„Tűzön-vízen átmegyek, önfejű vagyok és kitartó” – 50 éves Biros Péter

– Vannak férfiak, akiket nagyon megvisel az ötödik iksz eljövetele. Ön miként tekint rá?
– Szerintem semmi különbség nem lesz az eddigiekhez képest, maximum annyi, hogy innentől ötössel kezdődik az életkorom. Ez akkor számít talán jobban, amikor már a hatodik ikszhez közeledem. De akkor sem biztos, idáig sem gondoltam olyasmire, hogy na, már negyvenhét vagyok, mindjárt jön az ötven. Az idő előrehaladta persze látszik, de az számít igazán, hogy belül ki mennyi idősnek érzi magát.

– Tud bármit arról, miként ünneplik a születésnapját?
– Nem tervezünk nagyobb eseményt. Igen, tudom, hogy kerek szám, de szerintem jó a hagyományos ünneplés, akár ebéddel vagy vacsorával – túlszínezni nem kell.

– Beszéljünk kicsit a vízilabdáról! Nem vezetett egyenes út ehhez a sportághoz: úszóként kezdte a pályafutását, tizennégy évesen tért át a pólóra, mellette kézilabdázott is. Utóbbiban ugyancsak tehetségesnek tűnt, tizenhét évesen Veszprémben játszott, ez idő alatt a vízilabda háttérbe szorult. Mi vezette mégis vissza a medencéhez?
– A mai napig hihetetlenül szeretem a kézilabdát, de amikor elmentem Veszprémbe, ráébredtem, hogy sokkal jobban szeretek és sokkal jobban is tudok vízilabdázni, mint kézilabdázni. Ha utóbbiban erőltetem magam, a közepesnél talán valamivel jobb játékos válik belőlem – de még ez is kérdőjeles, mert akikkel együtt játszottam, és a sportágban szocializálódtak, jóval előrébb jártak nálam. Nem kellett atomfizikusnak lennem ahhoz, hogy inkább a szívemre hallgassak. Abban a pillanatban nem tudtam, jó döntést hozok-e, de ha aközött kell dönteni, hogy közepes pólós vagy közepes kézilabdás leszek, akkor is jobb az előbbi, mert jobban szerettem vízilabdázni. Szerencsére, úgy tűnik, jól döntöttem.

– Éppen tíz éve jelentette be, hogy felhagy a versenysporttal. Miként zajlott az azóta eltelt évtized?
– Noha már nem játszom, belül még mindig sportoló, vízilabdázó vagyok. Nem feltétlenül a játék hiányzik, hanem inkább az a fajta hangulat és közeg, amelyben éltünk, amely jellemzett minket – ha nincs körülöttünk senki, akkor azok lehetünk, akik vagyunk, újra kijöhet belőlünk a jó értelemben vett „állat”.

– Össze szokták olykor rántani a társaságot?
– Nagyon kevés alkalommal van erre lehetőségünk, mert nehéz megoldani, hogy mindenki ott legyen. A legutóbbi nagyobb találkozót tavaly Molnár Tamás ötvenedik születésnapján hoztuk össze, és nagyon jól sikerült. Idén meglehetősen sokan töltjük be az ötvenet, esetleg az esztendő végén szép nagy „szeretetcsomagba” lehetne összefoglalni.

– A sportolói pályafutását követően, 2016-ban az Eger női csapatának vezetőedzője lett, majd a klub szakmai igazgatója, ideiglenesen olykor a férficsapat, és most ismét a női együttes vezetőedzője. Hogy kell elképzelni a munkáját Egerben?
– Majdnem ugyanazt csinálom, mint amikor még játszottam: napi két edzés, vagyis inkább három a konditréninggel együtt – azzal a különbséggel, hogy én nem kondizom, meg nem edzek. Hétvégenként mérkőzést játszunk, emellett szakmailag támogatom az edzőket és a játékosokat, igazából bárkit, aki igényli, vagy úgy látom, hogy szüksége van rá. Emellett a leányutánpótlás szövetségi kapitányaként is dolgozom, az nyáron jelent időigényesebb elfoglaltságot, akkor nincs klubélet, szóval a kettő kiegészíti egymást.

– Sportol még?
– Éppen ez az, hogy nem – hozzá kellett volna tennem, hogy semmit sem csinálok, ez így van. Maximum úszom az edzések után annyi hosszt, amennyit szeretnék. Mindig úgy indul, hogy az ember azt mondja: na, majd hétfőtől ez megváltozik! Hát, majd meglátjuk…

– Idősebb fia, Biros Samu huszonegy éves, már tizenhat esztendős korában bemutatkozott az ob I-ben, most az Egyesült Államokban tanul és játszik. A kisebbik, Vince tizenkilenc éves, az előző idényben szerepelt először a felnőttélvonalban. Hogyan látja őket vízilabdázóként? 
– Nehéz megközelíteni, amit mi elértünk – az én eredményeimmel nem is szabad versenyezniük a fiaimnak, mert az én voltam, ők meg ők. Szeretnek játszani, s ha ennek révén jó helyen tudnak tanulni, már nyertek vele. Samu érettebb, Vince a korából adódóan még nem annyira. Van bennük tehetség, remélem, minél többre viszik. Vince itt érettségizik, és nagy valószínűséggel megy a testvére után Amerikába. Talán akkor mondtam volna nekik, hogy maradjanak itthon, ha a válogatott közelében lennének, de egyelőre ez nem reális. Meglátjuk, ebben a tekintetben hogyan haladnak. Szeressék, csinálják és tanuljanak, ez nagyon fontos, miként az is, hogy használják ki mindazt, amit eléjük sodor az élet.

– Utalt arra, hogy ki kell zárniuk a tényt: Biros Péter az édesapjuk. Ez mindig sikerült nekik? Mennyivel nehezedhetett nagyobb teher rájuk amiatt, hogy az ön fiai?
– A világ vagy Magyarország úgy működik, hogy ha valaki sikeres valamiben, és a gyerekei bekerülnek ugyanabba a közegbe, akkor megkapják azt a kritikát, hogy ez csak a szülő miatt történhetett meg. Biztos vagyok abban, hogy ők is megkapták. Meg tudom őket védeni, de úgy gondolom, hogy ez az ő feladatuk. Vincének sikerül, Samunak tudom, hogy korábban belegázoltak ezzel a lelkivilágába, rosszulesett neki, amit meg is értek, mert szerintem ez nem korrekt. A kisgyerek nem tudhatja, hogy az, amit éppen állítanak, nem úgy van – aztán nyilván elmagyaráztam neki: igenis joga van ahhoz, amit elért, mert megdolgozott érte. Amikor eljutottak arra a szintre, hogy be lehessen tenni őket az ob I-es csapatba, akkor miért ne tegyük?! Csak azért ne játsszon az adott játékos, mert valakinek a valakije?! Ennyire jól azért nem állunk Egerben… Bárkinek szívesen adunk játéklehetőséget, aki kiérdemli.

–  2004-ben a Magyar Kupán kívül mindent megnyert a Honvéddal, emellett olimpiai bajnok lett a válogatottal. Mondhatjuk, hogy ez volt pályafutása legjobb éve?
– A győzelmek szempontjából igen, de úgy gondolom, hogy nem egy évet kell kiválasztani, hanem felölelni az egészet. A sportolók általában huszonnyolc és harmincnégy éves koruk között vannak a csúcson, ez rám is igaz volt, nagyon jól sikerült ez az időszak, annak ellenére, hogy az athéni és a pekingi olimpia között nem nyertünk aranyérmet, „csak” ezüstöt – kell az idézőjel, mert ha másik sportágban szerezne ezüstöt a válogatott világ- vagy Európa-bajnokságon, a vállukon vinnék a játékosokat az emberek. Ebben az időszakban is hihetetlenül jól ment a játék, de a habot a tortára egyértelműen a pekingi olimpia tette fel, ez az én koronaékszerem, abban az évben mintha a fellegekben jártam volna – pontosan úgy játszottam, ahogyan a csúcson kell.

– Nekünk, átlagos embereknek azt is nehéz elképzelnünk, milyen érzés lehet az olimpiára kijutni. Még keményebb feladat belegondolni, milyen lehet aranyérmet nyerni, az meg lehetetlen küldetés, hogy milyen lehet egymás után háromszor diadalmaskodni. Ön mit gondol erről?
– Ez kicsit olyan, mint amikor rendkívül sikeres egy vállalat és az ott dolgozók. A mi egységünk is olyan volt, mint egy vállalkozás, amely folyamatosan haladt előre. Most az, hogy egy, kettő vagy három? A hármat az ember akkor sem fogja fel, ha átélte. Azonban lehet, hogy valakinek az egy arany sokkal több élményt és elismerést ad, mint másnak a három. Nyilván van súlya a három aranynak, de sohasem éreztettük ezt azzal, akinek kettő vagy egy olimpiai bajnoki címe van. Érzésben van különbség, de azt sohasem gondoltam, hogy emiatt több lennék, mint, mondjuk, Székely Bulcsú, Steinmetz Ádám vagy Madaras Norbert.

– Megítélése szerint kevésbé lenne boldog, ha csak egyszer nyert volna?
– Nem tudom, mert háromszor nyertem. Ez szerintem annak az elismerése, hogy sokáig tudott a csapat a legjobbak között a legjobb lenni, ezáltal jóval többen megismerték a vízilabdát, és rengetegen megszerettek minket. De ugyanannyit dolgoztunk az aranyakért is, mint a londoni ötödik helyért, ebben a tekintetben semmi sem változott.

– Mi tette önt nagy játékossá?
– A természetemből adódóan tűzön-vízen átmegyek, önfejű vagyok és kitartó – szerintem mindez nagyban segített az előrehaladásomban. Nagy szavakkal élve: kicsit olyan ez a történet, mintha arra születtünk volna, hogy együtt idáig jussunk. Magyarország minden területéről érkezett különböző mentalitású, hozzáállású és gondolkodású játékos, mégis egyfelé terelte őket az univerzum, a sors vagy a sportág rendszere, arra, hogy mind nyerjünk olimpiát, olimpiákat. Szóval szerintem valahol ott fönt is azt akarták, hogy mi összetalálkozzunk.

– Melyik az a pillanat a pályafutásából, amelyik a leggyakrabban eszébe jut?
– Az, amikor az úszás helyett a vízilabdát választottam. De mondok olyat, ami ismertebb: az 1999-es firenzei Európa-bajnokság az első világesemény, amelyen játszhattam a válogatottban. Ott megmutathattam, hogy itt van a helyem. Kemény Dénes döntése kellett hozzá és az érettségem, hogy érdemesnek találjon rá. Innen datálódik az összes sikerem, sikerünk.

–  Hogyan jellemezné a maga mögött hagyott ötven esztendőt?
– Nagyjából mindig jó helyen voltam – amikor kinőttem valamit, akkor továbbléptem. Természetesen megvolt a stagnálás és a lépcsőzetesség, de a karrierem többnyire végig felfelé ívelt. Mindig volt hova fejlődnöm, s amikor megléptem, akkor mentem tovább. Persze jót és rosszat is átéltem, ám én mindig csak a jóra próbálok emlékezni. Mindez a sportra és a magánéletemre is igaz.

– Hogyan képzeli el a következő tíz-húsz évét?
– Nagyjából ugyanígy – mindig lépjünk egyet felfelé, ha megvan, álljunk meg kicsit, aztán menjünk tovább. Tíz-húsz évet nagyon nehéz belőni, egyelőre azt tudom, mi lehet jövőre: valószínűleg ugyanitt leszek Egerben, aztán ki tudja. Úgy néz ki, a lányokat edzem, hogy utána mi következik, passz, lehet, hogy profi horgász leszek… Kíváncsi vagyok rá nagyon, milyen lehet. Sokan azt gondolják, ezzel viccelek, pedig nem annak szánom!

RÓLA MONDTÁK

KEMÉNY DÉNES, a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya (1997–2012): „Péter elsősorban megbízható játékos volt, ami a hozzá hasonló klasszisok esetében ritka és különleges. A nagy klasszisok teljesítményében általában megmutatkozik egy művészies hullámzás időnként, Péter viszont gyakorlatilag sohasem ment a saját hetven-nyolcvan százaléka alá, miközben szinte minden poszton bevethető volt. Emellett egyszerre volt klasszis és csapatember, bár ez az én csapatomban elvárás volt, de ő e tekintetben is illett a társai mellé. Sok pamflet kering rólunk, közülük egy kevésbé szellemes, de az ő pályafutása szempontjából annál fontosabb történetet emelek ki. Bár nem ő volt az Eger sztárja, amikor bekerült a válogatottba, az első másfél évben folyamatosan fejlődött. Néhány hónapra rá, hogy először edzett a nemzeti csapattal, már mérkőzésen játszott, gólt is szerzett. Minden szépen ívelt felfelé, ám másfél év elteltével, 1998 nyarára úgy tűnt,  természetesnek veszi, hogy válogatott lehet, ami meglepett. Kicsit munkaszagúan, sokkal kisebb tűzzel végezte a dolgát, mint azt megelőzően. Ekkor amolyan figyelmeztető jelleggel úgy döntöttem, kiteszem a keretből, de én sem tudtam, mi lesz ennek a kimenetele. Lehet eső, lehet sár: vagy megembereli magát, és visszatér az alázatos mivoltához, vagy ennyi volt. Az idő tájt előbb a válogatott, majd akkori klubja, az Újpest egy helyen, a Margitszigeten edzett, és rendszeresen láthatta válogatott játékostársait – nem volt ez véletlen. Nyolc hónappal később a teljesítményével és a hozzáállásával visszakerült a csapatba, az eredményei pedig önmagukért beszélnek.”

MADARAS NORBERT, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke: „Még ifjúsági játékos voltam, amikor Biros Peti 1995-ben beállított az egri öltözőbe… A sztori ismert, akkoriban hosszú haja volt, fülbevalója – tényleg sok mindent el tudtunk képzelni róla, de hogy belőle egyszer világsztár lesz, azt egyáltalán nem. Ehhez képest percek alatt kiderült, milyen elképesztő adottságai vannak, hihetetlenül jól úszott, a lövéséhez pedig semmi sem volt fogható, különleges technika, különleges sebesség jellemezte. Életem egyik nagy ajándéka, hogy együtt játszhattam vele Egerben és aztán a válogatottban is. Csodálatos csapatember volt, olyan alázattal pólózott, amit a mai napig példaként kellene állítani minden fiatal játékos elé. Mindent, de mindent alárendelt a csapat érdekének, megalkuvás nélkül hajtott, ment előre és leginkább fáradhatatlanul. Már Sydney és Athén olimpiai bajnoka volt, de továbbra is ugyanaz a tűz hajtotta, mint korábban bármikor, és ugyanúgy a csapatérdeknek rendelt alá mindent – az egóját sohasem vitte be a vízbe. Ő tényleg egyike a valaha volt legjobb játékosoknak, nem csupán a magyar, de az egyetemes vízilabdázásban is.”

SZÉCSI ZOLTÁN, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdakapus, az Egri VK elnöke: „Imádtam Péterrel játszani. Kifejezetten odafigyelt a védekezésre, hogy a helyén legyen, jól éreztük egymás mozgását, tudtam, hogy a passzoknál hová szereti kapni a labdát, nagyon nagy élmény volt egy csapatban lenni vele. Ha védtem a lövést, egyből azt is figyeltem, indíthatom-e őt a kapás oldalon. Játékosként, később vezetőként is tudtam róla, hogy ő a képességek végtelen tárháza. Két nagyon kedves történetet őrzök vele kapcsolatban. Az egyik, hogy a második gyermekem születésekor ő vitte a feleségemet a kórházba, mert én nem értem volna oda, nagyon lehet rá számítani. A másik a tájékozódási képességeit, a vizuális memóriáját és a figyelmességét dicséri: 2008-ban a málagai Európa-bajnokságon egy alkalommal ő navigálta el a spanyol sofőrt ahhoz az uszodához, amelyben addig mindössze egyszer jártunk. A sofőrnek fogalma sem volt, merre kell menni, Péter szépen elirányította: itt jobbra, itt balra, aztán egyenesen. Remekül elemezte az egyes helyzeteket.”

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 4-i lapszámában jelent meg.)