Bostoni csoda – Bodnár Zalán publicisztikája

Szerdán kezdődik a nagyböjt, véget ér a farsangi időszak, vele a bálok és a díjátadó gálák szezonja is. A sportvilágban is minden szervezet kiosztotta már az elmúlt esztendő legjobbjainak megszavazott elismeréseket a France Football Aranylabdájától a mi M4 Sport – Az Év Sportolója Gálánkon át a monte-carlói Laureus-gáláig, ahol a világ legjobb sportolóit jutalmazták. Ilyenkor mindig elhangzik, hogy erősen szubjektív döntésről van szó, lehetetlen összehasonlítani az almát a körtével, vagyis egymástól nagyban különböző sportágak kiválóságait rangsorolni. Mégis mi, akik szeretjük a sportot és a versengést, természetszerűen imádjuk az ilyen listákat. És hiába tudjuk, hogy egyszerűen képtelenség objektíven megválasztani például minden idők legjobb sportolóját, hiszen ha egy adott év legjobbjait is meredek egybevetni különböző sportágakból, akkor más-más korok hőseit kiváltképp lehetetlen egymáshoz méricskélni, azért mégiscsak óhatatlanul kötelességünknek érezzük hozzátenni a Nemzeti Színház színpadára lépő Carl Lewis bemutatásához, hogy az IAAF szavazásán a XX. század legjobb atlétája, a NOB szerint az előző évszázad legjobb sportolója a világon.

Eljátszottam a gondolattal, hogy ha relatív fiatalságom ellenére valamely szervezet esetleg megtisztelne azzal, hogy szavazhatnék az egyetemes sporttörténelem valaha volt legjobb sportolójára, legjobb edzőjére és legjobb csapatára, alapos körültekintés után, de határozott meggyőződéssel az alábbi három nevet írnám rá a három szavazólapra: Tom Brady; Bill Belichick; a New England Patriots 2001 és 2018 közötti amerikaifutball-csapata.

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ezt provokációnak szánom vagy komplett idióta vagyok, netán szimplán csak túl fiatal ahhoz, hogy ezt meg tudjam ítélni, három súlyos érvet szeretnék felsorakoztatni a voksaim védelmében, és kérem Carl Lewis, Pelé, Muhammad Ali, Michael Jordan, Wayne Gretzky, Michael Schumacher, Roger Federer, Michael Phelps, az ötvenes évekbeli Real Madrid, az 1970-es brazil futballválogatott, Phil Jackson vagy bárki más híveit, hogy alábbi három állításomat próbálja megcáfolni, és ez szolgáljon a téma vitaalapjául.

1. Senki sem tudott még ilyen hosszan a csúcson vagy a csúcs közvetlen közelében maradni.

Belichick edzőként, Brady újonc irányítóként 2000-ben került az addig az NFL egyik lúzerének számító Patriotshoz, először 2001-ben szerezték meg a Super Bowlt, legutóbb egy hónapja, a 2018-as évad lezárásaként. Eddig együtt töltött tizennyolc idényük alatt hatszor megnyerték a bajnokságot, kilencszer voltak ott a Super Bowlban, további négyszer a főcsoportdöntőben, vagyis a legjobb négy között, és csupán akkor nem jutottak be a rájátszásba, amikor Brady sérülés miatt az egész 2008-as sorozatot kihagyta. Megszámlálhatatlan rekordjaik közül csak a két legfelfoghatatlanabbat emelném ki: a liga további 31 csapata egyikének sincs több Super Bowl-győzelme és nyertes rájátszásmeccse egész története során, mint ennek a két embernek tizenhét év alatt... Természetesen más sportágakban is voltak már nagy dinasztiák, tartós sikersorozatok, de a Belichick, Brady kettős első és legutóbbi bajnoki címe között tizenhét esztendő telt el, ehhez foghatóra senki sem volt képes. Jordan hét éven belül szerezte NBA-bajnoki címeit, Schumacher első és utolsó világbajnoki győzelme között tíz, Lewis olimpiai aranyérmei között 12 év telt el, de lehet ellenőrizni a többieket is – a tizenhét év egyedülálló.

2. Sehol nem kell olyan ellenszélben küzdeni, mint az amerikai major ligákban.

Mint köztudomású, az amerikai profi sportligák egész rendszere úgy van felépítve, hogy a győztes ne maradhasson sokáig a csúcson, ott nem lehet álomcsapatokat összevásárolni. A rendszer szándékosan manipulált: a címvédőnek van a legnehezebb menetrendje, ő választhat minden körben a legutolsóként a drafton, és mivel a legjobb játékosok szeretnének teljesítményük révén több pénzhez jutni, a fizetési sapka miatt nagyon nehéz őket megtartani. Minden törekvés arra irányul, hogy a győztes ne ismételhessen. A kérdés az, hogyan maradhatsz a csúcson egy olyan rendszerben, amely úgy lett kitalálva, hogy a „hegytetőn” gyorsan elfogyjon körülötted a levegő, és még az oxigénpalackodat is elkobozzák? Olyan ez, mintha a Formula–1-ben a futamgyőztesnek a következő versenyen a leglassúbb autóval, a legutolsó helyről kellene nekivágnia, vagy ha a pehelysúlyú ökölvívóbajnoknak folyamatosan három súlycsoporttal magasabb kategóriába tartozó ellenféllel kellene bokszolnia. Ebben a szisztémában csakis egyetlen módon lehet a legkiválóbbnak maradni: ha mindenkinél sokkal-sokkal jobban értesz a munkádhoz. Ha fejleszteni tudod a tehetségtelenebb játékosokat. Ha centre pontosan fel tudod mérni a sportolóid értékét, hogy 53 játékost cipőkanállal be tudj tuszkolni a fizetési plafon alá. Ha mindenkinél egy lépéssel előrébb jársz. És mint a 2000-es drafton a 199. helyen (!) kiválasztott Brady esetében: ha mindenkinél jobban akarod a győzelmet, és többet teszel érte. A Patriotséhoz hasonló egyeduralmat még akkor sem tudott kialakítani a négy nagy amerikai ligában soha egyetlen csapat sem, amikor még nem léteztek a mesterséges kiegyenlítést szolgáló intézkedések – így pedig főként csodaszámba megy.

3. A Patriots egy egész régió sportéletét fellendítette.

Az ezredfordulón Bostonra, a büszke sportvárosra már hosszú ideje sötét árnyék vetődött csapatainak gyalázatos szereplése miatt. A Bruins hokicsapata 28 éve vágyakozott már hiába a Stanley-kupa után. A NBA-s Celtics tizennégy évvel a legutóbbi bajnoki címe után a liga egyik pofozógépe volt 2000-ben. A baseballcsapat, a Red Sox nyolcvankét (!) éve vágyott már a bajnoki elsőségre, a Patriots pedig története során még sohasem nyert semmit, és a legramatyabb állapotban volt mind közül.

Három napja tartottak a 2000-es évek, amikor bekövetkezett a fordulat: a Patriots Belichicket nevezte ki vezetőedzőnek (és de facto vezérigazgatónak), ő pedig kiválasztotta a drafton Bradyt. Az azóta eltelt 18 évben a négy nagy ligából három-három bajnoki trófea jutott San Franciscóba, Detroitba és Oaklandbe, négy-négy San Antonióba, New Yorkba és Miamiba, öt-öt Chicagóba és Pittsburghbe, hat Los Angelesbe – Bostonba pedig tizenkettő! A Red Sox négyszer megnyerte a baseball-ligát, de NHL- és NBA-bajnok lett a Bruins és a Celtics is. A város, amely már azt is elfelejtette, hogyan kell megszervezni egy győzelmi parádét, azóta csaknem minden évben ünnepelhet. Nincs ember Bostonban, aki ezt véletlennek tartaná. Sokkal inkább a „Patriots Way”-nek, a belichicki filozófia átültetésének a többi ligába. Dióhéjban ez annyit jelent: csak a csapat érdeke számít. Mindenki pótolható, mindenki lecserélhető egy fiatalabb és olcsóbb játékosra. Hogy ebben az elképesztő fizikai igénybevételt követelő sportágban a fizikai paramétereknek nincs olyan jelentőségük egy játékosnál, mint az intelligenciának, az alkalmazkodóképességnek, a több poszton bevethetőségnek és a szilárd jellemnek. Míg más franchise-ok gyakran nem tudtak nemet mondani egy-egy klasszis anyagi követelésének, Bostonban nem volt érdemes nagyobb pénzért sírni. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki gigaszerződéssel évekre megkösse a vezetőség kezét. Aki nagy pénzre vágyott, az mehetett, aki gyűrűre, az maradhatott. Az élet mindig Belichicket igazolta: az elengedett játékosok pályafutása szinte mindig megindult lefelé a lejtőn, miközben a csapat nem gyengült. Tudjuk, hogy van olyan matéria, amelyből nem lehet várat építeni, de Belichick ennek is bizonyította az ellenkezőjét: kikukázott, máshová nem kellő játékosokat épített fel elit szintre. Ahányszor valamelyik bostoni csapat bajnokságot nyer, a vezetők szinte mindig köszönetet mondanak Belichicknek is az inspirációért és a módszertanért, pontosan tudva, hogy egészen kivételes az, amit tőle láttak és tőle kaptak.

És amit mi kapunk nézőként: az NFL iránt közömbös sportrajongóknak is érdemes lenne fordítani egyet a tekintetükön: valódi csoda zajlik a szemünk előtt.