye tükrében: „Szivós nagy hasznára volt a csapatnak, mert egyrészt, mint idős, higgadt ember jó hatással volt a többire, másrészt pedig mint játékos is kitűnően megállta a helyét.”

Utolsó idényét 1958-ban brusztolta végig a vízben. Tekintélye töretlen volt, nem véletlen, hogy „Misi”, azaz Pjotr Msvenieradze, a szovjet csapat ászcentere így beszélt róla:  „Szivós. Igen, Szivós. Az volt aztán a középcsatár. Technikás, nagy lövőerejű, mindent meg tudott csinálni a labdával. Őtőle aztán volt mit tanulnom.”

A bajnokság legjobb góllövőjeként búcsúzott, a Népsport megfogalmazása szerint „az eredményesség még most is fénylő koszorújával lépett ki a vízből a medence szélére”. Csapatánál, a Vasasnál lett edző, majd Egyiptomban szövetségi kapitány. Hazatérve, 1967-ben a feltörekvő és később minden trófeát elnyerő OSC mestere lett. Amikor megkérdezték tőle, hogyan edzenek, hiszen a játékosoknak rengeteg a dolguk az egyetemen, orvosként, így felelt:  „Vidáman. De sajnos csak egyszer naponta. Nem futja az időből. Kipróbáljuk, mennyi az a minimális terhelés, amely mellett még maximális eredményt lehet nyújtani. Emellett van egy vérszerződésünk: ha bárkinek, bármikor akad egy szabad félórája, lejön az uszodába és úszik magától is egy külön ezret.”

A kispadról 1970-ben állt fel, de szaktanácsadóként a klubnál maradt. Amikor Peterdi Pál bemutatta a sikercsapatot (négy bajnoki cím sorozatban) így zárta az írását: „Az idősebbik Szivós szaktanácsadói basszusa remekül fogta össze a többszólamú kórust.”

A vérében volt.