Győz, ha muszáj – Bodnár Zalán publicisztikája

A Sevilla futballcsapatának szurkolói igencsak felháborodtak és hatalmas tüntetésre készültek, amikor néhány hete napvilágot látott a – később kacsának bizonyuló – hír, miszerint Robert Kraft, az NFL-ben szereplő New England Patriots tulajdonosa meg akarja vásárolni az andalúz egyesületet.

Pedig Robert Krafttel nem jártak volna rosszul, mert amilyen zseniális üzletember, olyan sikerorientált sportvezető, aki felépítette a 21. század legeredményesebb amerikai franchise-át az összes major ligát tekintve. Mit szóltak volna a derék sevillai drukkerek, ha nem Krafttal, hanem egy másik NFL-csapattulajdonossal – értekezésem alanyával –, Stan Kroenke úrral boronálták volna össze csapatukat?

Szóval Stan Kroenke. Mielőtt bárki személyes érzelmeim előtérbe helyezésével és elfogultsággal vádolna, gyorsan magam megyek elébe a vádaknak, és őszintén bevallom: nem szeretem ezt az embert. Nem azért, mert már-már gusztustalanul gazdag – egyébként is dollármilliárdos volt, majd elvette a Walmart áruházlánc alapítójának lányát, így megsokszorozva a vagyonát, amely a Forbes kimutatása szerint most már 8.5 milliárd dollárra rúg –, inkább az taszít benne, hogy lelkekkel kereskedik.

Ártatlan, idealista szurkolói lelkekkel. Köztük az enyémmel, mert a Colorado Avalanche szurkolójaként kénytelen vagyok elviselni, hogy kedvenc hokicsapatomat is ő bitorolja. Isten irgalmazzon ugyanis annak, akinek a csapatára szemet vet a 71 éves bácsi, aki arról híres, hogy egyik kezével a pénzügyi prosperitást hozza egy klubhoz, a másikkal viszont a sportbéli sikertelenséget. Nem is kedveli különösebben magát a sportot a jó öreg Stan, mindenekelőtt befektetésként tekint rá. Persze érthető, hogy senki sem ellensége a saját pénztárcájának, de számomra Stan Kroenke szemlélete testesíti meg a modern sport rákfenéjét: azt, hogy a sportegyesületek társadalmi szervezetek helyett immár globális nagyvállalatokká váltak.

Így kiváltképp rossz hír az, hogy Kroenke sportklubokat gyűjt. A Colorado Avalanche mellett ő – illetve cége, a Kroenke Sports and Entertainment – a tulajdonosa az NFL-ben szereplő Los Angeles Ramsnek, az NBA-s Denver Nuggetsnek, a Colorado Crash arénafoci-csapatnak, a Nemzeti Lacrosse Ligában vitézkedő Colorado Mammothnak, az e-sportnak tekinthető Overwatch League-ben (OWL) játszó Los Angeles Gladiatorsnak – és többségi tulajdonosa az angol Premier League-résztvevő Arsenalnak is.

Az ő elve: az sem baj, ha nyer a csapata, csak fialjon szépen. Ami azt illeti, egyelőre nem is jelentkeznek olyan gondjai, hogy valamelyik klubjánál költenie kellene a trófeaterem kibővítésére. Hogy csak az innen, Európából is értelmezhető sportágakban szereplő csapatait vegyük figyelembe, a Ramst 24, a Nuggetset és az Avalanche-et 19-19, az Arsenalt 11 éve tulajdonolja, vagyis ez a négy együttes az ő regnálása óta összesen 73 idényben indult el – és egyetlenegyszer lett első, 1999-ben, amikor a Rams megnyerte a Super Bowlt. Hetvenhárom évad – egy bajnoki cím. Vagy mondjuk, hogy kettő, bár én az Avalanche 2001-es Stanley-kupa-győzelmét nem számolnám ide, az aligha Kroenke érdeme, hiszen csak néhány hónappal korábban vette át a kész csapatot, amelyet Joe Sakickel, Patrick Roy-val és Peter Forsberggel semmi sem tudott letéríteni a bajnoki cím felé vezető útról. Még az sem, hogy Kroenke lett a tulajdonosa. Ellenben néhány esztendő alatt sikerült tönkrevágnia a korszakos sikeregyüttest, amely éveken át az utolsó vagy utolsó előtti lett a Nyugati főcsoportban, és ebben a lassan véget érő évtizedben csak kétszer jutott be a playoffba, és ott is mindig elvérzett az első körben. A többi csapatánál is a reménytelenség ült tort. A Denver Nuggets öt éve nem került be az NBA rájátszásába, és tíz éve nem nyert párharcot a playoffban (Kroenke regnálásának 19 esztendeje alatt is összesen csak kettőt). A Rams tavaly 13 év után jutott újra be az NFL rájátszásába már Los Angeles-i csapatként (ha valahol, St. Louisban utálják csak igazán Kroenket, miután 2016-ban elköltöztette a franchise-t a filmipar fővárosába), ahol nyomban el is vérzett. És hát bizony az Arsenalnak, amely 2004-ben még veretlenül volt angol bajnok, 2006-ban pedig Bajnokok Ligája-döntőt játszott, az üzletember 2008-as színre lépése óta ugyancsak nem sok babér terem, hogy finoman fogalmazzunk.

Kroenke kiváltképp kedveli, ha kiszemeltjeit megfelelően kistafírungozzák. Az Arsenal akkor keltette fel a figyelmét, amikor felépült az új stadionja, a minden igényt kielégítő Emirates. A Colorado Avalanche-re már akkor csapott le, amikor a klub a kanadai Québecből átment a jóval nagyobb piacot jelentő coloradói Denverbe. Mint említettük, a Ramst már maga költöztette át St. Louisból Los Angelesbe, ahol rögtön egy hiperszuper új aréna építésébe fogott, amelyet mindenekelőtt a világ legnagyobb reklámhordozójaként kíván használni: a félig a földbe süllyesztett 80 ezres létesítmény tetőszerkezete hatalmas digitális reklámfelület lesz, amely fölött majd milliók haladnak el repülőkkel.

De nem is volna ezzel gond, ha a kreatív üzleti ötletek mellett a pályán elért sikerekre is koncentrálna, vagy legalább időt és energiát szánna a megfelelő szakemberek megtalálására. A pénzügyi mérleg minden klubjánál irigylésre méltóan stabil, ám nagyon veszélyesnek tartom, hogy az általa teremtett minta egyre több követőre talál világszerte. Annak ugyanis, hogy a sportklubok társadalmi szervezetek helyett globális nagyvállalatokká váltak, természetes hozadéka, hogy a trófeahalmozás helyett a profittermelés lett az elsődleges.

És szurkolóként ennél nincs idegesítőbb. Persze, fontos, hogy egy klubnak stabil anyagi háttere legyen (bár egy futballegyüttest – ellentétben az amerikai major ligák csapataival, ahol a liga bevételeit a franchise-tulajdonosok egyenlően osztják szét egymás között – szinte lehetetlen nyereségesen üzemeltetni, de ez majd következő dolgozatom témája lesz), ám ha egy egyesület arra a politikára rendezkedik be, hogy mindenekelőtt rentábilisan működjön, és ennek érdekében a legjobb játékosait folyamatosan kiárusítja, önként lemondva a nagy sikerekről, az a sport szellemiségével gyökeresen ellentétesen jár el, hiszen egy sportcsapatnak csak az lehet a célja, hogy győzzön, nem az, hogy nyereséget termeljen. A megnyert trófeákat, serlegeket, bajnoki címeket számon tartja a történelem, de vajon ki jegyzi fel a számviteli mérlegek adatait? Ki az, aki azon nosztalgiázna, ó, milyen fantasztikus adózás előtti nettó árbevétele volt a klubomnak 2008-ban?! Nem, a nagy jelenetekre emlékszünk és a győzelmekre, csakis azok érdekelnek minket. A szurkoló azért megy ki a stadionba és veszi meg a jegyet, mert nyerni akarja látni kedvencét, az idény végén pedig a trófeát akarja látni a csapatkapitánya kezében, és nem azt reméli a tulajdonostól, hogy az pénzt keressen ezen, hanem ellenkezőleg: teremtse meg ehhez a feltételeket.

Most egyébként különleges helyzet állt elő. Kroenke csapatai közül a Denver Nuggets vezeti a Nyugati főcsoportot az NBA-ben; az Avalanche is biztos playoffszereplőnek tetszik, néhány hete még a főcsoportja második helyén állt; a Los Angeles Rams az NFC második kiemeltjeként vághat neki a rájátszásnak, a Super Bowl egyik legnagyobb esélyeseként; és még az Arsenal is sokkal jobban fest Unai Emery irányítása alatt, mint az elmúlt években Arsene Wengerrel. Nincs kizárva, hogy Stan Kroenke hamarosan bajnoki címet ünnepelhet valahol. Őt ismerve, úgy lehet vele: „Ki bánja, jöjjön, aminek jönnie kell! Mi bajunk lehet?”

Lehet, hogy még élvezni is fogja. Talán meg is részegíti.

És akkor öreg­korára talán ráébred, hogy mi is valójában a sport lényege.