NFL: a védő, akitől még Tom Brady is be volt rezelve

A múlt hét csütörtökén hiába rohangászott kétcsapatnyi amerikai futballista Ohio állam városkájában, Cantonban, a nézők többsége magasról tett a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) idei előszezonjának első meccsére. Elvégre az idén az Atlanta Falcons és a Denver Broncos gálameccsének nem véletlenül a Hírességek Csarnoka a névadója – ilyenkor az adott évben a történelem legjobbjai közé beválasztott spílereket, trénereket és csapatvezetőket ünnepli a sportág.

Ezúttal sem volt másképp, mielőtt az első sisakkoppanást meghallhattuk volna, egyesével kivonult a pályára az idei pereputty: Champ Bailey, Pat Bowlen, Gil Brandt, Tony Gonzalez, Ty Law, Kevin Mawae, Johnny Robinson és végül, de a történetünk szempontjából közel sem utolsósorban, Ed Reed.

A Baltimore Ravens védőlegendája természetesen most is önmagát adta, rövidgatyában, hátizsákkal hátán és egy szivarral a szájában tett arra, hogy a legtöbb szerencsés flótás ezen az eseményen a fél vagyonát eltapsolja egy ízlésficamos öltönyre és csokornyakkendőre.

Talán már önmagában ez is elég lett volna arra, hogy Reed bevonulása mindenki számára jó ideig emlékezetes maradjon, de a felsőjével elérte, hogy legalább kilenc család sose feledje. A pólójáról ugyanis pontosan ennyi, az amerikai rendőri túlkapásoknak áldozatául esett kissrác és leányzó egykori képe mosolygott vissza a közvetítésbe bekapcsolódó és a történéseket a helyszínen követő nézőkre.

Reed szívéhez okkal állnak közel az elhunytak és családjaik, elvégre ő sem New York-i felhőkarcolóban nőtt fel a legdrágább magániskolák és edzőtermek kellemes hangulatában, hanem egy St. Rose nevű lepukkant kis település még lepukkantabb negyedében. Ő nem a műfüvön gyakorolt a magánedzőivel, hanem a ház előtt található villanypóznák közt a betonon az öccsével és az utcán éppen arra kóricáló többi lurkóval.

Persze amikor néhány évvel később, a gimnáziumban sztárként mászkált egyik sportpályáról a másikra, akkor már neki sem kellett mostoha körülmények között gyakorolnia.

Annyira szerette a baseballtól az atlétikán és a kosárlabdán át az amerikai futballig az összes sportágat, hogy voltak napok, amikor futóversenyeit egy baseballmérkőzés követte, amelyről rohant távolt ugrani, majd vágtázott vissza, csak hogy időben odaérjen az összecsapás végére, hogy még lóbálhassa a baseballütőjét... Habár majd' mindenkinél jobb volt mindenben, egyik sportágára sem tudott elég időt szánni ahhoz, hogy az országos sztárok között tartsák számon.

Ekkor dobott neki mentőövet a St. Rose-ból származó Curtis Johnson, a Miami Egyetem elkapóinak edzője, aki gyermekként Reed nagybátyjával, Otisszal nézett farkasszemet a futballpályákon.

Az akkor a harmincas évei közepén járó fazon tudta, a többi nagy egyetem hibát követ el, ha nem ajánl ösztöndíjat a védőjátékosnak, s addig piszkálta a főnökét, amíg az rá nem nézett a pártfogoltjáról összeállított videóra. A Miami vezetőedzőjét, Butch Davist olyannyira meggyőzték a látottak, hogy azonnal el is utazott Louisianába, ahol futballpályán ugyan már nem láthatta Reedet, de kosarazni a haverjaival igen. És ennyi elég is volt neki, merthogy a született vezér típusú sportoló olyan magabiztosan mozgott és osztotta az észt a pályán, ahogy az csak az igazán nagyoknak megy.
Azt, hogy össze tudja fogni a társait, számtalanszor bizonyította a Miamiban lehúzott négy és később az NFL-ben, főleg a Baltimore Ravensben eltöltött 12 éve során is.

A 2012-es bajnoki menetelés elején, az utolsó baltimore-i évében az addigra egyszer már a profi liga legjobb védőjének is megválasztott játékos arra hívta fel a maga stílusában a többiek figyelmét, hogy a kis dolgokra is figyelni kell a végső siker elhódítása érdekében.

Efféle apróság például, hogy felnőtt emberek nem hagyják az összeizzadt bokafáslijukat, vagy éppen az intimebb testrészeiknél használt törülközőjüket a földön az öltözőben. Ahogy Reed fogalmazott: „Nehogy már önkéntes tűzoltók pakolgassák az ő mocskukat! Szóltam nekik, hogy vagy ők takarítanak el maguk után, vagy én, de házon belül oldjuk meg a feladatot, mert én nem égetem tovább a pofámat mások előtt azzal a fertővel, ami nem egyszer ott maradt.”

A hegyi beszéd hősünk állítása szerint még jobban összekovácsolta az utána már figyelmesebben tevékenykedő bagázst, amit az év végén elért Super Bowl-győzelem is alátámaszt.

A védő – akitől még a hatszoros bajnok irányító Tom Brady is annyira berezelt, hogy az egymás elleni meccseik előtt a csuklóvédőjére felírta emlékeztetőül, hogy az akkor 20-asban játszó ellenfélről, azaz Reedről le ne vegye a szemét – nemcsak a pályán és az öltözőben, a közösségben vállalt szerepével is példát mutatott a fiatalabbaknak.

Rendszeresen tart nyári táborokat a tojáslabda fiatal szerelmeseinek Louisianában, és szervez iskolai alapfelszerelések beszerzését és kiosztását célzó gyűjtést, hogy ne csak azoknak legyen lehetőségük az iskolapadokba ülni, akiknek a szülei megteremtik az ehhez szükséges feltételeket.

Július végén felavatták St. Rose-ban a támogatásának köszönhetően kialakított és róla elnevezett parkot: talán ez a projektje állt a legközelebb a szívéhez, hiszen a gyerekeknek mindig szükségük volt és szükségük lesz egy olyan üres térre, ahol addig rohangálhatnak és játszhatnak, amíg csak akarnak, ahelyett, hogy a lepukkant negyedek sarkain unatkozva galibába keveredjenek.

Elvégre, ha nem lett volna annak idején hol dobálnia a labdákat és futkosnia, lehet, hogy az ő vagy a 2011-ben egy rendőr elől menekülve egy folyóba fulladó öccse fotója került volna valamelyik jobb érzésű játékos pólójára...