Amerika döntője – Bodnár Zalán publicisztikája

Minden sportágban vannak döntők. És általában úgy hívják őket, hogy döntő, nincs semmiféle speciális elnevezésük. Nem úgy, mint a tojáslabdás profi amerikaifutball-liga, az NFL évenkénti nagydöntőjének, amelyet Super Bowlnak neveznek, és még azt is megengedik maguknak, ami korábban – a sportsajtó régi hagyományai szerint – csak az olimpiák „joga” volt: római sorszámmal jelölik meg.

Az 1967 óta létező Super Bowl az elmúlt évtizedekben az egyébként is szinte már iparággá duzzadó NFL-en belül is külön „iparággá” vált. Egybekötve az egy héttel korábbi All Star-meccsel, a Pro Bowllal, szó szerint egyhetes helyszíni felvezetéssel, egymást követő médianapokkal, a Hírességek Csarnokába választott új tagok bejelentésével, díjkiosztó gálával, világsztár him­nuszéneklővel, gigasztárokat felvonultató félidei zenés show-műsorral, F–16-os vadászgépekkel és egyéb nyalánkságokkal. Mi a sportot egyébként is a kultúra szerves részének tekintjük, az Egyesült Államokban viszont a Super Bowl egyértelműen társadalmi-kulturális ünnepnap, az is megnézi, aki egyébként nem követ semmilyen sporteseményt, nem is csoda, hogy a valaha volt húsz legnézettebb amerikai televíziós műsor mindegyike egy-egy Super Bowl.

Itthon is kezd a sportrajongók körében kisebb ünneppé válni: a szurkolók szabadságot kérnek a munkahelyükön az idehaza hajnalig tartó virrasztás kipihenésére, tippjátékok szerveződnek, az egyik leghíresebb amerikai gyorsétteremlánc ezen az egy napon Budapesten is ingyen szállít házhoz, és én, aki amúgy be nem teszem a lábam gyorséttermekbe, ezen az egy napon magam is felszerelkezem egy kosár csípős csirkeszárnnyal, barbecue-szósszal, nagy kólával, miközben látom, hogy a sorban előttem kígyózók is mind a meccsre tankolnak be. Egy falatnyi Amerika – ez az éjszaka a Nyugat mítosza előtti szakrális szertartás.

Amerika kapcsán általában úgy gondolom, minden túl van árazva, mindennek nagyobb a füstje, mint a lángja. Az autóik nem jobbak, mint az európaiaké vagy a japánoké, csak nagyobbak és tekintélyt parancsolóbbak. A filmjeik sem jobbak, csak látványosabbak és harsányabbak. Ha a Hemingway utáni irodalmukra gondolok – nos, nekem sekély e kéj. A Super Bowl félidei show-műsorain rendre küzdök az elalvással, általában akkor hallom először az olyan zenekarok nevét, mint a Maroon 5 vagy a Black Eyed Peas, és szerencsére utoljára is. Rendben, Shakirát és Jennifer Lopezt még én is ismerem, és tényleg jól rázták a feneküket, de azért ezt is a látvány vitte el, zeneileg ezek a számok nem igen jutnának be az 1968-os táncdalfesztivál második fordulójába.

A Super Bowl kapcsán viszont azt gondolom, nincs túlárazva és túllihegve. Tényleg olyan értékes, mint amilyennek mutatják. Amerika sportjában az idény méltó lezárása, tömény feszültség, felejthetetlen jelenetek egész sora, nagy fordulatok, szinte minden évben az utolsó másodpercekig nyílt küzdelem és dráma, amelyben hajszál választja el egymástól az örök dicsőséget a pokolra jutástól.

Persze van ilyen más sportágakban is. De akkor mégis mitől több a Super Bowl, mint egy döntő? Nem a felvezetéstől, nem a külsőségektől és nem is a show-tól, hanem az amerikai sportélet hihetetlenül jól kitalált felépítésétől, rendszerétől. A tojáslabdás foci kezdetben ugyebár amatőr, egyetemi sport volt, abból nőtt ki ötven évvel később, épp száz esztendeje a profi liga. A hatalmas országban azonban nagyon sok egyetem van, a bajnokságban a négy osztály közül a legfelsőben is 130 csapat vetélkedik egymással. Mivel mindenki mindenkivel nyilván nem játszhat, leginkább évről évre a divíziója többi klubjával mérkőzik meg az adott együttes, idényenként csak két másik csoportbeli alakulattal találkozhat, és az elitcsapatok az idény végén játszhatnak egy bowlmérkőzést (bowl: tál, tálaló, kupa), amit ha megnyernek, nagy évük volt, került valami a vitrinbe. Az egyetemi bowloknál csak egy magasabb rangú trófeát lehetett nyerni az elmúlt száz esztendőben, a profi liga bajnoki címét, majd amikor az NFL és az ellenlábas liga, az AFL egyesült, megszületett a közös bowl. Egy bowl mind felett: a Super Bowl. Az egyetemi sportolók – legalábbis eddig – nem kaphattak pénzt azért, hogy minden héten összetörik magukat, fő motivációjukat az jelenti, hogy egy NFL-csapat kiválassza őket a drafton. Ez azonban a keretek meghatározott száma miatt mind-

össze alig egy százalékuknak sikerülhet. Akit kiválasztanak, örül, hogy ott lehet, válogatni az első négy évben nem tud a csapatok közül, lényegében muszáj oda mennie, ahová kiválasztják. A „fluktuáció” óriási, egy átlagos NFL-pályafutás időtartama 3.6 év, és mivel a rendszer a mesterséges szabályozó mechanizmusokkal (draft, fizetési plafon, a jobbaknak nehezített menetrend, kompenzációs draftjogok stb.) úgy van felépítve, hogy az élcsapatok szinte vetésforgószerűen cserélődjenek, „laboratóriumi” körülmények között elvileg 32 évente van esélye egy csapatnak bajnokságot nyerni. A Chiefs például 50 év után győzött. Ilyen körülmények között az a játékos, aki egyszer eljut a Super Bowlba, joggal gondolhatja azt, hogy azon a napon úgy kell küzdenie, mintha az életéért harcolna, mert még egy ilyen esélye vélhetően soha többé nem lesz. Ilyenkor nem számít, hogy mi fáj, mi van eltörve, meghúzódva vagy elszakadva az emberben, csak a csúcstámadásra lehet gondolni, az ország – és amerikai felfogással a világ – szeme előtt. Itt ez az egy meccs van, amelyért adnak gyűrűt, ezért az egyetlen győzelemért, a többiért semmit. Itt nincsenek dobogós helyezések, ezüst- és bronzérmek, vigaszágak, kupasorozatok, világkupa, Nemzetek Ligája, évenkénti négy Grand Slam-torna, súlycsoportok, kategóriák, ilyen futam, olyan futam. Itt gyűrű van – vagy semmi. Játékosként sok esetben ez az egy meccs határozza meg az örökségedet. Nem véletlen a hosszú ideje pontosan megfigyelhető jelenség, hogy a Super Bowl vesztese a következő idényre rendre visszaesik, sokszor még a rájátszásba sem jut be, mert a hét hónapos holt szezon is kevés a csalódás feldolgozására.

A sportvilágban egyetlen finálé van, amely még ennél is nagyobb presztízsű, a labdarúgó-világbajnokság négyévenkénti döntője. Annak természetesen nincsen párja, hiszen a futballt egyrészt a világ minden országában űzik, másrészt a vb rendkívül erős nemzeti érzelmeket mozgat meg az emberekben, harmadrészt mivel csak négyévente rendezik, aki eljut oda, szintén nem gondolhat arra, hogy ha nem nyeri meg, majd sikerül legközelebb.

A futball-világbajnokságok döntőinél is az látható, hogy nemcsak az elvesztését nem lehet egy életen át feldolgozni (az Aranycsapat tagjai is halálukig magukban hordozták Bern fájdalmát), de még a megnyerését sem. A magyar FourFourTwo egyik 2014-es cikkében például a (nyugat)németek győztes világbajnoki fináléit eldöntő játékosok későbbi életútjáról olvasható, hogy az 1954-es döntőben két góljával hőssé váló Helmut Rahn és az 1974-es müncheni, hollandok elleni vb-finálét eldöntő Gerd Müller egyaránt alkoholista lett, az argentinok elleni 1990-es római finálé egyetlen gólját szerző Andreas Brehme pedig úgy lecsúszott, hogy takarítóként dolgozott. Annak az írásnak 2014 nyarán az volt a címe: Felkészül Mario Götze. És lám: a Messiék elleni riói finálét a németeknek a hosszabbításban megnyerő ifjú csillag azóta is csak keresi a helyét. Úgy tetszik: miközben a vb-döntőt elveszíteni óriási fájdalom, a megnyerését feldolgozni is emberpróbáló feladat. Gondoljunk csak bele: ha valaki eldönti a vb-finálét és a világ királya, vajon milyen célja marad még?

Amerikában, ahol nem a gömblabdás futball az elsődleges, a sportvilág nagydöntője a Super Bowl. Meg lehet érteni, mi zajlik le abban, aki játszhat rajta.

Nem véletlen, a győztes úgy is nevezi magát: world champion. Világbajnok.

Teljes joggal.