NFL: megannyi balhé után mindig talpra állt a Cowboys ikonja

„Nézz fel! Kelj fel! És soha, soha ne add fel!” – visszhangzottak ezek a szavak egy csarnokban majd' 12 évvel ezelőtt, és visszhangzik a mai napig egy olyan példakép fejében, aki sokszor szembesült saját tökéletlenségével, és az elmúlt hónapokban a halhatatlanságával kényszerült megbirkózni.

Utóbbi történet november utolsó napján kezdődött, amikor az 53 éves Michael Irvin, a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban, az NFL-ben szereplő Dallas Cowboys egykori háromszoros bajnok elkapója tombolva ünnepelte korábbi kenyéradójának meglepő, New Orleans Saints elleni sikerét. Másnap megszólalni sem tudott, de nem ez volt az első alkalom, hogy egy meccset követő napon hang nélkül kelt, viszont arra ezt megelőzően sosem volt példa, hogy két hónapon át alig javuljon a helyzet...

Az orvosok addig tologatták jobbra-balra, amíg egy hete sor nem került arra a vizsgálatra, amelytől a pályán mindig rettenthetetlen srác – aki annak idején torokrákban elveszítette a mindössze 51 éves édesapját – egész életében tartott. Ő azonban élete legnagyobb akadályával szembesülve sem adta fel, s ahogy eddig semmi, úgy legnagyobb rémképe sem küldte padlóra – nem találták rák nyomát a szervezetében.

Pedig tulajdonképpen egész eddigi életében egyik szorult helyzetből a másikba került, függetlenül attól, hány nulla szerepelt a bankszámláján.

Három aranygyűrű, drogok, kemény munka

Az egész azzal kezdődött, hogy egy kétszobás házba született, amely egy kisebb családnak tökéletes is lehetett volna, ám a 17 gyermekes klán helyszükségletét nem elégítette ki.

A szülők számára elég fejtörést okozott, hogy számon tartsák, adott napon hány kölyök rohangászik a viskó környékén, s meg is etessék az éppen az asztal környékén lófrálókat. Így arra már nem jutott idejük, hogy külön-külön a házi feladatokat is végignyálazzák. Hősünknek olyanokkal kellett egy iskolába járnia, akik a saját szobájukban alhattak békésen, és minden nap a szüleikkel bújták a tankönyveket: mindez aligha növelte a ráadásul butának tartott kisfiú önbizalmát.

Aztán a matektanár tehetetlenségében Irvin kezébe nyomott egy tojáslasztit, mire a lúzer gyerkőcből varázsütésre népszerű sportoló vált. Persze egyből azt gondolta, így már megteheti, hogy nem is jár iskolába, amit édesapja azzal jutalmazott meg, hogy egy hétvégi napon 14 órás ácsmunkára fogta a fiát.

Az öreg azonban hiába próbálta kordában tartani a magától egyre inkább elszálló, a gettóból kitörni vágyó későbbi elkapót, a profik közt elért sikerek sora és a hírnév megtette a hatását: 1996-ban két önjelölt modell és egy hadsereg ellátására elegendő kokain társaságában talált rá a rendőrség egy szállodában. Persze a szurkolók és a csapattársak gyorsan túltették magukat a történteken, hiszen egyrészt Irvin kezét ekkor már három bajnoki aranygyűrű díszítette, másrészt idény közben a drogok helyett rendszerint a kemény munkába temetkezett, harmadrészt a szívén hordozta a sorsukat és vigyázott rájuk.

Sosem áskálódott, mindig motivált

„Michael gürizett a legkeményebben mindannyiunk közül. Hozott néhány megkérdőjelezhető döntést, de sosem teregette ki a szennyesünket a sajtónak, és sosem áskálódott egyikünkkel szemben sem. Nemhogy gond nem volt vele, még ő motivált bennünket!” – mondta róla egykori csapattársa, Daryl Johnston. Elvégre ki haragudhatott volna az 1995-ös idényt a legtöbb elkapással, elkapott yarddal és touchdownnal záró, „Játékmesternek” becézett spílerre?!

Az igazi hullámvölgyek azonban az 1999-es visszavonulását követően jelentkeztek, amikor Irvin kikerült az öltözőből. Az első nyugdíjas évében fűvel és legálisnak a legjobb szándékkal sem hazudható pirulákkal is rajtakapták, a következő évben pedig ismét a kokain bizonyult a vesztének, s 2005-ben ugyancsak tudatmódosítók miatt kapcsolják le.

Azonban a legtöbbekkel ellentétben ismét meg tudott újulni. Ahogy kiskorában, úgy ezúttal is a futball jelentette a kiutat. A mikrofont a labdához hasonló ügyességgel kezelő, a liga történetének legjobbjai közé tartozó legendás elkapó olyannyira magára talált, hogy amikor 2007-ben megkapta a meghívóját a Hírességek Csarnokába, már új emberként érkezett az ünnepségre.

Egészen addig nem volt biztos benne, hogy ország-világ előtt kitárulkozik minden őt ért megpróbáltatásról, amíg a színpadra nem lépett. Korábban fontolgatta, hogy szépen sorban csak megköszöni mindenkinek, amit érte tett, majd lelép, hogy helyet és időt adjon másoknak, ám végül úgy döntött, inkább megosztja milyen tökéletlen gyerek, férj és apuka is ő valójában.

Mert nem arra volt sosem a legbüszkébb, hogy öt Pro Bowlba is beválasztották, vagy hogy több mint tízezer elkapott yarddal zárta a pályafutását, hanem arra, hogy a körülötte lévő, őt támogató szeretteinek hála, minden józanító pofon után jobb emberként áll talpra.

Elvégre, ahogyan 12 éve a Hírességek Csarnokában hangoztatta: fel kell nézni, fel kell állni, és sosem szabad feladni.