Százötven év rabszolgaság – Bodnár Zalán publicisztikája

Abraham Lincoln és polgárháború sem kellett hozzá, de pár hete olyan forradalmi változást jelentettek be az amerikai egyetemi sportvilágban, amilyenhez az ország történetében leginkább a rabszolgafelszabadítás hasonlítható. Engedve a nyomásnak és az idők szavának, az amerikai egyetemi sportot felügyelő NCAA (Nemzeti Egyetemi Sportolók Szövetsége) megszavazta, hogy a felsőoktatási intézmények sportolói a jövőben pénzbeli juttatásban részesülhessenek.

Az európai labdarúgásban a múlt század húszas éveiben zajlott le hasonló folyamat, amikor az (ál)amatörizmus fogságából kiszabadult a sportág, és megszületett a professzionális futball – pontosabban legálissá vált, hiszen a gyárak, bányák, üzemek addig is különféle nyílt vagy burkolt juttatások révén pénzelték a hozzájuk tartozó klubok legjobb sportolóit.

Az amerikai egyetemi tojáslabdás futball az idén már kereken 150 éves múltra tekinthet vissza, és ebben a 150 évben változhattak és változtak is sűrűn a szabályok, a taktikák, a posztok, a felkészülési és edzői módszerek, a mezek, a labdák, változhatott minden, kivéve egyet: a magukat hétről hétre összetörő sportolók nem kaphatnak játékukért egy centet sem. Ez pontosan úgy volt kőbe vésve, mint Hammurapi törvényei.

Az egyébként végtelenül tiszteletre méltó hagyományú és méltán óriási presztízsű amerikai egyetemi sportéletnek ez az elv volt az alappillére: a játékosok nem sportolók, hanem elsősorban tanulók, ezért a játékért semmilyen anyagi ellenszolgáltatásban nem részesülhetnek. Igen, a modern demokrácia őshazájában és mintaországában, ahol némi képmutatással és talán túlkompenzálva adnak Oscar-díjat olyan lapos filmeknek, mint a 12 év rabszolgaság, a diáksportolókat voltaképpen rabszolgaként kezelték mostanáig. Nyilván persze aligha van hasznosabb munkavállaló annál, akinek nem kell fizetni a munkájáért, miközben az rá van kényszerítve az extra teljesítményre, s miközben csak a tojáslabdás futball évente több mint egymilliárd dollár nettó bevételt hoz az NCAA-nek!

Hiszen tudjuk: az Egyesült Államokban a „college” sport nem olyan tingli-tangli hobbi, a tanulás melletti feltöltődést szolgáló mozgásforma, mint, mondjuk, nálunk, hanem az egész amerikai profi sportélet alapja (a profi ligákba ugyebár jórészt a draft, vagyis az egyetemi játékosbörze révén lehet bekerülni), felfoghatatlanul népszerű, sokszor 100–130 ezer néző előtt zajló meccsekkel, amelyek egyrészt természetesen vonzzák a hirdetőket, az egekbe emelik a televíziós közvetítési jogdíjakat és megágyaznak a merchandisingtermékek piacának. Az egyetemek anyagi függetlenségéről javarészt sportcsapataik gondoskodnak.

A hivatalos indoklás szerint az egyetemi sportolók azért nem kaphattak egy centet sem, mert arra van a sportösztöndíj, hogy a sportteljesítményük révén mentesüljenek a rendkívül drága, a legtöbb amerikai család számára megfizethetetlen tandíjak kifizetése alól, amelyeknek összegét az egyetemi sportélet túlnyomó többségét kitevő afroamerikai fiatalok családjai kiváltképp képtelenek volnának más úton-módon előteremteni.

Ám nem árt tudni, hogy a tengerentúlon egy diáksportoló átlagban heti 43.3 órát tölt el edzéssel és meccsekkel, ez pedig három órával több, mint egy átlagos amerikai munkahét. Emellett pedig még átlagban ötven órát kell az iskolával kapcsolatos teendőkre szánniuk, vagyis lénye-gében két állásban dolgoznak az ösztöndíjukért. Továbbá a játékosokat gyakran kényszerítik is, hogy órákat hagyjanak ki az edzések, illetve az idegenbeli meccsekre történő hosszú utazások miatt, ezt pedig igencsak megsínylik a tanulmányi eredményeik.

Sokaknak megvan az ösztöndíjuk, de közben élniük is kell valamiből; akadnak, akik szó szerint éheznek is, sok történetet tudunk olyan diáksportolókról, akik az edzőiknél kunyerálnak ételt – nemrégiben épp ezért vezették be a sportolók étkezési korlátjának feloldását a campusokon. Ők a sok edzés miatt még munkát sem tudnak vállalni a tanulás mellett, mint diáktársaik.

Azzal is hitegetik őket, hogy csak azt a három-négy évet kell kihúzniuk, amíg elindulhatnak a drafton, mert utána profinak állhatnak és gennyesre kereshetik magukat. Ám ez is csalóka, hiszen – maradva az amerikai futballisták példájánál – az egyetemi bajnokságnak csak az első osztályában 129 csapat szerepel, a négy osztályban csaknem ötszáz, minden együttesben több mint ötven játékos, miközben évente csupán 254 amerikai futballistát választanak ki profinak a drafton. Kiszámolható: az egyetemi sportolók alig több mint egy százaléka juthat el az NFL-ig, vagyis a profizmusig, tehát oda, ahol pénzt kap a szerepléséért. Aki hoppon marad, vajmi kevés esélye marad bejutni, és akkor arról még nem is szóltunk, hogy aki egyetemi évei alatt esetleg megsérül, az nem csak a profi karriernek mondhat búcsút, de a legtöbb esetben az ösztöndíjának is, extrém esetekben az is előfordul, hogy a tanintézmény még a kórházi és rehabilitációs költségeit sem fedezi egy végzetes károsodás után.

Noha az utóbbi évtizedekben a kérdés újra és újra felvetődött, az NCAA mindvégig rendíthetetlen maradt, tárgyalni sem volt hajlandó arról, hogy bármilyen anyagi juttatást kaphassanak a versenyzők. A szervezet árgus szemekkel figyelte a kihágásokat, minden ilyen esetben kőkeményen büntetett, és az utóbbi időszakban olyan görcsösen ellenőrizte a játékosokat, hogy az már szinte a klasszikus középkori boszorkányüldözések történeteit elevenítette fel. Nem elég, hogy a fiatal sportolók nem kaphatnak fizetést, de semmilyen módon nem részesülhetnek támogatásban, annak még a látszatát is kerülniük kell.

Tavalyelőtt Donald De La Haye, a University of Central Florida játékosa azért vesztette el az ösztöndíját, mert nem volt hajlandó lemondani sikeres YouTube-csatornájáról, amelyen a saját életéről, edzéseiről beszélt, és ez bevételt hozott neki. Az idén a bajnokság egyik legjobb védőjét, az Ohio State Buckeyesban futballozó Chase Youngot tiltották el a meccsek egyharmadáról, amiért a Rose Bowlra olyan repülőjeggyel utaztatta a barátnőjét, amelyre egy ismerőse adott neki kölcsön (!). A kosárlabdázó James Wisemant, aki az NBA-draft 1/1-es aspiránsa volt, a teljes idényre elmeszelték, mert az edzője pénzzel segítette Memphisbe költözését.

A forradalom előszele Kaliforniából jött el ez év őszén, majd végigsöpört az országon. Gavin Newsom, az állam kormányzója aláírta ugyanis a „Fair Play To Play” elnevezésű jogszabályt, amelynek értelmében a kaliforniai egyetemek 2023-tól engedélyezhetik játékosaiknak a szponzori szerződéseket, így pénzt csinálhatnak a hírnevükből. Az NCAA még az aláírás előtt fenyegető hangvételű üzenetet küldött, amelyben a kaliforniai együttesek kizárásával fenyegettek az egyetemi bajnokságokból, de ezt senki sem vehette komolyan, hiszen olyan legendás csapatok találhatóak ott, mint a USC, a UCLA vagy a Stanford. Amikor pedig szállingózni kezdtek a hírek, hogy New York állam is hasonló törvényjavaslatot tervez, már az NCAA is csak előremenekülhetett.

Fontos hangsúlyozni, hogy a szó klasszikus értelmében vett fizetést továbbra sem kaphatnak az amerikai egyetemi sportolók, csupán ezentúl már részesülhetnek a nevükkel ellátott termékek, tehát mezek, sálak, sapkák, bögrék és hasonlók értékesítéséből származó bevételből, illetve egyéb módon pénzre válthatják a hírnevüket.

Sportszempontból fontos kérdés, ez mennyire írja át az egyetemi bajnokság erőviszonyait, hiszen könnyen lehet, hogy a nagyobb oktatási intézmények, amelyek piaca is jelentős, hatékonyabban tudják majd magukhoz csábítani a középiskolai tehetségeket, mondván, például Los Angelesben több ajándéktárgyat tudnak eladni, mint, mondjuk, Minneapolisban. Ugyanakkor ne legyünk naivak: ezek a sikeres sportprogramot működtető nagy egyetemek eddig is minden létező módszert felhasználtak, hogy magukhoz kössék a középiskolák sztárjait. A University of Louisville-ről 2017-ben derült ki, hogy prostituáltakat is bevetett a toborzás érdekében, és már tényfeltáró riportkönyv is született arról, milyen nemtelen módon vadásznak az egyetemek a tehetségekre.

De ez már egy másik történet.