A filozófus, aki úszva disszidált, majd csúcsra járatta a kanadai vízilabdát

– Unokatestvére, Mészöly Kálmán évekkel ezelőtt úgy emlékezett, hogy nagybátyjukra, a kiugró úszótehetségnek induló, 1944 őszén hősi halált halt Mészöly Tiborra hivatkozva szülei előbb úszni küldték. Ön is kényszerútvonalon jutott el a medencéig?
– Nem, erről nem volt szó, ugyanakkor tény, Mészöly Tibor több képe is ott lógott a falon a lakásunkban, a Margit körút hatvanban, példaképnek tekintettük őt. Egyszerűen az volt a kérdés: foci vagy úszás? Többek között az úszás mellett szólt, hogy közel volt a Sportuszoda, és László bátyámmal 1960-ban mentünk el először. Az Újpest edzője, Csuti József mondta, hogy ugorjunk a vízbe, ússzunk egy hosszt, majd amikor végeztünk, abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Így is történt, egy év múlva pedig megfogalmazódott bennem, hogy komolyan fogom csinálni.

– A korabeli sportújságban rábukkantam, együtt tempózott a váltóban Csapó Gáborral, a hetvenes-nyolcvanas évek klasszis vízilabdázójával…
– Igen, és nagyon jó vegyes váltót alkottunk a később újságíróként dolgozó Jávor Péterrel, valamint Wetterhahn Róberttel. Csuti József és későbbi edzőm, Temesvári Pál is mindig azt kérte, hogy lazán ússzunk, ami nagy erénye volt szakmai felfogásuknak. A lazaság és az erőkifejtés összehangolása minden területen igen fontos.

– Milyen úszásnemekre specializálódott?
– Mellre és hátra, de míg a váltóval sok versenyt megnyertünk, egyéniben jobbára harmadik-negyedik helyeket szereztem. Szerettem az uszodai miliőt, az otthonos légkört, a humortól átitatott hangulatot, a jókedvet, reggel hatra is szívesen mentem edzeni.

– Tizennyolc évesen, 1968-ban az Újpesti Dózsa aranyjelvényes ifjúsági úszójaként volt feltüntetve, ám még ebben az évben elhagyta az országot. Mi vitte rá?
– Egyrészt a természetemből fakadóan már fiatalon volt bennem egyfajta ellenállási hajlam, sértett igazságérzet. Orwell-lel szólva, a rendszer deformálta az ember egyéniségét, a valóság és a hivatalos közlések között szakadék tátongott, ami bennem is feszültséget keltett. Másrészt vonzott a nyugat, meg akartam ismerni, milyen arrafelé a világ – amihez ugye nehéz lett volna útlevelet kapni… Harmadrészt dolgozott bennem a kalandvágy.

– Hol talált rést a pajzson?
– A szófiai VIT-en való részvételre kaptam útlevelet jugoszláviai átutazással, jegyet azonban csak Rijekáig vettem... Onnan jutottam el a mai szlovén-olasz határhoz, és 1968. augusztus tizenegyedikén Koper közelében vártam a sötétedést. Pechemre Triesztben éppen tűzijátékot rendeztek, így a tervezettnél később vághattam neki az öböl átúszásának. Fizikailag nem tett különösebben próbára, így szerencsésen átértem, és jelentkeztem a trieszti rendőrségen.

– Hogy alakult a további sorsa?
– Hét hónapot töltöttem Rómától délre, a latinai menekülttáborban, miközben vártam, hogy megérkezzen a kanadai Québecben élő Mészöly István nagybátyám írásbeli garanciája. Ő azt tanácsolta, inkább maradjak Európában. Édesanyám jóvoltából – egyik unokatestvére adta meg neki a címét – vettem fel a kapcsolatot Zágon József prelátussal, aki 1971-ben VI. Pál pápa képviselőjeként tárgyalt az 1956 óta a budapesti amerikai nagykövetségen tartózkodó Mindszenty Józseffel a bíboros külföldre távozásáról. Ő igyekezett elintézni, hogy Innsbruckba kerülhessek, és a jezsuita egyetemen tanuljak, de nem sikerült. Így maradt Québec. Zágonnal egyébként élete végéig tartottam a kapcsolatot.

– Tizenkilenc évesen igen messze került Magyarországtól. Nem ébresztett az elviselhetőnél nagyobb honvágyat önben?
– Nem. Még a menekülttáborban éreztem honvágyat, de apám távirata megvilágosított. A lényege ez volt: aki az eke szarvára teszi a kezét, és visszatekint, az nem alkalmas az Isten országára… Onnantól kezdve csak előrenéztem.

– Hogy illeszkedett bele a kanadai létbe Québecben?
– Abban az étteremben mosogattam, ahol István nagybátyám volt a szakács, közben 1969 nyarán úszómesteri munkát kaptam. Délelőtt és délután a medence mellett voltam, este meg mentem dolgozni az étterembe. A helyi srácoknak kezdtem tanítani a pólót, szép lassan a pénzt is összegyűjtöttem a tanuláshoz. Az ősszel beiratkoztam a Laval Egyetem teológia szakára, újra versenyszerűen úsztam – egyetemi bajnoki harmadik és ötödik helyet szereztem –, és megszerveztem a vízilabdacsapatot is.

– Miért éppen teológia?
– Nem akartam pap lenni, de nagyon érdekelt a Szentírás, az egyháztörténet. Teológiából 1976-ban mesterfokozatot értem el – ekkor hagytam abba az aktív játékot is –, aztán átmentem filozófia szakra. A francia nyelvet gyorsan elsajátítottam. Már itthon is tanultam, Québecben az étteremben és az uszodában franciául kellett beszélni, néztem a tévét, olvastam az újságokat, különösen a Paris Matchot.

– Ne hallgassuk el, hogy miközben tanult, a kanadai vízilabda-válogatott pillére volt.
– A válogatottban 1971-ben mutatkoztam be, részt vettem a müncheni és a montreali olimpián, valamint az 1975-ös cali világbajnokságon, 1973 és 1976 között én voltam a csapatkapitány. Az együttest Áts Jenő, majd az olimpiai bajnok Lemhényi Dezső irányította, a hetvenes évek közepén Gallov Rezső volt a technikai igazgató – Lemhényi után, 1977-ben én vettem át a csapatot, és 1984-ig ültem a kispadján. Büszkén mondhatom, Kanada négy olimpiai szerepléséből háromnak is részese lehettem: kétszer játékosként, egyszer – 1984-ben Los Angelesben – szakvezetőként.

– Milyen emlékezetes pillanatok ugranak be?
– Szövetségi kapitányként az 1979-es és 1983-as Pánamerikai Játékokon szerzett bronzérem, ugyanis előtte sosem állhatott fel a dobogóra Kanada. Játékosként a montreali olimpia, amelyen egy csoportba kerültünk Magyarországgal, és milyen a sors, én fogtam a center Csapó Gábort… Csapó mindig megragadta a bekkek gatyáját, és beforgatta őket, vagyis nem volt szabad közel menni hozzá egészen addig, amíg meg nem kapta a labdát – akkor ugyanis a labdával is foglalkoznia kellett. Csak négy-kettőre kaptunk ki, majd a 7–12. helyért rendezett rájátszásban döntetlent értünk el a szovjetek ellen! Még megemlíteném, hogy 1974-ben én lettem az év vízilabdázója Kanadában.

– Volt-e olyan magyar pólós vagy edző, akivel szoros – akár baráti, akár szakmai – kapcsolatot ápolt?
– A Görgényi Istvánnal való személyes és levelezések által kialakított kapcsolat volt a legmeghatározóbb. Már játékoskorában nagyon sok hasznos tanácsot kaptam tőle, például figyelmeztetett, sosem szabad az ellenfél első mozdulatát követni – amikor ritmust vált, akkor kell felvenni az irányt. Vagy az edző hogyan tud egységes, sikeres csapatot kovácsolni…? Az egyéni talentum nem elég, összhangot kell teremteni. Nem szabad a konfliktusoktól elfordulni, amelyek szerinte nem személyiség-, hanem kommunikációs problémákból erednek. Görgényi Pista úgynevezett vadászterület-elmélete – amelynek egyes elemei már akkoriban megfogalmazódtak benne – igazán nagyszerű és időszerű, ma vállalatok, sportcsapatok, mindenféle intézmények rengeteg hasznát tudnák venni. Emlékszem, egyszer azt mondta: Gábor, nem kell félni a csöndtől, ha egy értekezleten beáll a csönd, hagyni kell, hogy az magától feloldódjon – ne szakítsd meg a csendet. A legnagyobb magyar edzőnek tartom. Megjegyzem, a Marczibányi téri iskolában őrsvezetőm volt, akkor is lehetett látni nagyszerű vezetői képességeit.

– Mindig mosolygok, mert egyre több edző – bármilyen szintet képviseljen is – a hangzatos filozófia szót használja, ha a szakmai elveiről beszél. Egy filozófustól megkérdezhetem: lehet kapcsolatot találni a sporttréneri munka és a magasabb rendű bölcselet között?
– A filozófiából kiindulva, az ember – így az edző is – kritikusan álljon hozzá az elméletekhez, ne fogadja el őket rögtön, szükséges bizonyos szkepticizmus. Meg kell szűrni a véleményeket, el kell dönteni, mi tartható meg, és mi nem. Eszembe jut, hogy a görög filozófiában, főleg Platónnál, a párbeszéd, a vita, a dialógus központi szerepet játszik. A középkorban is a dolgok ellentétes oldalukról való megvitatása nagyon fontos volt. Hogyan lehet ellentétes véleményeket egybehangolni? Lásd a sic et non – igen és nem, pró és kontra – metodikát a skolasztikában. A játékosokkal való beszélgetés, a véleménycsere, az ellentétes meglátások értékelése az edzői munkában is igen fontos szerepet játszik. A tréner és a játékosok partnerek, értékelik és megvitatják a múltban lejátszott mérkőzéseket és az eljövendő feladatokat.

– Volt edzőideálja?
– Talán még úszókoromban Jim Counsilman, aki az 1964-es és 1976-os olimpián irányította az amerikai úszókat. Felfogása szerint alapos szakmai, egyúttal tudományos felkészültség kell az edzői mesterséghez. Ösztönös analitikus is volt egyben, értett a csoportdinamikához, és hangsúlyt helyezett rá, hogy versenyzői ne csak a sportban, hanem tanulmányaikban, az élet más területén is sikeresek legyenek. Magam is vallom, az edző egyúttal nevelő ember is.

– Hogy alakult a „civil” élete, miután 1984-ben befejezte a kapitánykodást a kanadai válogatott élén?
– Ottawában kezdtem tanítani 1985-ben a Domonkos Főiskolán, a következő évben doktoráltam filozófiából. Tanárból tanszékvezető, majd alelnök és 2004-ben rektor lettem. Winnipegbe 2010-ben kerültem, a Szent Bonifác Egyetemen töltöttem be az alelnöki posztot, 2014-ben kineveztek rektornak, a tisztséget 2019-ig láttam el. Most a winnipegi Szent Pál Főiskolához tartozom mint meghívott kutató.

– Mivel foglalkozik, min töri a fejét manapság?
– Könyvet írok az idő problémájáról, amely fiatal korom óta érdekel. Tizenhat évesen nagy hatást tett rám Thornton Wilder darabja, A mi kis városunk, ebben is központi kérdés az idő: csodálatos a látszólag lényegtelen eseményekből felépülő mindennapi életünk, ám nem vesszük észre. Van olyan ember, aki felfogja ezt a csodát minden egyes megnyilvánulásában, amíg él? Thornton Wilder válasza: talán a költők és a szentek.

– Miért fontos, miért érdekes a megmaradás a jelenben, a jelenben élés?
– Általában az ember mindig előreveti magát, és a jövőbeli feladatokra koncentrál, vagy a múltban elmulasztott lehetőségekre gondol: mi lett volna ha…? Nem él a jelenben. Nem vesszük észre a körülöttünk lévő rengeteg szép, rejtélyes, megragadó dolgot. Megannyi lélektani probléma oka ez a – szülőknél, tanároknál, edzőknél is megjelenő – érzéketlenség. A jelen való élet arra is megtanít, hogy ne mások elvárásainak feleljünk csak meg, hanem éljük saját életünket, váltsuk valóra kívánságainkat. Továbbá ne csak eszközként tekintsünk a jelenre – a jövőbeni célok magvalósítását szem előtt tartva –, hanem mint igazi célra. Így képesek leszünk olyan tevékenységeket is értékelni, amelyek nem esnek az eszköz-cél rendje alá, megtanulunk gyönyörködni az érdektelenben. A legszebb dolgok mind érdek nélküliek: szerelem, barátság, zene, játék, szemlélődés, mosoly, bátorító szó, udvarias viselkedés, dicsérő megjegyzés, ünnepély, nyári délután a lugasban, séta, úszkálás a tóban, egy fa, a madár suhanása satöbbi. Ezek adnak színt az életnek, ezekért érdemes élni – és ezek mind a jelenben történnek…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 19-i lapszámában jelent meg.)