Vadállati ösztön – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem állítom, hogy az emberiség a vesztébe rohan, mert egyrészt hogy jövök én ehhez a sarkos kijelentéshez, másrészt „győztébe” rohanni bizonyára nehezebb (egyelőre nincs is ilyen kifejezés) – ám időnként hatalmába kerít a csodálkozással vegyes kétségbeesés. Általam teljesen ismeretlen és érthetetlen okokból ugyanis jelen világunkban tort ül a relativizálás, fokozatosan elmosódik a különbség a jó és a rossz, a szép és a csúnya, az értékes és az értéktelen, a bölcs és az ostoba, hovatovább a nő és a férfi között, s a sort még sokáig folytathatnám. Szűkebb „pátriámra”, a sportra vonatkoztatva ezt a meglátásomat már többször megfogalmaztam, legutóbb a Bűn és bűnhődés című publicisztikában (2019. augusztus 16.). Tapasztalatom és az egyre inkább elharapódzó trend szerint ugyanis az az abszurd helyzet állt elő, hogy a (futball)pályákon a tettlegesség már-már kisebb bűnnek számít, mint bármilyen verbális megnyilatkozás. Ha, teszem azt, színes bőrű(nek nevezett) ellenfelemnek beszólok, az rasszizmus, kiállítás, eltiltás, felnégyelés, kerékbe törés, ha ugyanezt gondolom, és közben agyba-főbe rugdosom, sokkal kevesebbel megúszom. Szerencsére a civil életbe, az általános jogszabályokba ez a téveszme még nem szivárgott át, ha valakit megfenyegetek, és az édesanyja vélt vagy valós származását emlegetem, kisebbet sújt rám a törvény szigora, mint ha egyszerűen lecsapom, mint a taxiórát. Félreértés ne essék, mélyen elítélem a rasszizmus és az „anyázás” minden formáját, amelyek természetesen a sportpályára sem valók, csak épp azt állítom, van ennél sokkal súlyosabb galádság, például az ellenfélnek szándékosan okozott sérülés.

Mindez néhány, sportolónak nehezen titulálható dúvad kapcsán jutott újra eszembe, akik nem szóltak semmit, csak kiélték vadállati ösztöneiket, s ezúttal – némi meglepetésemre – méltó büntetésük sem maradt el. Az amerikai futball első számú suttyója, Vontaze Burfict, mint azt már megírtuk, jó hét idény alatt tizennégy alkalommal kapott fegyelmit, s büntetésként másfél milliárd forintnyi dollárt fizetett be a liga (NFL) kasszájába. Túlzás lenne állítani, hogy ettől megrettent vagy jó útra tért volna, legutóbb az Oakland Raiders színeiben vetődött neki sisakkal előre a már labdával a kezében térdelő indianapolisi ellenfél fejének. Szegény Jack Doyle összeesett, mint a vizes zokni, a kiállított Burfict pedig megbánás helyett kedvesen kivigyorgott a rivális okkal felháborodott szurkolóira. Az NFL fegyelmi bizottsága rovott múltjára és javíthatatlan rossz természetére tekintettel az egész idényre eltiltotta, ami minimum tucatnyi meccset jelent (reményeink szerint a fellebbezés sem hoz enyhítést), s talán azt, hogy ezek után egy klubnak sem jut az eszébe valaha is szerződtetni. Hozzáteszem, a liga nemcsak a bűn és bűnhődés reális összehangolása miatt, hanem saját jól felfogott érdekében hozta meg ezt a súlyos döntést, hiszen a sportág ázsióját az utóbbi időben alaposan megtépázták a fejre mért ütések egészségkárosító hatásáról szóló egyre szaporodó hírek. Az amerikai foci imázsába még beleférnének a „rossz fiúk”, sőt, de ha emiatt csökken a hátország, az érdeklődés és ezáltal a bevétel, azt már nem tűrhetik el a klubok és más sportpiaci szereplők. Nem baj, ha a pénz hatalma ezúttal jó ügyet szolgál, Burfict meg menjen pszichiáterhez, hogy legalább a civil életben levethesse állatiasságát.

Mint a leírtakból is kitetszik, eszem ágában sincs felmenteni a 29 éves Los Angeles-i vadbarmot, de olyasmi azért sokszor előfordul, hogy az ember másképp viselkedik otthon, mint sportolás közben (s most nem a kocogásra gondolok elsősorban). A feleségem szokta hajtogatni, ha olyan lennék, mint amit foci közben tapasztal, bizonyára nem jött volna hozzám, illetve egészen biztos benne, hogy ha manapság már kevésbé háborúzhatunk mi, férfiak, helyette a (mű)füvön vezetjük le a feszültséget, éljük ki ősi vad ösztöneinket. Persze nyilván enyhébben, mint Vontaze Burfict, ám ebben azért van valami. Jómagam a felvetésére azt szoktam neki mondani – amit kedves mosollyal, fejét ingatva hallgat –, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten: ha az ellenfél sportszerű, én is az vagyok, ha kevésbé, én is tudok keménykedni. Sajnálatos módon azonban csak egy bizonyos határig. Többször előfordult, hogy amikor tét nélküli edzőmérkőzésen számonkértem az ellenfél játékosain céltalan és felesleges faultjai-kat, azt a kérdést kaptam válaszul: „Láttál te már focimeccset?” S hiába mondtam, hogy „öreg, nálad biztosan többet láttam”, nyilván nem erre vonatkozott az utalás, hanem arra, hogy szerintük ez benne van a játékban. Szerintem meg a mi szintünkön, a mi tétünkért, a mi korunkban biztosan nincs, miközben persze előfordulhat, hogy így, közeledve az ötvenhez egyre inkább – Petőfi után szabadon – a béke barátjává, Bagarja urammá válok; a testem és a lelkem is egyre kevésbé kívánja a kölcsönös rugdosódást, a feleségem által emlegetett „háborúskodást”.

Arra viszont még sohasem vetemedtem (és senki más sem amatőr csapatom mikrokörnyezetében), hogy szándékosan sérülést okozzak a másiknak. A „profiknál” – az idézőjel duplán szándékos – sajnos ilyesmi is megtörténhet, legutóbb szeptemberben itthon az ETO FC Győr–Nyíregyháza NB II-es bajnokin. Ahogy szokták mondani, csak erős idegzetűeknek ajánlom azt a videót (Burfictét is, persze), amelyen a nyíregyházi védő, Gulyás Máté úgy agyonrúgja Szimcsó Viktort, hogy elszakad a kereszt- és oldalszalagja a térdében. A hosszabbításban, 3–1-nél, amikor már rég minden eldőlt. „Most ugassatok!” – vetette még oda a fültanúk szerint bocsánatkérés helyett. Másnap azért megtette, szembesülve galádsága súlyával és azzal, hogy a szenvedő félnek vélhetőleg egy egész évet ki kell hagynia. Az MLSZ fegyelmi bizottsága „csak” három hónapra tiltotta el, pedig igen logikus az a felvetés, hogy addig ne játsszon, amíg áldozata fel nem gyógyul; klubja viszont az ügy kivizsgálása után, példás döntést hozva, szerződést bontott vele.

Mondhatnánk, a rossz elnyerte méltó büntetését, ám a történet kapott még egy gellert, mert előkerült az általam korábban már említett (hamis) rasszizmuskártya. Az, hogy a felfokozott hangulatban a kispadon ülők szidták egymás magyar, szerb, román, ukrán és egyéb anyukáját, amiért néhányuk piros lapot kapott, érthető, de egyszer s mindenkorra szögezzük le: ez nem rasszizmus! Távol álljon tőlünk biológiai tárgyú tudományos értekezésbe fogni, mégis leszögezzük, a kontinensünkön leginkább elterjedt rendszerezés szerint az emberiség négy nagyrasszra bontható: europid, mongoloid, negrid, veddo-ausztralid. A további változatokat és alcsoportokat most hagyjuk, a lényeg, hogy rasszizmus az, ha valakit más embercsoportba tartozása, praktikusan a bőrszíne, esetleg a vallása miatt különböztetnek meg bántó módon. Mivel Győrben ilyesmiről szó sem lehetett, maradjunk abban, ne dobálózzunk olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyeket nem ismerünk. Ráadásul nyíregyházi részről a sérülést hozó durva szabálytalanság kiváltó okaként részben Szimcsó állítólagos rasszista beszólásait emlegették, ami ugye levezetésünk alapján eleve képtelenség, s egyébként is: ugyan mi olyasmit mondhat a nyelvünkön gyengén beszélő, ukrán-magyar kettős állampolgárságú 21 éves fiatalember a nála tíz esztendővel idősebb, tapasztalt és marcona védőnek, hogy az kettétöri a lábát s talán a pályafutását?

Szemet szemért, fogat fogért, szól a bibliai eredetű, ószövetségi mondás; ennél szeretettelibb tanítást fogalmaz meg a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” posztbiblikus bölcsesség, olyasmit ellenben még sosem hallottam, hogy a kenyérrel megdobást kővel kellene viszonozni. Nincs az a verbális inzultus, ami maga után vonhat szándékos sérülésokozást, hamisan erre hivatkozni pedig újabb aljasság. De semmiképpen sem akkora, mint maga a védhetetlen, súlyos szabálytalanság, vadállati ösztöneink sportbéli durva leképezése. Az ilyesminek és annak, aki képes rá, nincs helye a pályán.