Új Michael Jordan-sorozatunk első részében: chicagói éttermi kalauz

A bérelt autó lassan gurult a North La Salle Streeten. Ez az észak-déli irányú utca Chicago egyik ütőere. Átszeli a belváros üzleti negyedét, így a nevezetes Loopot is, amely felhőkarcolóival a metropoliszt felkeresők kedvelt célpontja. A múlt század kilencvenes éveiben azonban volt arrafelé egy másik látványosság is: a West Illinois Street-i kereszteződésben álló vörös téglás épület, amely e sorok íróját is a „szeles városba” vonzotta.

A naptár 1994 februárját mutatta. Ekkor már majdnem egy éve működött az 500-as szám alatt a kosárlabdázás örökös uralkodója, Michael Jordan nevével fémjelzett vendéglátóhely, amely pimasz egyszerűséggel a The Restaurant, vagyis Az Étterem nevet kapta. 1993. április 28-án nyitott meg, azon az estén hatszáz vendég lepte el a három szintet. Pillanatok alatt kultuszhellyé lett; az első hónapokban napi másfél ezer látogatót fogadott; volt, aki órákat várt egy asztalra.

Nem volt nehéz rálelni: homlokzatát kilencszer kilencméteres, a levegőben úszó Michael Jordant ábrázoló poszter uralta, a tetejére pedig egy hét és fél méter átmérőjű, a kosárlegenda aláírásával ékesített Wilson márkájú labdát szereltek fel. Az 1886–1887-ben az Észak-chicagói Kábelvasút-társaságnak felhúzott épületbe eredetileg a kábelvontatású közúti szerelvényeket működtető erőgépeket telepítették. A múlt század hatvanas-nyolcvanas évei között a tenger gyümölcseit kínáló Ireland's vendéglőnek adott otthont. Később a Bigsby & Kruthers márkás férfiruhákat árusító cég alapítói, Joe és Gene Silverberg tulajdonába került. Ők találták ki, hogy a város ikonjának közreműködésével nyissanak új éttermet. A Jordan név használati jogát 1990-ben szerezték meg, s két év alatt 6 millió dollárt öltek az új vendéglátóhely kialakításába. A közhiedelemmel ellentétben a kosaraslegenda sohasem volt társtulajdonos, viszont a dizájn kialakításában és az étlap összeállításában aktív szerepet vállalt.

Mint minden Jordan-rajongó, jómagam is abban a reményben léptem be az épületbe, hogy csoda történik, s szembe jön a Chicago Bulls főbikája. Esetleg mint százezredik (egymilliomodik...) látogatónak személyesen szervírozza a megrendelt ételt. De legalább sikerül meglesni, amikor marhát, csirkét vagy halat csipeget. Csak hát Jordannek a második emeleten szeparéja volt; plüss-szőnyeg, televízió, sztereó zenei berendezés, kinyitható kanapé, hangulatos étkezőasztal szolgálta a VIP-vendégek kényelmét – földi halandónak oda nem volt bejárása.

Szerencsére az első találkozáson akkor mi már túl voltunk – már amennyiben találkozásnak minősíthető, ha a sportoló és az újságíró egy légtérben tartózkodik. A helyszín Orlando volt, az apropó az NBA All Star-hétvégéje, amelynek azonban 1992-ben nem Jordan volt a főszereplője, hanem az a Magic Johnson, akit úgy szavaztak be a szurkolók a gálára, hogy egyetlen alapszakasz-mérkőzésen sem szerepelt az idényben, mert még 1991. november 7-én bejelentette: HIV-fertőzött. A chicagói azonban nem akarta ellopni Magictől a show-t, ráadásul a keletiek csekély ellenállást tanúsítottak (a Nyugat 153–113-ra nyert), viszont abban partner volt, hogy a meccs utolsó percét emlékezetessé tegyék: ők ketten leálltak egy-egyezni. A 23-as a 32-es ellen! A pályán lévő többi játékos készségesen félrehúzódott, az Orlando Arena 14 272 nézője pedig (kiegészülve persze velünk, a sajtótribünön helyet foglalókkal) felállva ünnepelte a párbajhősöket. Jordannél volt a labda, rövid pattogtatás után kirobbant, ott is hagyta a Los Angeles-i mágust, de a jobbról elengedett tempója nem volt elég pontos, a labda lepattant a gyűrűről.

Az ellenakciónál szó szerint egymást fogták,ám aztán Michael odébb húzódott, s hagyta, hogy Magic régi cimboráját, Isiah Thomast táncoltassa meg, s zárszóként a detroiti feje fölött hajítsa nagy ívben a keletiek kosarába a labdát. Mámoros este volt, fel sem tűnt, amikor a meccs után beruháztam egy, az NBA logójával hitelesített, a keletiek csapatképével díszített t-shirtbe, hogy a trikó elejére nyomott tablóról – valójában karikatúráról – hiányzik Jordan. Nem hamisítvány volt, s nem is rajzolói fércmunka. A ruhadarabot a Salem Sportswear gyártotta, Jordant ellenben a Nike-hoz kötötte exkluzív szerződés, kizárólagos jogot garantálva az oregoni cégnek frontembere képmásának felhasználására (az NBA ezen esetből okulva kötelezte a játékosokat, hogy vegyenek részt a liga promóciós akcióiban).

E közjáték is tűpontosan jelzi, hogy noha a liga akkori komisszárja, David Stern vaskézzel irányította a szervezetet, Michael Jordan „első volt az egyenlők között”. A főbika pedig élt, s nemegyszer visszaélt az extra bánásmóddal. Ahogy például 1993-ban, amikor a Salt Lake City-i Little America Hotel zsúfolásig telt sajtóközpontjában arról akartuk faggatni, mit szól ahhoz, hogy rekordszámú, 1 035 824 vokssal szavazták be az All Star-meccsre. Ám nem volt kedve a riporterek kérdéseire felelgetni, s nem jelent meg a rendezvényen. San Antonióban és Clevelandben is fityiszt mutatott a médiának, inkább Charles Barkleyval golfozgatott, 1998-ban New Yorkban pedig már a nyilvános edzést is elmulasztotta – az alkalmankénti 10 ezer dolláros bírságtól a szeme sem rebbent. Sőt az a kiváltsága is megvolt – legalábbis egy alkalommal ezzel szembesültem –, hogy külön helyiségbe vonulva kerülte el a Bullsra zúduló újságírók, tévések, rádiósok hadát, akik előtt – az NBA előírásainak megfelelően – a bajnoki lefújása után tíz perccel kötelező volt megnyitni az öltöző ajtaját; s később is csak a kiválasztott sajtósoknak nyilatkozott.

Meglehet, a szigorú elszigetelésben szerepe volt annak is, hogy 1990-ben, Valentin napján az Orlando Arena vendégöltözőjéből valaki elcsórta Michael mezét, így életében először és utoljára kénytelen volt egy névfelirat nélküli, 12-es számú dresszben kosárlabdázni (bár ez nem zavarta, 49 pontot szórt). Noha a lopás a tízparancsolat szerint (is) bűn, a mez meglovasítója kisebb vagyont érő relikvia birtokosa; immár minden Jordanhez köthető tárgy ereklye. A kosárikon pályafutásáról könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre, karrierjét s annak hatását a sporttörténelemre mégis Larry Bird foglalta össze a legfrappánsabban. Azt követően, hogy az NBA-ben még csak másodéves „Air” Jordan 63 pontot szórt a Celticsnek, a bostoni klasszis azt mondta: „A Jóisten Michael Jordannek álcázta magát.”

A The Restaurant háromszintes emlékműként őrizte az életmű néhány darabkáját. Az emeleti feljárónál fekete-fehér Jordan-poszter uralta a falat, rajta csokornyakkendősen, gondolkodó pózban a legenda. A magazincímlapok mellett két helyi festő, Ed Paschke és Peter Mars képei éppúgy megbámulhatók voltak, mint a mezek, trófeák, kosarascipők, no és a sportvilág sok más szupersztárjának – nemegyszer dedikált – fényképe, relikviája. A földszinti ajándékbolt pedig maga volt a csodák palotája – Jordan-emléktárgyak rogyásig, a szerencsejátékosokat beszippantó mámort érezhetett az ide beszabaduló. Az én kiköltekezésemnek az szabott határt, hogy belekóstolhassak a szintén földszinti, stílszerűen Fast Break (azaz gyors kontra) Bar és Grill néven üzemelő sportvendéglő kínálatába is. A teljes étlapot majd' három évtized távlatából képtelenség felidézni, de két étel neve megmaradt. Az egyik az „MJ's Pregame Meal” (Jordan meccs előtti kajája) volt; a 23 dekás steakszelethez sült krumplit és zöldséget szervíroztak. A másik a Jordan akkori feleségének receptje alapján készülő Juanita sajtos makarónija, amelyről ugyan a Chicago Tribune meglehetős kíméletlenséggel azt írta, minőségében nem különbözik a „szupermarketekben dobozban árult változattól”, Jordan-imádóknak mégis maga volt az egyszeri gasztrocsoda.

S fájdalom, megismételhetetlen, hiszen a The Restaurant már csak az emlékekben él. Michael Jordan nívósabb vendéglátóegységet akart, s ezen 1996-ban összekülönböztek az üzlettársak. A következő évben saját éttermet nyitott a Loop nyugati részén, ám a The Restaurant továbbra is tömegeket vonzott. „Air” Jordan második, 1999-es visszavonulását követően Silverbergék Sammy Sosa's Restaurantra akarták keresztelni a helyet a Chicago Cubs baseballcsillaga előtt tisztelegve, a Jordan-éttermet pedig egy másik, kisebb helyiségben vitték volna tovább. A kosárlegenda bírósághoz fordult a szerződésük megszüntetését kérve, mire Silverbergék 1999 decemberében bezárták az éttermet. A következő évben Jordan exkluzív jogot szerzett rá, hogy a saját nevén üzemeltessen vendéglőket Chicagóban, a The Restaurant emléktárgyait pedig Silverbergék árverésre bocsátották.

Én egy reklámtrikót őrzök az ajándékboltból; nekem az a kék Mauritius…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 27-i lapszámában jelent meg.)